(Meghalt Kricsován sept. 2-án 1849.)
Közelge már az ősz esős szellőn,
A zöld természet tőlünk útra indult,
Arcán könyű s gyász; hisz hegyen völgyön,
Minden lábnyomra meleg honfivér hullt.
Megindult tántorgó léptű búval,
Tán összeomlott volna vándorútján;
De hozzá ment hű s jó fia Hanák,
Segité lépni őt kart karba fonván.
Majd visszajő tavasszal az anya;
De gyermeke nem, a forrón szeretett,
Vajdá-val kedvesb honban
mosolyog,
Míg itt virág s fű nő sirdombja felett. –
Mint fáj, - nem kisérünk el hiveid,
Nem ismerjük az enyhhelyet, hol alszol;
De lelkünk hontalan sohajként száll,
S ha föllel, mint gyászfüz hantodra hajol.
Ám nem fog nyitni a meredt ajak,
Az ajkon nem lesz édes olvadó szó;
Hidegen összeesett már a kéz,
Mely csak nem rég meleg volt, int bucsuzó.
Előtün-e lágy álmidon e hon,
Melyért nemes kebled szent lánggal ége?
Óh ily erényhez a halál nem nyúl,
Szivvéred sirban is még dobban érte!
Fátyolba vont a toll, s élettelen,
Mely lelked arany eszméit felirá,
Be kell szentelni ez új holtat is,
Fényútjait veled ő már megfutá.
Ha megnyil a tavasz virágzata,
Mit szóland, hogy nem lát mint néha téged?
Nem lesz hosszu, s oly bájos a tavasz,
Dombod keresni mén, mely lágyan elfed.
Oh bár mehetnénk ekkoron mi is,
Reszketve omlanánk a gyűszfüvekre,
Melyek zöld bársonyként betakarnak,
Hogy bánatos jajunk szűd fel ne lelje.
De most távol vagyunk barátaid,
Távolból ejt könyűket árva létünk,
Feléd viendi majd az estszellő,
S a szót, mellyel még gyakran megköszöntünk.
Majd elmegyünk csókolni hamvadat,
Szakitni sirodról halvány virágot,
Bámulni a dicsőség bíborát,
Midőn az égi fény hantodra szállott.
Pihenj az enyh ölén te fájt kebel,
Miként madár pihen falombok alatt,
Nyugalmad szent helyén szendén virraszt
Soknak mély bánata, s e lanti hangzat.
Forrás: Csokonai Lapok 21.
sz. – Debrecen, 1850. septemb. 21. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése