Nyári est van. A nap elfáradt sugára
Reszkető fényt hint a szürke láthatárra.
Egy öreg nő sánta lábát huzzavonja,
Görbedt hátgerincét egy kákó fa nyomja.
Asszonya nyomába kísérő kutyája.
Körmével a hűség példaképét vájja.
Az öreg sietne, váltig igyekeznék;
Nem lehet: hajh! nála nem
derék a derék!
Megpihen, megint megy és ismét kifárad.
Mellé gömbölyödik a hüséges állat.
Mintha meg se látna a sétáló népség
Vigan lejt körötted: elhagyott öregség!
… S egyetlen jószága – no még csak ez kellett! –
Mellőle kutyája is futásnak eredt.
A hulló harmatgyöngy s az öreg könyűje
Együvé ütődve érnek a zöld fűre.
Embernyom se hallik már, csupán keserve
Beszélget vele s a bagoly ronda nyelve.
… Távolból sivító gyermekek zsibaja
Hömpölyög feléje; ő szorongva hallja.
Ebcsaholás vegyül a közelgő zajba:
Tán a gyermekeket dühöngő eb marja!
Mindig közeledik a sivítók zaja…
S hű ebe imé már… a nő lábát nyalja.
Felvidul az öreg, hogy hű ebe ott van…
S ime négy kis gyermek csak melléje toppan.
’Édes jó nagyanyám, ugyan hová lett kend?’
„Gondoltam: anyánkhoz a másvilágra ment”
„Én meg azt gondoltam, nem birja az epret”
„” Én meg azt, hogy gonosz ember bántja kendet””
Igy csacsog az öreg négy kis unokája
S a nagyobb közülök a hátfát számlálja:
’Te viszed ez’ ötöt,… te meg ezt az ötöt’
Mindegyik hátára ugyanannyit kötött,
Maga hat darabot vitt. S az öreg néne
Egy kendő-csomaggal már könnyebben méne.
A szagláló ebnek vezetése nyomán
Enyhe otthont leltek egy alacsony tanyán.
Kibontván az öreg a kendőcsomagot:
Mindegyik gyermeknek epret osztogatott.
S hogy megjutalmazza a hüséges ebet,
Eleibe száraz kenyérhéjat vetett.
A négy gyermek aztán lefeküdt sorjába
Békével a földre, az öreg meg ágyba.
A kutya hün őrtáll, senkit be nem bocsát:
Békével pihenhet a szegény kis család.
És a szelid álom tünde legyezője
A bút és keservet messzeűzi tőle.
Rajta leng a költő képzeletvilága:
Itt az egyszerüség földi mennyországa!
Forrás: Csokonai Lapok
7. sz. – Debrecen, 1850. julius 24. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése