Szeliden leng a gyönge szellő
Tündéri szárnyakon körül,
Ellebbenő testén, mosolygva
A szent szabadság képe ül!
Amott a méheraj virágról
Csapongva száll virágra át,
Emitt rengő kalászhullámban
Füröszti a madár magát.
Aranysugárból önti kulcsát,
Mellyel, hová akar, mehet
A nap s beint a szende lényhez,
Kit e világból megszeret.
A vén idő – ez aggott főniksz –
Ifju erőt haladva nyer,
Szabad röptét nem gátolhatja
A nagyvilágon semmi szer!
A szent szabadság fényes tükre:
A nagy természet önmaga;
Csak én vagyok rab, mint az égnek
Holdat kisérő csillaga!
Lekötve minden érzeményem,
Eszem s szivem együtt rabok, -
Az bár mit vél, ez bár mit érez:
Mindig csak egy
ponton vagyok.
Másnak, hja e föld édenében
Vágyának tárgyat nem talál –
Mint bájseraf, vagy szent kherab, kel
Fejében égi ideal.
Én csak téged látlak szünetlen
Lyánykám! Bumban te adsz vigaszt,
S ha lelkem kéj – s gyönyörnek örvend:
Örömmel osztom veled azt!
Agyamban nincs egy gondolat sem,
Szivemben nincs egy érezet,
Mely – bárhová van úta – útban
Ne ejtne – lyánykám, tégedet!
Te től raboddá bájaiddal,
Te éltem üdvez angyala!
- Szép lelked látva rab
leendne
Tán a szabadság is
maga!
Lelked virágiból fonád meg
Láncom – ez a szent szerelem…
Rabságomban csak az vigasz: hogy
Tán rab levél te is
velem!
Forrás: Csokonai Lapok
20. sz. – Debrecen, 1850. septemb. 4. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése