Pislog a mécs és körültem
Lengnek ősek árnyai,
S tompa hangon hallom őket –
Hallom ekként szólani:
Mért virasztasz igy magadban
A nagy tengeréjszakán?
Menj aludni édes álmot –
Avvagy költő vagy talán?
Tudsz-e hát ugy énekelni
Szivderitő harci dalt,
Hogy keblünkben visszahozzon
Minden érzést, mely kihalt?
Tudsz-e hát ugy énekelni
Földet rázó éneket,
A mely tettre s lángra gyujtson
Minden honfi sziveket?
Oh ha tudsz… ugy bus lantodról
Zengj minékünk egyet el:
Hadd örüljünk s a sirban is
Hadd feszüljön a kebel…
Vagy szerelmet énekelsz tán
S szép leányról szól dalod?
Hidd a csalfa szép leányra
A dalt kár pazarlanod.
Vagy ha mégis… honszerelmet
Zengjen lantod lelkesen,
Ott van szived hű arája
A hon, s sír keservesen;
Oh, öleld föl őt magadhoz
És csókold le könyeit,
Egykét dal meg nem szakítja
Lantod érző hurjait!
Jó szellem, bár megszakadna
Minden hur, mely hangot ad!...
Mert dalolni honszerelmet
Már talán nem is szabad.
Pislog a mécs… szét nyilnak a
Szőke hajnal szárnyai;
S könyes szemmel szétfoszolnak
A nagy ősek árnyai.
Forrás: Csokonai Lapok
28. sz. – Debrecen, 1850. octob. 2. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése