Húsvét
táján megforgatom az én színes kaleidoszkópomat. A levendulás régi időkből
felrázok néhány tarka képet, a szemem gyönyörködik színpompájukban, a lelkem
mélységükben.
Halkan
egy ajtó nyílik lelkemben s azon keresztül nézem gyermekségemet. Mostanában,
ahogy érzem az emberek sok szeretetlenségét, sokszor van eszemben egy sárgára
meszelt ház. Mikor rásütött a nap – higgyék el – nem volt olyan szép sárga
színű ház az egész utcánkban. Nagyon szép ház volt. Abban születtem. Udvarunk
tele volt illatos virággal, felfutó rózsáktól árnyékolt lugasban üldögéltem naphosszat,
s onnan néztem a galambdúc szélén tipegő rózsaszín begyű galambokat. Ily szép
volt házunk és én ott születtem. Egy fényes, napsütéses nagyszombati reggelen,
amikor megjöttek Rómából a harangok, s csenve-bongva szálltak vissza az ismerős
toronyba, ajándékot hoztak nekem attól a jóságos szívű öreg pápától, akinek én
tőlük oly szépet üzentem. Ó, hogy megköszöntem én a harangoknak, s annak a
jószívű öreg bácsinak azt a selyem-gyapjús, hófehér báránykát, amelyik ott
bégetett virágos udvarunkon. Amikor átkaroltam ezüst csengős nyakát, a galambok
is vígabban turbékoltak, s a nap is a fényét ragyogóbban szórta. Nagyon
megszerettem e kis báránykámat, s barátommá tettem, mert olyan igen szép volt.
Amerre csak haladt, csillogó aranyport vert fel s pici kolompja szava olyan
volt, mint mikor a szeleburdi szellemek csengettyűje csilingel. Sokáig becéztem
s egyszer csak elváltunk. Egy tejfehér ködös őszi reggelen búcsút vettem a
szülői háztól s azóta nem láttam fehér báránykámat, csak az a régi nóta cseng
fülembe, amelyet, nyakát átkarolva oly sokszor dúdoltam. Pedig de gyakran hívom
őt magamhoz, de nem jön… csak csengettyűje szavát hallom messze… nagyon messze…
Milyen
jó, hogy senki se tudja, csak én, hogy ilyenkor mit siratok…
*
Húsvét
vasárnap volt. Ragyogó friss tavaszi reggel. Mindnyájan ünneplőben. Édesanyánk
gondosan csomagolja a fehér kosárba a húsvéti sonkát, a foszlós kalácsot, a
keményre főtt tojást és a sót. Fehér kendővel letakarta és megindult a menet. „Majd
ha hazajöttök, akkor lesz reggeli a szenteltből” – most is hallom szavát. Elől
a cselédlányunk karján a kosárral, utána mi gyerekek, csendesen, kíváncsi
örömmel. A feltámadás öröme sugárzik minden átmenő arcán: - sok-sok kosár halad
el mellettünk. Istenem, már mennyi volt a templomban: hatalmas kalácsok pirosra
sült héja kandikált elő a tarka és fehér terítők alól, a templom hajójában a
nagy tömjénfüstön át érzik a sok friss étel kellemes illata. És kezdődik a
szentelés, száll a zsolozsma, harmatként hullik a szenteltvíz, hangzik az ének:
„Feltámadt Krisztus e napon4” És otthon körülüljük az asztalt, az éhes, csipongó
gyerekek. Szigorú atyánk szelíd, szelíd jó anyánk szigorú: „Gyerekek, egy
morzsa se hulljék el a szenteltből!”
Emlékezem,
hogy nagyon vigyáztam s nagyon boldog voltam!
*
Igen!
A föltámadás nagy ünnepe volt. Kora reggel – ha rá emlékszem – kicsiny gyöngyházgombos
bársonyruhám volt az ágyam mellett. Arra is emlékszem, az udvarunk különös
gonddal volt tisztára söpörve s a ritka szálú nyírfaseprű furcsa arabeszkeket
rajzolt a meglocsolt porba. Keményre vasalt fodros gallér, édesanyám
elefántcsont kötésű csatos imakönyve, gyöngyház olvasója s a nagy harangszó még
él emlékezetemben. Azután a nagymise. Búgott az orgona, s mint a fehér felhő,
úszott az illatos tömjénfüst. S én bámultam a fényes csillagokat fenn a
mennyezeten, amelyek sziporkáztak a napfényben. Hát a magas égen mért nincs
nappal csillag? ezen gondolkodtam. Gondolataimból erős kórus rezzentett fel,
amely válasz volt öreg plébánosunk gyönge hangjára: „Sed libera nos a malo!” „Szabadíts
meg a gonosztól.” Akkor még nem értettem, hogy mit jelent ez, hiába mondotta el
édesanyánk magyarul, pedig úgy szerettem volna megérteni.
most
pedig szeretném, ha nem kellene remegő szívvel annyiszor imádkoznom!...
*
Volt
fekete húsvét is! Az utolsó, és azóta sem ismerem ezt a szót: „otthon”, „haza
menni!” A legjobb özvegy-édesanya törékeny teste a sír szélén állott már az
Alleluja ünnepén, de lelke, mint mindig, mindenen megbékélve simogatott, gyenge
hangja ha szólt: ércnél keményebben végrendelkezett. Azon emlékezetes húsvéton
különösen néztem az arannyal átszőtt dalmatikájú kispapok feje fölött lebegő
Allelujás Krisztus-szoborra, s mintha csak lelkemhez beszélt volna az Úr ama
estén: „Én vagyok a feltámadás és az élet, ki énbennem hisz, ha meghal is élni
fog!”
Azóta
drága ereklyeként őrzöm édesanyám megkoptatott csatos imakönyvét, s
megnyugodott lélekkel imádkozom drága fejfájánál.
Húsvét
táján megforgatom az én színes kaleidoszkópomat. A tovatűnt régi jó időkből előhívok
néhány kedves képet. A szemem gyönyörködik színpompájukban, a lelkem
mélységükben.
Forrás: Komárom és
Vidéke I. évf. 3. szám. Komárom, 1922. április 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése