A Duna fölött
sirató gyászba öltözött
a reszkető, hideg éjszaka…
A hullámzó vizen
- mint a fekete bánat a sziven –
némán vergődik a boru,
s a csillagokra –
melyeknek fénye olyan szomoru
mint képeken a Madonnák szeme –
álmokat várón néz az esti csend.
- A Duna vize
elsirt könnyeink nehéz árja:
a boru felette a mi bánatunk,
mely örökké sír idebent
meg akkor is, ha meghalunk –
Csend… amely néha felriad…
- Capistráng hangja sir át a Dunán –
sokáig hallgat azután
s meghal lassan, lassan a trombitaszó
aranykerti rónán a jegenyék alatt…
Fekete mozdony indulásra füttyent…
s a csend, a megpihent
mint halálos ágyon a beteg
vergődő kinban sirva felsikolt, -
s az éjszaka amint megremeg:
szárnyakat bont
és lassan száll a bús templomok lelke:
éjfélt ver a toronyóra messze…
Nekünk az is fáj, ha a Szent András templom harangja zúg,
nekünk az is fáj,
hja a kálvinista torony a Duna felett
át kongatja hozzánk az éjfelet –
akkor is, ha ébren talál,
akkor is, ha álmodunk,
- még akkor is, ha meghalunk. –
Csend… itt alszik a város
és alszik a város odaát…
- De csend van-e hát,
ott, ahol árulásvert acélzáros
szük ketrecének hideg vasát
- mint a sivatagjárt büszke vad –
lihegve tépi a gondolat? –
S csend van-e itt?
ahol ama börtön kinjait
érezzük, látjuk,
halljuk egy jajunk…
- Akkor is, ha álmodunk, -
még akkor is – ha meghalunk.
Az ország rongyokra tépett köntösét
idegen árulja lármás piacon,
s egyik legszebb drága kövét
- melyen dicsőség örök tüze égett –
széttörni készül kapzsi hatalom.
Arcunkon a szégyen bibora,
s reményünk halotti tora
mint sötét árnyék száll szivünkbe le:
s dermedt öklünkbe’
zaklatott agyunkban – hogy a csont reped –
nem marad más, - csak boszu,
nem marad más, - csak az átok,
nem marad más, - csak a gyülölet…
- Uram! – a lelkünk szomoru,
a szemünk alatt sötét árok
és – hiszünk mégis Te benned Istenem!
S nézd lehajtom lassan a fejem,
összeteszem fáradt két kezem
s úgy mondom a Te örökszent imád:
- „és legyen meg a Te akaratod
miként a mennyben, úgy a földön is…”
s leborulok a röghöz is,
megcsókolom az út bús porát:
- „mert tied az ország, a hatalom
és a dicsőség most és mindörökké”…
Mindörökké, - ámen. Úgy legyen!...
De
Uram! én ott túl születtem,
végtelen idődben egy napon,
s nincs út sehova, soha többé!...
Kacagó szemembe
anyám szemén át végtelen szerelmed
ott mosolygott először reám…
ott hullott reám
az első fehér akáczfa virág…
S hova lelkünk újra, örökre visszajár
a temető kertbe
anyánk fejfája visszavár…
Az a kis zug nekünk a nagyvilág
s ez a világ örökre a mienk:
és e hitünknek
- amig világod tengelyén forog –
mi koldusbottal járó vándorok
örök hivői maradunk. –
Akkor is, ha süt nappalunk,
akkor is, ha álmodunk,
még akkor is – ha meghalunk!
Forrás: Komárom és
Vidéke I. évf. 4. szám. Komárom, 1922. április 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése