Mi felettünk mindig borús idők jártak,
Mi fölöttünk ritkán derült föl a nap.
Szegényebbek lettünk mindig egy álommal,
S a szivünk egy kinnal mindig gazdagabb.
A jövőbe mégis bele merünk nézni.
Derül még ragyogó napfény a magyarra.
Könnyek csillogása napsugárrá válik:
Neked köszönhetjük március szent napja.
Ezer év után, már elhagytuk a hitünk,
Vagy ezer év után az hagyott el minket.
Bálványimádókká, pogányokká lettünk
S ujra pogánymódra tiszteljük az Istent.
Nagy ünnepélyeinken zsolozsma nem zendül,
Nem zúg a templomok fölszentelt harangja.
Ott van a templomunk, hol áll mozdulatlan,
Egy-egy félistenünk kő- vagy érc-alakja.
A sok szenvedéstől elfásult a lelkünk,
S századokig tartó álom borult ránk.
S ebben ez álomban – tán észre se vettük,
Kezünkre, szivünkre rakott rabigánk.
Büszke vállunk megtört, de álomba járva
Csak félig éreztük a ránk rakott terhet:
Mert a lelkünk ott járt lágyan ringatózva
A messze jövőben – vagy a Volga mellett.
A messze jövőben kerestük a multat,
A dicsőségteljes büszke magyar fajt,
Ki ős szabadságban rabbilincs helyett
Hóditóként abba más népeket hajt.
Láttuk százezer kard véres villogását,
Szilaj paripáktól mint reszket a föld…
- Ketrecbe zárt vadnak sivatag az álma,
Ha elringatja az éjszakai csönd.
Miránk is ránk borult az éjszaka csendje,
S míg vártunk egy fényes világos reggelre.
Egyszerre csak ránk tört -
álmunkba’ támadt ránk.
Az, - ki hogy él is – nekünk köszönhette.
A hála fejében nemcsak életünkre,
Hanem a vérünkre, birtokunkra vágyott,
S el akarta venni a legdrágább kincsünk,
Elfásult lelkünkből – az egyetlen álmot.
S fölriadt az alvó, elzsibbadt magyar
Csak egy jajkiáltás szállt az ég felé,
S vele ment egy nemzet bosszut kérő lelke,
A csillagos égbe nagy Hadur elé.
- Nem a fájdalomtól volt ez a kiáltás,
- Hisz’ akkor már nekünk nem fájhatott semmi.
Siró kacaj inkább, hogy kit felemeltünk,
Az akar most minket a sárba tiporni.
S ez a jajkiáltás szét futott a légben,
S hallatára önként megfeszült a kar
És megmozdult tőle itthon, idegenben
Az egész világon minden, mi magyar.
Künn a Volga partján megnyiltak a sirok,
A szablya megvillant ujra Etelközbe’
S Hadurral az élén zúg haza az éjben
Pogány magyaroknak bosszuálló lelke.
S láttuk százezer kard véres villogását
Szilaj paripáktól, mint reszket a föld.
Ősz, megtört aggastyánt, munkaedzett férfit,
Rohamra rohanni gyerekek között.
S ki visel háborut a zimankós éjjel?
melynek a villáma: a szurony erdője.
Felhője: egy nemzet, árva nép haragja,
Mennydörgése pedig¨a „Rajta!”… Előre!”
A szuronyok előtt félistenek járnak,
A zászlót magasan lengeti a szél,
S utána a honvéd, akinek a nője
Nem zokog otthon a ringó bölcsőnél.
Utána a honvéd, kinek menyasszonya
Tán az első csókkal küldött el a harcba…
- S ott rohan a honvéd, kit az iskolából
Hónapok óta vár haza édes anyja.
Fekete felhők közt kisütött a nap,
Gyémánt glóriát szórt fejünkre az ég…
S a ragyogó fényben rohantunk előre, -
Pedig oly közel volt hozzánk a vég.
Forró homlokunkat megcsapta egy szellő,
Hideg, fagyos, mintha siron támadt volna…
- A világosi síkon letörött a zászlónk
S vérrel megszentel hullott le a porba.
Elhagyott bennünket ember és az Isten…
- Mi felettünk ujra beborult a nap.
Szegényebbek lettünk megint egy álommal,
S a szivünk egy kinnal ujra gazdagabb.
- A jövőbe mégis bele merünk nézni,
Derül még ragyogónapfény a magyarra!
Könnyek csillogása napsugárrá válik!
Neked köszönhetjük, március szent napja.
Lesz még egy Március! – Lesz még egy „Előre!”
Melynek hallatára megfeszül a kar.
És megmozdul tőle itthon, idegenben,
Az egész világon, mi magyar.
Künn a Volna partján megnyilnak a sirok,
A szablya megvillan ujra Etelközbe’
S Hadurral az élén zúg haza a vészbe,
Pogány magyaroknak bosszuálló lelke.
Forrás: Komárom és
Vidéke I. évf. 1. szám. Komárom, 1922. április 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése