Köszöntelek, te néma rónaság,
Gyermekkoromnak édes bölcseje!
Vigyétek el ti bérci szelletek,
Mit anyjának küld távol gyermeke.
Oly rég idő, hogy lelkem elszakadt,
Hogy nem láthattam végetlen egét.
Egy nagy világsir nyilt azóta fel:
Hogy elbocsátá kedves gyermekét
Fenn áll-e még az ősi ház fala,
Hol ringatott szelid szülői kar?
S mely gyermekévim játékit szemlélte,
Áll-e még az ősi kisded udvar?
Köszöntsétek ti bérci szelletek,
Kérdjétek meg: szenvedtek-e sokat?
Mint zúgott el felettök a vihar?
Ki lett lakói közől áldozat?
Ó mert, beh sok, mit itt mi szenvedénk,
Mik gyermekének szivét gyilkolák!
A dús erőben eljött ifiat
Nem ismernék meg, hogy ha láthaták.
Az arc rózsái elhervadtanak,
Halvány komolyság ül a homlokán;
És bár a sziv, mint Aetna, tüzben ég;
Az ifju főn idétlen
hó tanyáz.
Mondjátok el az ismerők között,
Hol majd felőlem lesz tudakozás:
Mint verte itt fel bűnös sátorát
Fajunk ellen a rút vértagadás.
Mint bujdokol vad erdők sürüjében,
Mint fut, miként az űzött vad rohan,
Mint rejti búját némán rongyaiba
A honfi, hallgatag fájdalmiban.
… Nézzétek meg sirját anyámnak is;
Tudom hantját ledulta a vihar.
Kérdjétek: volt-e ott lenn nyúgalom?
… Szegény! fölötte járt a büszke tar…
De rólam nem kell semmit szólnatok.
Vagy – mondjátok, hogy én – boldog vagyok…
Hiszen, ha tudna mindent, a valót:
Sirban sem lesznek nyugton a porok.
Anyám, anyám, szerelmes jó anyám!
Mért is szüléd boldogtalan fiad?
Hogy szive meg szakadjon bánatában…
Oh bár lehetnék véled föld alatt!...
Im a kit oly gyöngéden szeretél,
Kit inden év megláta sirodnál,
Az áldozót a hála
könyivel
Hiában várod sirhantod porán…
S elfognak aszni
sirvirágaid…!
De o anyám ne feddj meg engemet,
Mert könyeim, mik őket élteték –
Elsirtam mind szegény hazám felett.
Forrás: Csokonai Lapok
10. sz. – Debrecen, 1850. august. 3. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése