Nincsen az én örömömnek hangja,
Szélvész volt a fájdalmam, elkapta.
Majd utána küldök egy galambot,
Hozza vissza a kedves madárkát,
Vagy arról a fáról, melyre rászállt,
Hozza nekem: a legszebbik lombot.
Azt a nyilást befedem e lombbal,
Mely tele volt eddig fájdalommal,
Egy vadállat tán reá fog lépni,
Hulljon bele abba a nyilásba,
A hol az én szivem van elásva,
Szeretem: ha szét fogja azt tépni.
Forrás: Csokonai Lapok
28. sz. – Debrecen, 1850. octob. 2. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése