2012. jan. 10.

Ábrányi Emil: A pillangó halála (1878.)

Szegény pillangó! Haldokolva ott ül
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

„Lám!” szól a hangya. „Megmondtam, hogy így jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, - és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”

„Sajnállak!” mond egy vékony lábú szöcske.
„Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, - de én másképp teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, - és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”

„Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat...
„Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt... nos, hát mi maradt?”

„Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiú kéjvadász!”

S a negyedik szól: „Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfítnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”

Így szólnak sorra. - Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- „ „Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.

Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehelete!

Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!” ”

Szólt s hangja elhalt. Egy végső sóhajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a múlt
Összes heve... Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.

Reviczky Gyula: Jézus és a boldogság



Mi a boldogság? – Ha megkérditek az utcaseprőtől, ki a kövezeten alussza délutáni álmát, s kit nagyúri fogat zöreje ébreszt föl, azt fogja mondani: a puha ágy és a terített asztal. Vagy kérdjétek meg az örökké mosolygó udvaronctól, ki orra alá tartja zsebkendőjét, ha kérges tenyerű béressel találkozik. Ő a boldogság alatt rendjeleket, nagyúri kegyet, szolganéptől jövő hódolatot ért.

Mi a boldogság?

A gazdának jó termés és sok bor; a művésznek a dicsőség; a nagyvilági delnőnek udvarlók, csipkék, bálok, szórakozások, a hadvezérnek nyert csaták, a diplomatának sikerült cselfogások. Az anya gyermekébe, a szerelmes hű kedvesébe, az ájtatos imádságba, a torkos az eszem-iszomba és a fösvény aranyaiba helyezi legfőbb üdvét.

Mi tehát a boldogság? Az, ami után legjobban vágyódunk, aminek elérése legnagyobb gyönyört okoz nekünk, ami lelkünkben harmóniát hoz létre és ami minden ember végcélja és legfőbb törekvése. Általánosságban nem is lehet másképpen meghatározni, mert azt mint a mennyei üdvet szem nem látta, fül nem hallotta, de annyi bizonyos, hogy mindenkinek legforróbb vágya a boldogság s minden emberi tett csak eszköz ennek elérhetésére. Ezért annyiféle a boldogság képzete, ahány féle az emberi természet. Az egyik ember küzdelem, a másik nyugalom után áhítozik; ez azt tartja: „jól élt az, aki jól elrejtezett”, míg amaz önelégült, ha „nevét kiküzdi a mély homályból”. Van, akinek kín meghajtani derekát, s van, akinek kín egyenesen járni; szóval, ami az egyik embernek gyönyör, másiknak fájdalom lehet. A boldogság is a lélek éghajlata szerint változik, mint a madarak tollazata; szenvedélyes lélek tarka, hideg lélek szürke képet alkot róla magának.

De a boldogság kélje és vágya mindenkiben él. A szellem és szív nagy reformátorai mindenha a boldogság titkának megoldásán fáradoztak s a vallásalapítók, mély gondolkozók és nagy költők egész sora arra szentelte életét, hogy enyhítvén az emberiség nyomorán, azt egy lépéssel közelebb hozza a boldogsághoz. Az a tudat, hogy a boldogság igazában örökké csak vágy, Tantalus gyümölcse marad, s hogy mindenkit meggyőződése szerint az boldogítana legjobban, amiben szűkölködik: a szegényt a gazdagság, az elnyomottat a hatalom s a beteget az egészség, - ősidőktől fogva élt a népekben; ezért a túlvilágra, a halál utánra helyezték az igaz üdvösséget s még a legderültebb világnézetű népnek, a görögnek is volt Léthéje, mely eltörölte a földi szenvedésekre való visszaemlékezést. De a földi boldogság se volt náluk nap, mely minden szívbe egyformán süthet; szerintük annak három föltétele volt: egészség, becsületesen szerzett vagyon és szépség. Mindezekkel együtt kellene járnia a vágyak megfékezésének; azért legszentebb templomukon az Ismerd meg magad mellé a Tarts mértéket is oda volt írva; mert ők az isteneket is úgy képzelték, hogy a mértéken túl boldog embert megirigylik és csapásokat küldenek reá. Epikúrosz és Arisztiphosz azt állították, hogy a gyönyörűség képezi a boldogságot, melyet a bölcs és a közember egyaránt keresnek, azzal a különbséggel, hogy az tud nélkülözni némely, később fájdalmat és kellemetlenséget okozó élvezetet, míg ez csak a közvetlen élvezeteket keresi. Szerintük az igazi boldogság nem a pillanat, hanem az egész élet élvezete; ezért csak az erényes ember lehet boldog és a lélek gyönyörei nagyobbak, mert tartósabbak a test gyönyöreinél. Diogenes a mindenről való lemondást tartotta boldogságnak. Epikúrosz – kit tévesen tartanak a pusztán testi gyönyörök hirdetőjének – e kettő arányos egyesítéséből származtatta az önmegelégedést, mint a boldogság egyedüli talaját. Szokratesz kissé optimisztikus etikai rendszerének veleje abban állott, hogy a boldogság minden ember célja és óhajtása s az indító ok minden tettre. Az emberek csak azért szenvednek, mert tévesek abbeli nézeteik, melyek a boldogság alkotó tényezői.

A trópikus India, pálmái és lótuszvirágai dacára sokkal sötétebb eszmékkel vívódott. Buddha tana szerint a boldog embernek is van oka kétségbeesni, mert embertársai szenvednek s mert nem az a szerencsétlenség ad okot a szomorkodásra, mely önmagunkat ér, hanem az, melyben embertársaink sínylődnek. A világ és az emberiség nyomora örökkévaló. Ez a nyomor pedig áll: a születésben, a betegségben, a tehetetlen vénségben, a szándékokkal és fáradozásokkal járó nyugtalanságban és kínban; annak érzetében, hogy az óhajtott dolgot el nem nyerhetjük; az elválásban attól, amit szeretünk s a találkozásában azzal, amit nem szeretünk. A világ minden dolga hiú. A szerencsére mindig szerencsétlenség következik. A legvégső és legnagyobb baj pedig az álhatatlanság. A születés álhatatlan és semmis, mert a halálra vezet, az ifjúság, mert a vénség követi, s az egészség, mert a betegség szokta felváltani. Minden, ami létezik, ismét el is múlik. Ez a szakadatlan változás pedig fájdalommal és szenvedéssel áll kapcsolatban. A gyermekkor a tehetetlenség fájdalmában sínylik; az ifjúságot ki nem elégíthető szenvedélyek nyugtalanítják; a vénséget a gyöngeség s a betegség kínozza s ha végre felszabadít a halál, kezdődik az újjászületés ugyanoly vagy még nagyobb kínokkal. A baj s a szenvedés általános; az ember rendeltetése, hogy elveszítse azt, amit legjobban szeret, az állaté pedig, hogy más állatnak táplálékul szolgáljon. Buddha, a legmélyebb és legpesszimisztikusabb vallás alapítója, semmiféle boldogságban se hitt. Ő e földi lét sansarájában csak szenvedést és mulandóságot látott és csak a teljes megsemmisülést, a nirvánát mondta fájdalom nélkülinek. Utolsó szavai voltak: Semmi se tartós!

A világ két más legelterjedtebb vallása, a brahmanizmus és a kereszténység szintén sötét háttérrel bír és az újabb filozófusok még zordonabb színekkel festik az emberek ún. erényeit és boldogságát. A renaissance-korbeli olasz atheista iskola bölcselői: Pomponazzi, Cardano, Telesio és Campanella s még inkább az angol induktív iskola és francia hívei megtagadták az emberi természettől a jog és kötelesség, erény és bűn veleszületett érzetét s azt mondták, hogy e fogalmak csak az élet lefolyásának megfigyeléséből származtak, mely azt mutatja, hogy az erény kevesebb, a bűn pedig több szenvedéssel jár és csak azért kell a jót tenni, mert ha nem tesszük, szenvednünk kell. Locke azt mondja, hogy a jó és rossz nem egyéb, mint élvezet és fájdalom vagy ami nekünk élvezetet vagy fájdalmat szerezés okoz. Hobbez szerint pedig a jó és rossz csak vágyainkat és ellenszenvünket jelző fogalmak, ami körülbelül egyértelmű Hamlet szavaival, hogy „nincs a világon se jó se rossz; gondolkodás teszi azzá”.

Ez a bölcselkedés körülbelül oda vezet, hogy nem az erényes ember boldog, hanem az, aki jól tudja megválasztani azt, amim neki élvezetet okoz és elkerülni, ami rá nézve fájdalommal jár.

Egészen más ethikai rendszere van Rousseaunak. Szerinte az ember a természeti állapotban volt legboldogabb s mentül többet foglalkozott a világgal, önmagával és az emberekkel, annál inkább eltávozott az emésztő vágyak nélküli élettől, a szenvedélyekben szűkölködő nyugalomtól. Szerinte csak az adhatná vissza az emberiséget a boldogságnak, ha visszatérne az eszmék nélküli természeti állapothoz, mert az eszmék beteggé teszik a lelket.

Rousseau e felfogása merőben ellenkezik a nálánál mélyebb és tárgyilagosabb Schonephaueré-tól, ki a nyugodt szemléletet tartja a legkevesebb fájdalommal járó állapotnak. Közel jár az általa különben is dicsőített nirvána tanához, amennyiben nem ismer el semmi pozitív élvezetet. Szerinte minden élvezet negatív és csak a fájdalom pozitív s a legboldogabb ember nem az, aki legtöbb gyöönyört, hanem aki legkevesebb fájdalmat érez. Tehát ne az élvezetet keressük, hanem a fájdalmakat kerüljük, mert egy fájdalom tönkre tesz száz örömet.

Jézus egészen másképpen fogta fel a boldogságot, mint az itt felsoroltak bármelyike. Szerinte az nem volt nyugodt állapot, hanem a lélek legerősebb emóciója, melynek épp úgy van szüksége fájdalomra, mint a fénynek sötétségre, hogy azt megvilágítsa. Az ő boldogsága a megvigasztalt fájdalom, mely talán magánál az örömnél is édesebb. Phaeonban Sokrates is, miután levették róla a láncokat, a gyönyörűség és fájdalom benső rokonságáról elmélkedik, s a fájdalom hiányát gyönyörűségnek mondja. A mi Aranyunk is azt tanítja, hogy „fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze” s hogy az emberi szívnek is:

„Mint a lankadt földmívesnek
Pihenő tanyája,
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.”

Jézus boldogsága az ég könnyzáporától nedves virág, melyet a nap sugarai csókolnak. Ő nem bölcselkedett, de tudta, hogy van öröm, amely fáj, és fájdalom, amely édes; tudta, hogy örömtől is lehet sírni, és hogy a fájdalom közé is mennyei üdv vegyülhet. A boldogságot ő a lélek szivárványának képzelte, mely könnyekből keletkezett és az érzelmek ugyanannyi színében ragyogott. Az egyhangúság, a folytonos egyféleség megszokottá, sőt unottá teszi az örömet is, míg a fájdalom, ha balzsamot tesznek rá, annál fogékonyabbá tesz a gyönyörűségre. Ezért mondta a gond és bajok nélkül élőkről: „Jaj nektek, gazdagoknak, mert megvagyon a ti vigasztalástok!” és hogy előbb lehet egy tű fokán hajókötelet húzni keresztül, mint hogy egy gazdag menjen be a boldogság mennyei országába. Aki bajok nélkül született, szenvedések nélkül élt, sohse fogja érezni a boldogság becsét; közönséges dologgá lesz előtte, mint az egészség.

A boldogok meg vannak fosztva a remény édes érzetétől, a vigasztalás balzsamától s akiket szánunk, mélyebb örömre képesek, mint akiket irigylünk. Jézus, a gyöngék védője, a szegények vigasztalója, a bánatosak orvoslója a lélek jóságától ételezte föl a boldogságot. Köznapi lélek a szerencse ölén is sivár életet él, míg a nemes lelkek mint a sors vértanúi is hallelujáznak.

Tanait a boldogságról az ismeretes „nyolc boldogság”-ba foglalta össze. Ezek elseje, mely így hangzik: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa”, sok találgatásra adott okot. Az egyház ezek alatt azokat érti, akik szeretnének szegények lenni, Strauss Dávid szerint Jézus a tulajdonképpeni szegényekre gondolt; legközönségesebben az ostobákat tartják lelki szegényeknek, ami szintén csak félig felel meg e fogalomnak. Azt hiszem, azok a lelki szegények, akik, mint Prospero szigetén elrejtve élnek, az arany középszer hívei, kevéssel beérik és szűkre szabják vágyaikat.

A második makarizmus: „Boldogok, akik sírnak, mert meg fognak vigasztaltatni”, gyúpontja Jézus eszméinek a boldogságról, s ugyanazt a viszonyt tünteti fel, mely a természetben található, ha eső vagy éjszaka után kisüt a nap, vagy ha a telet felváltja a tavasz.

A harmadik pont: „Boldogok az alázatosak (Károlyi Gáspár) vagy szelídek (Káldi-Tárkányi szerint), mert ők bírják a földet”, azt jelenti, hogy ezek nem jönnek egymással viszályba, nem gyűlölnek senkit, nem versengenek és nem keltik fel senki haragját, sőt már meglevő haragot is eloszlatnak, mert, mint a zsoltáros mondja: „A szelídség megtöri a haragot.”

Boldogok továbbá, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert meg fognak elégíttetni. Strauss szerint itt szintén a testileg éhezőket és szomjazókat kell érteni, ami akkor körülbelül egyértelmű volna a második boldogsággal. De ha az igazságot szomjúhozzák, akkor azért boldogok, mert az igazság megnyugtat; a bölcseket csak az elégíti ki; ez az ő boldogságuk és Schopenhauer szerint a két főerény egyike.

Ötödször: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”. Vagyis, amily mértékkel mér valaki, olyannal mérnek neki vissza, a jótett magamagát jutalmazza meg.

A hatodik boldogság: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az istent”, Hugo Victori szépségű mondás. Az ember mindent saját lelke tükrén át néz; a búsnak bús, a gonosznak gonosz az egész világ. A tisztalelkűek tiszta lelkükön keresztül nézik a világot. Ők csakugyan meglátják az istent.

Hetedszer: „Boldogok a békességesek, mert isten fiainak hívatnak”. Ez körülbelül ugyanazt jelenti, mit a harmadik boldogság.

Végre nyolcadszor: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” Ez a vértanúk hymnikus boldogsága.

Jézus tehát a következőket mondta boldogoknak: a megelégedetteket, a megvigasztalt szomorkodókat, az alázatosakat és békeszeretőket, az igazságosakat, az irgalmasokat, a tisztaszívűeket és az igazságért üldözötteket. E pár sor foglalja magában Jézus egész etikáját; ezek szerinte azok az erények, melyek boldogítanak. Köztük van Schopenhauer két főerénye is: Az igazságosság mint férfierény és az irgalom mint nőerény, és köztük van mindaz, ami embert igazán jóvá és boldoggá tehet, olyanná, mint azok voltak, akiket Jézus megáldott.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Petőfi István: Emléksorok (1850.)*


Szerelmet én nem adhatok,
Csak szerető szivet,
Hogy szeretni, hőn szeretni
Tanítsa meg szived.
S ha a tied megtanult már
Próbára add hozzám:
Legyen tied a tanitó,
Enyim a tanitvány.

*) E költeményt Vargha Károly szemlaki községi tanító úr szívességéből közöljük, ki Petőfi István irodalmi hagyatékát lekötelező előzékenységgel társaságunk rendelkezése alá bocsátotta. Petőfi István kötete Versek, hadjárati és úti jegyzetek címet visel s egyes darabjainak összegyűjtése minden valószínűség szerint arra az időre tehető, melyet Petőfi a szabadságharc leveretése után, mint közkatona, Schleswig-Holsteinban töltött. A gyűjtemény ma már meg van rongálva s belőle a hadjárati s úti jegyzetek hiányzanak. Ezek képezhették a kötet közepét; végén „idegen szavak” jegyzékével találkozunk, annak bizonyságául, hogy Petőfi István katonáskodásának szomorú napjait önképzésére igyekezett fordítani. A versek (nagy részben ifjúkori kísérletek) erősebb költői érről ugyan nem tanúskodnak, de igaz,őszinte hangjukkal itt-ott figyelmet keltenek, szerzőjük nevénél fogva pedig mindenesetre érdekesek. E körülmény bírt minket arra, hogy közülök egy párt a Koszorú olvasóinak is bemutassunk.
Sz.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Petőfi István: Idegen földön (Mötz, 1850.)*


Becsületes ember az én házi gazdám
És jószívű asszony az ő felesége;
A miők csak vagyon, vélem azt megosztják,
Áldja meg az isten, szegényeket érte.

Keresik kedvemet, a miben csak lehet,
Semmi szükséget nem éreztetnek vélem;
Nem hibázik semmim: van nékem jó ágyam,
Naponta reggelim, vacsorám, ebédem.

Beszélek gyakorta egy-egy töredéket
Bús multamból nekik s örömmel hallgatnak.
S ha bánatot látnak bús arcámon ülni,
Megsegít az Isten, - ekkép vigasztalnak.

S ha elmegyek tőlük, fájni fog lelkemnek:
Annyi jóval élni s nincs mit adnék érte;
Áldja meg őket a mindenható Isten,
A ki én reám e szörnyű sorsot mérte.

*) E költeményt Vargha Károly szemlaki községi tanító úr szívességéből közöljük, ki Petőfi István irodalmi hagyatékát lekötelező előzékenységgel társaságunk rendelkezése alá bocsátotta. Petőfi István kötete Versek, hadjárati és úti jegyzetek címet visel s egyes darabjainak összegyűjtése minden valószínűség szerint arra az időre tehető, melyet Petőfi a szabadságharc leveretése után, mint közkatona, Schleswig-Holsteinban töltött. A gyűjtemény ma már meg van rongálva s belőle a hadjárati s úti jegyzetek hiányzanak. Ezek képezhették a kötet közepét; végén „idegen szavak” jegyzékével találkozunk, annak bizonyságául, hogy Petőfi István katonáskodásának szomorú napjait önképzésére igyekezett fordítani. A versek (nagy részben ifjúkori kísérletek) erősebb költői érről ugyan nem tanúskodnak, de igaz,őszinte hangjukkal itt-ott figyelmet keltenek, szerzőjük nevénél fogva pedig mindenesetre érdekesek. E körülmény bírt minket arra, hogy közülök egy párt a Koszorú olvasóinak is bemutassunk.
Sz.
(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Petőfi István: Bordal (1848.)*


Hej, galambom korcsmárosné gyöngyvirág,
Kóstoltassa meg csak vélem a borát,
Most kerestem föl először én magát,
Szoktatóban a javából adjon hát.

Szél fuj ott künn, eső esik javában,
Jó helyem van nékem itt a korcsmában,
A míg megszün a szél és a fergeteg,
Akkorára borom elfogy s nyergelek.

Pusztán lakom, rég nem voltam városban,
Hej még sokkal régebben a templomban.
Mi a patvar, ugy hevülök borától,
Talán bizony üdvözülnék csókjától.

Édes lelkem, ugy szomjazom csókjára,
Adjon nekem csak egyet is próbára;
Higgye meg, hogy jóltevőleg hat reám,
Lássa csak: mint esenkedik értte szám.

Földerült már, megszünt a szél s fergeteg,
Kincsem, lelkem korcsmárosné elmegyek.
Nincsen pénzem kifizetni a borom,
Itt egy pár csók ezt zálogba’ itt hagyom.

*) E költeményt Vargha Károly szemlaki községi tanító úr szívességéből közöljük, ki Petőfi István irodalmi hagyatékát lekötelező előzékenységgel társaságunk rendelkezése alá bocsátotta. Petőfi István kötete Versek, hadjárati és úti jegyzetek címet visel s egyes darabjainak összegyűjtése minden valószínűség szerint arra az időre tehető, melyet Petőfi a szabadságharc leveretése után, mint közkatona, Schleswig-Holsteinban töltött. A gyűjtemény ma már meg van rongálva s belőle a hadjárati s úti jegyzetek hiányzanak. Ezek képezhették a kötet közepét; végén „idegen szavak” jegyzékével találkozunk, annak bizonyságául, hogy Petőfi István katonáskodásának szomorú napjait önképzésére igyekezett fordítani. A versek (nagy részben ifjúkori kísérletek) erősebb költői érről ugyan nem tanúskodnak, de igaz,őszinte hangjukkal itt-ott figyelmet keltenek, szerzőjük nevénél fogva pedig mindenesetre érdekesek. E körülmény bírt minket arra, hogy közülök egy párt a Koszorú olvasóinak is bemutassunk.
Sz.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Endrődi Sándor: Vajda János (1827-1897)



A forradalom utáni magyar lyrának, nem számítva ide természetesen a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott jelleme. Petőfi nagy egyénisége szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő fényében vergődtek s nem birva sem tudását, sem izlését: a népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőrehandabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben az ő szerepök nem volt komolyabb, mint vásott gyermekek hanczuzása valamely gyászszertartás közelében. Zsinóros és sallangós érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok, a belső és klső formák teljes elhanyagolása, sőt megvetése: íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt becsempészték a vidékiességet is s úgy tüntették fel a dolgot, mintha a költészetnek még eddig ki nem aknázott, új kincses bányáira bukkantak volna.

Roppant tévedés volt, - de hát odakünn az utczán a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin járta, - mért ne lehetett volna ezeknek megfelel módi az irodalomban a tetszelgés, a nagyokatmondás, a káromkodás? Szerfelett olcsó eszközökkel nagyhatásokat lehetett elérni s az ötvenes évek gombamódra felszaporodott lyrikusai éppenséggel nem vetették meg ezeket az eszközöket. A magyar irodalom pártolása politikai tüntetés számba ment s a lyrai hagymáznak sohasem volt oly vidám, gondatlan szüretje, mint ezekben a reménykedő, lázas napokban. Az új múzsa lobogós ingujjban, röpködő csikós-jelmezben, czifra pruszlikban, árvalányhajas kalapban, pattogó karikással s nem kevésbé pattogó szitkokkal a rakonczátlanságok szilaj paripáján belevágtatott az alföldi puszták délibábos ködébe s vad rohamában magyar mentének nézte az alkony-eget, arany gomboknak a csillagokat, égi szabómesternek az atyauristent, azt hivén, hogy ezzel az őrült képzelődéssel a költészet igazságait szolgálja.

Vajda János, a ki már a forradalom előtt belesodródott az irodalmi élet erős áramlatába s mint honvédtiszt végigküzdötte és végigszenvedte a szabadságharcz viszontagságait, - sokkal férfiasabb egyéniség volt, hogysem a „hazájáért búsuló” komlókerti írói társaság levegőjében sokáig jól érezhette volna magát. Nemesebb szenvedélyek izgatták, nagyobb ambicziók égették, nem akart meghódolni az uralkodó divatnak s csakhamar különvált tőlük, nem azért, hogy félreálljon, de hogy harczoljon ellenök. Ifjú volt, erős volt, és minden küzdelemre hajlandó, mely az igazságot szolgálja. Azt hitte, hogy a forradalom vihara megtisztította a társadalmi élet levegőjét is s fogékonyabbakká tette a kedélyeket a „veritas” befogadására. Csak néhány év választotta el azoktól a lelkes napoktól, melyekről szinte meghatottsággal irja naplójába: „A legnemesebb verseny uralkodott az emberek közt s egyedül az érdem volt irányadó. A ki bármi csekély ténynyel bizonyította jóakaratát mint ember és hazafi, vagy csak reményt nyujtott arra, hogy a köznek hasznos tagja lesz, számot tarthatott a jobbak barátságára, lettek légyen azok bármi nagynevűek, népszerűek.”

E közhangulatból volt magyarázható, hogy a még csak tizenkilencz éves Vajdát egy A nemzethez czímzett, különben meglehetősen gyenge versének ezért a két soráért:

Gazdag vagy, haj, de zsíros konczaid’
Idegen föld kutyái viszik el...

a „közvélemény” asztala tárt karokkal fogadta tagjai sorába s Petőfi is megtisztelte barátságával. Szívesen gondolt ezekre a rajongással és őszinteséggel telített, nagy elhatározásoktól s tettvágytól forrongó napokra, melyeknek romantikája és veszélyei mintha egészen az ő szilaj képzelődésének világából szakadtak volna át a valóságba. A szokatlan, a különös, a rendkívüli már serdülő korában erősen vonzotta magához s foglalkoztatta képzelő tehetségét. Gyermekségét a vaáli rengeteg vadonában töltötte, hol atyja, a kiben az ő érzése szerint egy Napoleon veszett el, erdész volt. Az erdők komor, mély magánya, a nagy természet szűzies költészete, a titokzatos, a félelmes, a megdöbbentő voltak a gyermekpoéta első impressiói, melyeket az élettől kapott. Atyját, kiben az erő és a férfiasság mintaképét látta, imádta, - anyját azonban – a mi költő embernél bizonynyal a különlegességek közé tartozik – nem szerette. Nyíltan bevallotta, hogy apját „sajnálja ettől a közönséges cselédtől” s bámulta, hogy az mégis féltette a feleségét. Nagy legény korában egyszer meg is mondta neki: „Ugyan mit félt rajta, apám, hisz fiatalon sem kellett az senkinek, nemhogy most járnának utána.”

Gymnasiumi tanulmányait Székes-Fehérvárott kezdte, majd Pesten folytatta, hol két évig Vajda Péternél lakott, kinek magánéletében is megvolt az a sajátos hatása, a mi műveinek természetimádó szelleméből árad az olvasóra. Fiatal és fogékony kedélyét szinte magával ragadta a kor romantikus áramlata s szakítva az iskolával, színésznek állt. Életének ez epizódjáról nem találok semmiféle följegyzést, de az bizonyos, hogy ebben a minőségben tizennégy hónapon át barangolt Magyarországban és Erdélyben s nagy illuzióit valószínűleg egy csomó csalódás s végül teljes kiábrándulás követte. Fordítani akart a sorsán s kenyérkereseti pálya után nézett. Mint gazdasági gyakornok Alcsuthon nyert alkalmazást. De sokáig itt sem volt maradása. Minden vágya az irodalmi központ felé vonta, hol napról-napra pezsgőbb, elevenebb lett az élet. Tele élénk és heves fantáziával, mely mindent kedvére szinezett, nem volt kevesebb ambitiója, mint beállni azok sorába, kik a megindult nagy mozgalomban cselekvő szerepet játszanak s tenni, a it lehet, a nemzeti cultura érdekében. Ott hagyta hát állását és Pestre költözött, a hol Vahot Imre ajánlatára Török János a Gazdasági Egyesületben adott neki alkalmazást. Néhány versének megjelenése után Jókai, Vas Gereben, Degré, Lauka, Lisznyai örömmel fogadták baráti körükbe. Mindennapot lett a Pilvaxban s részt vett a márczius 15-diki nap lelkes mozgalmaiban, sőt az a kitüntetés érte, hogy az egyetemi ifjúság a bécsi forradalmi ifjúság üdvözlésére menesztett küldöttség tagjai közé – bár Vajda nem volt az egyetem tagja – egyetlen kivételkép beválasztotta.

A fiatal költő teljes gyönyörrel vetette bele magát az élet hullámaiba s megkezdte azokat a küzdelmeket, melyeknek diadalában föltétlenül bízott. 1848 juliusától a világosi fegyverletételig honvéd, majd besorozott császári közkatona volt, mely minőségben egy évet töltött Olaszországban. A katonaságtól megszabadulva, hogy élhessen, kataszteri hivatalnokká lett. 1855-ben állandóan Pestre költözött. Az átélt küzdelmek, az élet gondjai, keserű tapasztalatok, sanyarúság, betegség nem törték meg, sőt megedzették, s java erejével - úgy hitte – megharczolhatja harczát az irodalomban is. Az az irodalmi mozgalom azonban, melylyel Pesten találkozott, mint már fentebb említettük, nem volt egészen kedve szerinti. A fiatal költői nemzedék, melyhez ő is tartozott, nem tűzött komolyabb czélokat maga elé, csak beleélte magát a világba, adta a bús magyart s keveset tett, de annál többet ivott a hazáért. Vajda egy ideig uszott az árral, de aztán – ellene. Míg társai ittak-ettek, mulattak, s a vett jókért a lyra apró pénzével fizettek: ő egy nagyobb költői elbeszéléssel, a hat énekes Béla királyfival lépett a nyilvánosság elé. Kétségkívül fiatalos munka, tele a romantikus történetek ismert motivumaival, de elég közvetlen és meleg hatású. Meséje is jól kikerekedik, hangjában van eredetiség s a mi csekély subjectivitás itt-ott megcsillan benne, nem válhatik szégyenére, mert azt az embert láttatja, ki nemesebb ideálokért akar küzdeni. Szinte programmszerűleg hangzanak következő sorai:


Ám, ha lenni kell, hát hadd legyen gyűlölség!
Az ok és a fegyver – ebben a különbség.
Egykoron gyűlöltek szerelem- s hazáért,
Most gyűlöl az ember egyenest magáért.
Kaczér hölgy, jövendő! fátyolos képeddel
S te sivatag jelen, alattam sülyedj el!
Szebb a mult! legalább hős volt benn’ az ember,
Nem pénz volt a bálvány, nem csalás a fegyver!


Ha Arany Toldija után ez az elbeszélés, mely egy Szent István korában külföldre menekült Árpádházi herczegnek, Bélának hősi kalandjait regéli el, nem is bukkant fel tüneményszerűen, - kezdetnek mindenesetre oly mű volt, mely gyengéi daczára Vajdát mint izmosabb költői tehetséget mutatta be s nevét szélesebb körökben tette ismertté.

Mint hirlapíró a Magyar Sajtó-ban tünt fel először, melynek kezdetben ujdonság- és tárczaírója, később rövid ideig szerkesztője is volt. A közönség annál nagyobb figyelemmel kisérte működését, minél derekasabban küzdött Vajda a divatos áramlatok s kivált az irodalmi klikkrendszer ellen. Támadásai hevesek és sokszor kiméletlenek voltak, mert úgy észlelte, hogy a meddők, a tehetetlenek le akarják szorítani az irodalom teréről a termékenyeket és tehetségeseket. A látszat részben tán igazat adott neki, de az is bizonyos, hogy ebbe a felfogásba erősen belejátszott a képzelődés és az elfogultság is. Még bizonyosabb, hogy ellenségeinek száma megszaporodott s a sűrű és heves támadások sokakban fölkeltették az elkeseredést és gyűlölséget ellene. Mindezt betetőzte egy váratlan fordulat, mely a hirlapíró Vajdát – az egyenes és majdnem naiv lelkű publicistát – teljesen kizökkentette erősségeiből. Történt, hogy lapjában emlegetni kezdte a kiegyezés szükségességét. Nosza, nem kellett több! Hogy, hogy nem, csakhamar hire terjedt, hogy Vajdát a bécsi körök megvesztegették. Az alaptalan gyanusítások és rágalmak e korában könnyen hitelre talált minden mendemonda. Ezt is elhitték. Nem akadt egyetlen lap sem, mely e rágalom terjesztése ellen felszólalt s Vajdát igazolta volna. Maga a költő csak akkor vett róla tudomást, midőm egy izben Szelestey László és Reviczky Szevér a Pesti Naplóban nyilt gyanusitással léptek föl ellene. Rögtön elégtételre szólította fel mindkettőt, de az illetők néhány nap mulva a leghatározottabban visszavonták vádjukat. A rágalom azonban tovább terjedt s a láthatatlan ellenséggel szemben védtelenül álló Vajdát e kínos helyzetből kifolyólag heves vérmérséke néha oly tettekre ragadta, melyek semmiesetre sem használtak népszerűségének. Megundorodva a politikai szerepléstől, az irodalomhoz, a költészethez menekült. l856-ban kiadta lyrai költeményeinek első gyűjteményét, mely két év mulva az Uj dalok cziklusával bővítve második kiadásban jelent meg. Közben megindította a Nővilág czimű szépirodalmi divatlapot, melyet 1864-ig szerkesztett. 1860-ban Vészhangok czímmel új költemény-kötetet adott ki, 1862-ben pedig Arisztides álnéven két publicisztikai röpiratot (Önbirálat, Polgárosodás), melyek a Széchenyi szellemében stilizálva, a jövendő magyar cultura ügyéért lelkesen buzogva s keményen elitélve minden virtuskodást és duhajságot, nagy feltűnést keltettek, de viszont erős támadásokban is részesültek.

Ily sokoldalú s minden tekintetben tiszteletre méltó munkásság után (mert Vajda meggyőződésből és ihlettel dolgozott) méltán várhatta, hogy nemes törekvései szélesebb körökben keltenek visszhangot, s a magyar olvasóközönségnek legalább egy jelentős része fogja őt támogatni erkölcsi elismerésével. Nem így történt. A lapok agyonhallgatták vagy ledorongolták. Versei, ezek a mély szenvedélytől égő dalok, sokkal súlyosabbak és sötétebbek voltak, hogysem a korabeli lyra könnyebb termékei közt közkeletűekké válhattak volna. Publiczisztikai dolgozatainak hangját merésznek, erősnek, eredetinek, de felfogását túlhajtottnak találták s a rátámadó kritika minden lehetőt elkövetett, hogy szerzőjük iránt elidegenítse a közönséget. Ennek a szinte mesterségesen szitott ellenszenvnek aztán az lett az eredménye, hogy a költő hívei mindjobban meggyérültek s végül a Nővilág közönsége is annyira elpártolt tőle, hogy a csak nemrég szépen virágzó vállalatot meg kellett szüntetnie.

Közben (1863) szülei is meghaltak. Vajda magára maradt. Mindazt, a mi hirtelenében körülötte történt, erős érzékenységével és sötét phantasiájával egyenesen az ő személye ellen indított pusztító hadjáratnak gondolta s csalódástól, keserűségtől, majd betegségtől is leverve, sok időre visszavonult minden nyilvánosságtól. Ha nem csalódom, ez az az időszak, mely irodalmi pályafutása két végletét határolja. Mert élete csakugyan két végletből állt. Szilaj ifjúság, komor férfikor. Amaz tele színes romantikával, heves indulatokkal, harczvágygyal és főleg vérmes reményekkel, melyekből a való nem sokat váltott be; emez tele melancholiával, pesszimizmussal, haraggal és elégedetlenséggel, mely aztán lassanként teljesen elborította. A ki hajlott korában ismerte őt, mint e sorok irója, az alig birta elképzelni Vajda fiatalságának merész és féktelen különlegességeit. Ez a magába zárkozott, megtörtnek látszó alak, a ki szinte félve beszélt az emberrel, - ez tartott utczai szónoklatokat a márcziusi napokban? Zimankós téli éjszakán, erős jégzajláskor, egy hitvány csónakon ez kelt át a Dunán, főnökét, Török Jánost kisérve a budai partokra s társaival ugyanazon az úton térve vissza a pesti oldalon álló közönség hurrázása közt? Ez küzdötte végig a forradalmat s szenvedte át minden lehetetlennek tetsző viszontagságát és sanyarúságát, mert ha a becsület nem kivánta volna, hát muszáj volt? Csakugyan ő volt az, a ki kataszter-hivatalnoki minőségében négy éven keresztül (1851-1855) bolyongott éjjel-nappal az Alföld síkjain, egyes-egyedül, Szegedtől Miskolczig, oly időszakban és területeken, melyeken akkor a Pesttől Hortobágyig uralkodó lovas betyárság még a császári katonai őrjáratokat is megtámadta? Mindig sovárgott egy regényes találkozás után a földi kárhozat e tragikai alakjaival, - bizott abban, hogy őt nem bántják, ki honvéd korában Becskereken egy egész élen át poharazott Rózsa Sándorral és embereivel.

Hova tüntek ezek a romantikus, szép idők, és hova a belőlük pompázón felröppentyűző illúziók?! A kiábrándulás sötétsége borított el körülötte mindent. Nem birt szabadulni egy keserű gondolattól, melynek több izben s különböző formában adott nyilt kifejezést s mely végül egészen úgy hangzott, mint legkomolyabb meggyőződése: „Ez a kor a szervezkedett középszerűség összeesküvése a rendkívüli, a nagyszerű ellen; a korlátoltságé a lángelme ellen; a kontárok sokaságáé a tüneményszerű mesterek csekély száma ellen.”

Nem így volt. Rosszúl látta, helytelenűl itélte meg. Hiszen szeme előtt ment végbe Petőfi nagy költői diadala, s nem jutottak teljes érvényre dicső kortársai: egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Deák s a többi nagyok és kiválók sorra mind? Vajda kedélyében, túlhajtott, beteges érzékenységében volt a baj kútforrása. Csüggedésre, lemondásra hirtelen hajló természet, - cselekvésre, kitartó harczra nehézkes, alkalmatlan egyéniség. Hiába volt kitünő vadász, pompás vívó, a sport minden fajtájának kedvelője, jól megtermett, izmos, szálas alak, - mind ezek daczára nem volt erős ember. De sok tekintetben naiv, elfogult és korlátolt, magában évődő és emésztődő, a kit túlhevített képzelődések és végzetes ellágyulások gyöngítették meg s tettek lassanként nem világgyűlölővé, csak kissé zorddá, haragossá s különczködővé.

Ettől az időtől kezdve úgy élt a fővárosban, mint valamely rengeteg közepében: magányosan, elhagyatottan, vagy int ő szokta mondogatni: társtalanul és átkozottan. Halálra sebzett vad volt s vérző sebeivel – a képzeletében megnagyított csalódásokkal – visszavonult, elbujt az emberek elől rideg magánya csöndjébe. Nem volt dicsszomj és életvágy nélkűl, de szerencsétlennek érezte magát. Helyesen jegyzi meg róla egyik kritikusa: kivert bikánál bizonynyal jobban szeretett volna fejedelmi szarvas lenni, kit félénk szerelemmel, rajban követnek a barna szemű nőstények, - de hát az élet megtagadta tőle az idylli örömöket s kínszenvedésekre kárhoztatta. Ám éppen ez a szomorú helyzet, ez a sem barátság, sem szerelem által nem enyhített egyedüliség fakasztotta fel költészetének legdúsabb forrásait. Mert a költészet szeretetéről nem tudott, nem akart lemondani. Magányában, elhagyatottságában ez volt egyedüli menedéke, vigasza, s hosszú, majdnem tíz évig tartó hallgatás után, tisztultabb érzéssel, tökéletesebb formákban s határozottan több munkakedvvel folytatta megszakított költői működését.

1869-ben jelent meg Egy honvéd naplójából czímű könyvecskéje a Corvina-társulat kiadásában. Könnyedén, szinte vázlatosan írt munka, mely forradalmi élményeinek ugyancsak szófukaron elmondott történetét szorítja együvé, egyéni bátorságának vagy hősködésének minden fitogtatása nélkül, de nem érdektelen, sőt közvetlen hatásu, kellemes olvasmány. Íróját, mintha a sirból támadt volna fel, újra emlegetni kezdték. A Kisfaludy-társaság tagjai sorába választotta s 1872-ben kiadta összegyűjtött Kisebb költeményeit, melyeket 1876-ban Ujabb költeményei követtek. A következő évben Találkozások czímmel egy elbeszélő költeményt adott ki, majd 1881-ben Összes költeményeinek két vaskos kötete jelent meg Aigner-Abafi kiadásában. Ezt követte Dal és beszély czímmel 1884-ben egy új kötet, 1887-ben pedig Ujabb munkáinak két kötete (egy kötet próza, egy kötet vers), melyeket barátai rendeztek sajtó alá. 1895-ben megrostálva és válogatva adta ki egy kötet költeményét, csak azokat véve fel e gyűjteménybe, melyeket egy vagy más okból maradandóbb értékűeknek gondolt. A jelen gyűjtemény összeállításánál főkép ezt a Méhner-Franklin-féle kiadást vettem irányadóul, hogy lehetőleg a boldogult költő gondolatának értelmében járjak el. Mégis néhány általa fölvett darabot kihagytam s helyöket régebbi gyűjteményeinek egy-egy jobb darabjával pótoltam. Helylyel-közzel pedig némely versében, melyet utólagosan átjavított, visszaállítottam az eredeti szöveget, mert úgy éreztem, hogy az szinesebb, jobb.

A mi Vajda életének külső történetét illeti, ezek után már kevés a mondani valónk. Nagyon hozzászokott az egyedüliséghez s leszámítva rövid ideig tartó szerencsétlen házasságát, mindvégig megmaradt magának; visszavonult, zárkozott életet élt. Hivatalos elfoglaltsága csak egy volt: a Vasárnapi Ujságnál és melléklapjainál 25 éven át (1879-1890) mint belső munkatárs dolgozott. Hajlott korában kénytelen volt felhagyni a hirlapirás robot-munkájával s ekkor, hogy mégis ne maradjon kenyér nélkül, Csáky Albin cultusminister kegydíjjal látta el, melyet később utódja, Eötvös Loránt báró, a költő irói működésének félszázados jubileuma alkalmából ezer forinttal fölemelt. Ugyanekkor barátai és tisztelői, köztük a politikai, társadalmi és művészi világ számos kitünősége, meleghangú üdvözlő irattal lepték meg, melyet küldöttségileg akartak neki átnyújtani. Mikor ezt megtudta, hozzám sietett:

- Az istenért, ne tegyetek csúffá, nekem nem kell semmiféle küldöttség, hanem vedd magadhoz azt az iratot és én majd eljövök érte, átveszem tőled.
Így is történt. A jelzett időben megjelent nálam és én néhány meleg szó kiséretében tudattam vele, hogy mindazok, a kiknek nevét az üdvözlő irat szövege alatt olvassa, szív szerint ünnepeljük írói működése félszázados évfordulóján. Kezeibe vette az iratot és hosszan, meghatva nézegette. Aztán szótlanúl egy zsöllyébe ereszkedett, a papirlapokat a térdére helyezte s szemei lassanként könybe lábbadtak. Szinte dúltan, szenvedőn nézett rám, mintha valami marcangolta volna. Végre majdnem csukló hangon megszólalt:

- Egy vallomással tartozom neked, édes barátom. Én körülbelül harmincz év óta azzal a gondolattal járok föl-alá a világban, hogy itt mindenki gazember. Nem volt igazam...

Egy köny futott le vonagló vonásain. Talán örömköny volt, de bizonyos, hogy neki ez is fájdalmába került.

Nem volt igaza. Ebben a néhány szóban van összefoglalva az ő boldogtalan életének sötét tragikuma. Sokban nem volt igaza, mert képzelődése még java férfikorában megmérgezte a jobb hitét, s mikor ezt belátta, már késő volt minden. Roncs volt, helyrehozhatatlan ember. Az utolsó öröm is keserűséggé, váddá torzult benne. De viszont, ez a sötét, megmérgezett képzelődés volt a főrugója annak, hogy a magyar lyrát új és sajátos vonásokkal gazdagíthatta. A Ginához írt rhapsodiák legszebb darabjai nem egyebek, mint e félelmes és végzetes képzelődés termékei. Lehetetlen, szertelen helyzetek költői kizsákmányolása. Voltakép nem is szerelem, csak maga-magát tépdeső, pusztító s végül egy élet romjain fuldokló vágyakozás, égés az elérhetetlenért, a minden földiségtől ment, tiszta, felséges nőiségért, egy eszményért, kit a birhatatlanság mindennél fénylőbb glóriája borít el s kit még a bukás szennye sem sötétít el előtte, mert rajongásának annyi ereje van, hogy ujra fölemelheti és istenítheti. A szenvedélynek és fájdalomnak oly mélységes és megrázó hangjai búgnak itt fel (csak a Harmincz év után czímű költeményt kell olvasnunk), melyeket más költőnk lantjáról nem hallhatunk. Ez a költő nem annyira a világgal, mint inkább magával állt örökös és vészes harczban. Nincs az a fanatikus középkori askéta, a ki korbácscsal és töredelemmel jobban sanyargatta volna testét, mint a hogy megmérgezett képzelődése tüzes vasaival ő sanyargatta, gyötörte lelkét. És szinte kéjelgett, tombolt ezekben a vad fájdalmakban, ezekben a képtelen gyötrődésekben.

Mit a világ! A körülötte létezőt félreismerte, kicsinyelte, torznak látta és megvetette. Neki külön, kivételes világa volt, egy lehetetlen, rettentő világ, a melynek bizarr teremtési processusa mindent szétrobbantással fenyegető, colossális tüzijáték képében ott foly le előttünk az Alfréd regénye czimű poémája első fejezetében. Ha valaki látni akarja Vajda képzelő tehetségét s azokat a kínszenvedéseket, melyek azzal együtt járnak: olvassa el ezt az égő, világokat felforgató rhapsodiát, nézze meg ezeket a lángban, vérben hömpölygő képeket, ezeket az emberiséget elsöprő és új teremtés jogát követelő rémes viziókat s köztük a költő fuldokló szivét.

Mindenütt nagy erő, mély megindulás s viharos pathos emeli. Zordságában sok van a fenségesből. Röpte méltóságos, komoly és merész, mint a sasoké. Egész lényében annyira külön álló,egyedüli, hogy szinte megdöbbent. Költészete a borongós ég, a zúgó oczeán vagy a roppant nagy, komor hegyek hatását teszi ránk. Nem közönséges, nem hétköznapi, de ritka, rendkívüli, szertelen. Nem tartozik azok közé a költők közé, kik thémákat dolgznak ki, de azok közé, kiket egy-egy probléma összeráz s alkotásaik nagy része a fájdalom túláradása. Duzzad az erőtől, ég a szenvedélytől s keserűségében néha úgy tud süvölteni, mint a vihar vagy Shakespeare hősei.

A Petőfi utáni korszaknak kétségkívül legönállóbb, legtartalmasabb lyrikusa. Van benne valami tüneményszerű, valami rendkívüli. Talán a diabolikus, talán a szertelen, de bizonyos, hogy az a sajátosság kizárólag az övé. Heves indulatok, erős szenvedélyek megrázó hangú költője ő. Minden költeménye egy-egy szilánk égő agyából, egy-egy darab vérző szivéből. Az ő glóriája csakugyan oly fény, mely egy tövissel koszorúzott homlok körül ragyog. Magát dúlja fel, hogy teremthessen. Mint az igazi nagy költők, ő is képes volna mindent föláldozni a művészetért. Ha meghat, ha megráz, ha megdöbbent: meg lehetünk róla győződve, hogy ennek a lelkünkben támadó hatásnak keserves árát az ő szive százszorosan fizette meg. Tépelődő, vívódó, magát emésztő lélek. Szomjuhozza a nagyot, a fenségest, a különöset, mert valami ujjal akarná meglepni a világot. A művészet áldó és engesztelő világában a legzordabb utakat kereste, a hol minden lépését köny és vér jelöli. A mulandó élet csak arra való volt neki, hogy az örökké valók után törhessen. Költői vagy művészi becsvágy sohasem lobogott tündöklőbben és vészhozóbban, mint az övé. „Forogni körbe nem tudott, nem akart, hát örökké társtalan, boldogtalan” maradt. A harmónia, mely életéből teljesen hiányzott, mintegy kárpótlásul, vigaszul annál jótékonyabban és meghatóbban ömlik el egy-egy kiváló mesterművében. A Virasztók, a Luzitán dal, Tavasz felé, Gina emléke, Vaáli erdőben, Nyári les, Husz év mulva, Üstökös, Harmincz év után stb. czímű költeményei a magyar lyra legszebb termékei közé fognak tartozni mindenkor. Nem népszerű költő, mert félelmesen komor és fenyegetően elégedetlen. Mint egyik kortársa írja róla: olyan keresztesháborúbeli vitéz, előbb levágja az embert, aztán megénekli. Indulatos, zord, lázadozó természet. Pesszimizmus a szárnya, felhő a levegője. A forradalom utáni lyrát erős bölcselmi tartalommal mélyítette s új hangokkal gazdagította. Olyan dolgok bántják, a miken nem lehet segíteni. Ha a maga nyomorúságairól beszél: az egész emberiségen elkövetett igazságtalanságok vérzik meg szivét. Nem az én feladatom: megillető helyét kijelölni a magyar lyra történetében. Én csak egy véleményt akarok róla mondani, mely az ő egyénisége nagy arányaihoz mérve kisszerűen és tán közönségesen hangzó, de a melylyel én mégis maradandóságát akarom aposztrofálni: nem lehet őt mély megindulás nélkül olvasni.

Utolsó műve a Magyarság és nemzeti önérzet czímű könyve volt, melyben sok előszeretettel foglalkozott a nyelv ügyével és sok gúnynyal, keserűséggel, de sok elfogultsággal is ostorozta a modern társadalmi, politikai és művészeti élet fonákságait. Mert – bár nála szinte paradoxonnak tetszik, - az ő különczködő, egyedüliségben élő lelke mindvégig híve maradt a magasabb culturának, a vad erkölcsöket átfinomító civilizácziónak s nemzetét szerette volna minden fonákságtól mentem elsőnek, legtökéletesebbnek látni valamennyi nemzet között. A Magyarság és nemzeti önérzet tehát lényegében nem más, mint régebben írt röpiratainak, az Önbirálatnak és Polgárosodásnak kiegészítő része, függelék-kötete s végső elemzésében, mint azok, nemesebb czélzatú agitatori munka. De míg amazokban a fiatal vér ereje lüktet, addig ebben már a hajlottabb kor mogorvasága, sőt zsörtölődése a túlnyomó elem.

Vajda befejezte pályafutását.

1896-ban betegeskedni kezdett s rohamosan fogyott. Néhány hónap alatt tíz kilónyit. Érezte, hogy közeledik a „vég”-hez. Egészsége helyreállítása czéljábul Abbaziába készült, de a kór ágyhoz szegezte, nem mozdulhatott. Az egykori izmos, erős Vajda roncscsá lett teljesen. „A kard” – a lélek – „kiröppenni készült hüvelyéből.” És ő, a ki életében annyiszor dörömbölt a rejtelmek és titokzatok kapuján, készen állt a nagy útra. Nyugodt volt, mint a „hős”, a ki a halál gondolatát agyában viseli”. Szemeit – mint ezt a halála előtt pár nappal írott s a jelen kötet legvégén olvasható verse is bizonyítja – szinte rászegezte arra a rémre s nem vette le róla tekintetét az utolsó élő pillanatig.

Halála 1897 január 17-én következett be. Két nap mulva a közoktatásügyi ministerium költségén temették el örökre megnémult lantjával és „üres kezével”.

(Forrás: Endrődi Sándor: Vajda János kisebb költeményei – Franklin-Társulat magyar irod. intézet és könyvnyomda Bp., 1903.)

Endrődi Sándor: Holdfény

Világos éj. A víz felületén széles fényszalag húzódik a túlsó partokig; a legelők dús pázsitja szinte gőzöl a mozdulatlan nyári hőben s a felszálló illattól. A kavicsos partokhoz erőtlen, apró hullámok ütődnek s egyhangúan, csöndesen csobognak. – A nádasban olykor egy-egy bíbic kiált s fölöttem egy-egy tovasuhanó madár szárnya veri meg a levegőt. Semmi más zaj nem hallható.

Álmodozva ülök verandámon és nem gondolok semmit, csak azt, hogy milyen édes így élni, így, távol a világtól s hiú küzdelmeitől, elvonulva, feledve és elfeledtetve, egyszerű nép között, a természet hű ölében. Lelkem oly nyugodt, mint az előttem rengő víztükör, mint a fölém boruló csillagos égbolt s szememben a hála könnyei égnek, amiért ilyen boldognak érezhetem magamat.

Valóban, nyugalmamat nem zavarja meg semmi, csak egy álom ingerkedik velem.

holdfeny

Valld be, be bohó, ábrándos szív, szívem, hogy egyszerre csak hevesebben dobogsz! Egy ifjú, aranyhajú nőt képzelsz magad elé, aki hófehér karjaival a veranda korlátjára támaszkodik, s nyílt, messze szálló tekintetével a holdfényes, végtelen éjbe vész. Sugár termetének büszke körvonalai ott reszketnek előtted; látod, ahogy alakja koronkint megmozdul s hallod, ahogy édes hangja, mint a csalogánydal, megzendül a csöndességben:

- Gyönyörű szép az éj! és mi vagyunk a legboldogabbak a világon!

Igen! Mi vagyunk a legboldogabbak a világon, én szegény, boldogtalan gyermekem! Minden úgy történt, ahogy előre megálmodtuk s ahogy a távol csillagokba volt megírva: egymáséi lettünk s boldogok vagyunk mindörökre! Az ifjúság, mely soha vissza nem tér, nincs eltékozolva; virágai, melyek ha egyszer hervadás érte őket, elhervadnak, illatoznak; a fény nem hullott ki lelkünkből s magunk előtt látjuk életünk áldó célját, miénk a küzdelem, a dicsőség, a béke! Itthon vagyunk.

S milyen jó, milyen édes így itthon! jer csak hozzám közelebb, add ide liliom-ujjacskáidat, nézz rám nyugodt, tiszta tekinteteddel... Oh, emlékezel-e még azokra a viharokra, melyeket e nyugodt, tiszta tekintet vert föl lelkemben?

Még most is fülembe cseng az a hideg, szomorú metsző hang:

- Nem, nem! Nem akarok semmit sem hallani szerelemről, boldogságról! Az láz, az képzelet! Az egy álom, melyből veszteségre ébredünk. Szép szavak, sóhajok engem el nem kábítanak. Nekem a való biztos nyugalom kell: nem akarok szeretni.

Te mesebeli, hideg teremtés, te jégnyugalom, te áldatlan büszkeség! Ilyen lenne egy tavasz, fény, dal, virágok, madarak és sugarak nélkül, amilyen te voltál. Körülöttünk ragyogott az egész természet s e pompában te mindent túlragyogva álltál mozdulatlanul és szívtelen, nyugodt tiszta tekintetedet rám függesztve, mintha azt akartad volna mondani:

- Fejtsd meg, ha bírod, szemem kék talányát!

S én felfogadtam az élő istenre, a lobogó pokolra, hogy megfejtem azt! Kerüljön életembe, földi és égi üdvösségembe: megoldom a kék talányok titkát, mert nem akarom hinni, hogy nincs szíved. Van, van, csakhogy – mint a tengerek gyöngyét – végtelen mélységek födik s végtelen megadás, türelem, szerelem és szenvedés kell ahhoz, míg halandó tekintet s kéz ráakad.

S a szenvedély zivatara összecsapott fejem fölött. Jártam haragos, vészes tengeren elhagyatva istentől, embertől egyaránt. Egy árny a végtelenben, de büszke, dacos és merész! Fájdalmaimmal, haragos lelkemmel, sötét álmaimmal egyedül jártam ott s bevádoltalak az örök természetnek: mért vagy ily szép és szívtelen? Eget, földet betöltöttem neveddel s a felhők zúgó szárnya, a süvöltő szél, a rohanó habok mind csak azt a nevet harsogtatták szüntelen. Fel volt dúlva életem harmóniája, de mit törődtem én vele? Nevetségessé váltam azok előtt a hideg nagyságok előtt, akik sohasem égtek, sohasem szerettek. mit bántam én! Elvesztettem mindent, mielőtt nyertem volna valamit s lelkem vészeihez képest csak játék volt a vész, mely körém nyomult s a halállal fenyegetett.

Fekete vitorlákkal jártam a tengeren, a vészben; szilajon, merészen, mint azok, kiknek nincs mit félteniök s kiket nem rémíthet meg semmi sem; örvény, kőszikla, hajótörés legkevésbé.

Őrült, iszonyatos út volt!

A fehér szárnyú sirályokat fölöttem nem sodorta oly kíméletlenül a vihar, mint hajómat, melyet a tajtékos, eszeveszett hullámok végre egy szirthez vágtak s darabokra zúztak irgalomból.

Aláhullottam a mélységes mélybe le, le a tengerfenék korallbokrai s gyöngyházai közé, és ott feküdtem sokáig eszméletlenül...

Emlékszel-e még ébredésemre ott a part szürke fövenyén?

Holdfény játszott az ormokon és a tengeren. Fáradt szememet fölnyitottam s két csillagot láttam fölöttem ragyogni: a te kék szemed csillagpárját! De többé nem voltak olyan talányosak.

Halkan, csendesen egy-egy könny szivárgott a selyempillák alá és halkan, csöndesen végigfutott arcod szirmain és lehullott fáradt kezemre. Oh megtaláltam – ott lenn a mélyben, a tenger fenekén, a gyöngyök világában – megtaláltam a te dobogó, érző szívedet és nem volt álom! éreztem melegét, kezdődő tavaszának tiszta harmatát!

S ha ezután nem következett volna semmi!

De hirtelen egy szikár, gúnyolódó alak tűnt fel a láthatáron, aki magát atyádnak nevezte.

- Mit akar e lánnyal, leányommal? (harsogott fel durva hangja). Nem elégszik meg a saját eszeveszettségeivel, még ennek a szegény teremtésnek is meg akarja zavarni a fejét? Szerencsére oly időket élünk, midőn az ilyen romantikus álmok dőreségét mindenki könnyen belátja. A trubadúrok világának régen vége van s holdfény és rímek immár nem elegendők arra, hogy valaki azok segélyével magasra szálljon. Elhiheti, hogy leányom mellett szívesebben látnék egy lócsiszárt, vagy egy disznókereskedőt, mint oly embert, akit költőnek neveznek. Én úgy veszem a világot, ahogy van, ahogy az isten és a társadalom megteremtette s bolond, aki másként veszi, másnak látja. Érzésre, szívre semmi szükségünk többé, de életre-valóságra és pénzre annál inkább. Pénzzel mindent meg lehet szerezni, mindent meg lehet vásárolni – anélkül pedig koldus és nyomorult az ember. Ifjúság, költészet, szerelem – szavak, szavak! és együttvéve az a valódi nevök, hogy „komédia”. Azt hiszi, hogy én leányom jövőjét feláldozom eszeveszett, őrült álmokért? Én a való talaját akarom látni lábai alatt, nem a holdsugarakat arcán. Szeretem én is, csakhogy más szívvel, más szeretettel. Nem a föllobbanás múló hevével, de a meggyőződés állandó melegével. Nem megfeledkezéssel jelenéről, de aggodalommal jövője iránt. Azt hiszem, elég világosan szóltam s fölösleges, hogy többet beszéljek. Jer, leányom, majd otthon meggyógyít a munka és a foglalatosság.

S Beta engedte, hogy szépen kézen fogva el, hazavigyék.

Talán még visszanézett, talán egy könny is reszketett szemén a tovariasztott, kedves álomért – de vége volt: Vége mindörökre.

Azóta bizonnyal meggyógyult jótékony munka s áldó foglalatosság mellett, míg én beteg szívemmel bolyongok ide s oda szerte a nagyvilágban és nem gyógyulok meg sohasem.

Miért is gyógyulnék meg? Nincs semmi szükségem arra a nagy egészségre, arra a sok józanságra, arra a hideg bölcsességre, mely mind, mind szívem romjain épülne föl. Hadd maradjak csak én így, betegen, legalább így, gondolataim és ábrándjaim lázában égve-hamvadva, néha látom őt.

Látom, ahogy hófehér karjaival a veranda korlátjára támaszkodik s nyílt, messze szálló tekintetével a holdfényes, végtelen éjbe vész. Sugár termetének büszke körvonalai itt reszketnek előttem; látom, ahogy alakja koronként megmozdul s hallom, ahogy édes hangja, mint a csalogánydal, megzendül a csöndességben:

- Gyönyörű szép az éj! és mi vagyunk a világon, én szegény, boldogtalan gyermekem! Álmodni mindenkinek szabad s amennyi ember annyi és annyiféle álom kél-száll körülöttünk és suhan el, vándor árnyakként, keresztül az élet tarka színpadán. Az egyik világot-rázó időkről álmodik, szabadságról, viharokról, dicsőségről a második; apostoli hivatásról ez, amaz mártír-koronáról és mi az üdvösségről, a szerelem áldó békéjéről álmodunk. De álmodunk mindannyian; ki napfényen az előretörő század gép- és kalmárzajában, ki holdvilágon a lármátlan magány titokzatos csendjétől eltakarva.

De álmodunk, - és legédesebb lesz majd az az álom, amelyből soha többé föl nem ébredünk!

Endrődi Sándor (1850-1920): A tépelődés

A tépelődés néha-néha
Örvények széléhez sodor.
Mi jogon élek kényelemben,
Míg ott künn koldul a nyomor,

Szobámnak levegője tiszta,
Fejér a nyoszolyán színe –
De hajh! kinek az egész éltét
Rongyokban kell leélnie!

Nincs egy jó napja, mint kivert eb
Csatangol útlan utakon,
Hulló levél a takarója,
Rideg tanyája a vadon.

Arcát vesszőző zápor mossa,
Haját szélvész fésülgeti,
És nincs soha más útitársa,
Mint nyomorának könnyei.

Jöttét nem várja senki, senki,
Távoztán senki sem búsul.
Ünnep, ha szenes kalapjába
A jóság egy morzsája hull.

Baroménál nem jobb a sorsa,
Mindvégig unt terhet cipel,
Míg végre rondán, siratatlan
Egy árok mentén döglik el.

És én?... Borzadva gondolok rá
És sápadozva állok itt:
Kenyerem íze olyan, mintha
Megloptam volna valakit.

Endrődi Sándor (1850-1920): Több nyomort!

Sokalljátok a nyomort, a láncot,
Mit e vén föld immár nyögve hord?
Én is hallom egy-egy jajszavát, de
Kevesellem ezt a sok nyomort.

Nekem a lég nem elég dögvészes
És kevés a földi förtelem.
Ha nyomor, hát legyen mint a tenger,
Fenyegető, zord és végtelen.

Rongyainak rémes tömegével
Nőjön oly magasra, mint az ég,
És borúja legyen minden árnynál,
Minden éjszakánál feketébb.

Száguldozzon a halál nyomába,
S hordja széjjel szennye vad szagát,
Óriási teste hemperegjen
Vonagolva a világon át.

Szenvedjenek milliókkal többen,
Mint amennyi eddig szenvedett,
S a hatalom bömbölő baromként
Tomboljon a vér és rom felett.

Öljön ott, hol szorgalom, verejték
A jelennek életet növel –
Nero kell e rothadó világnak,
Aki Rómát maga gyújtsa fel!

Vadság, melyet gőg tesz még vadabbá,
irtó ínség, kórok ezrei...
Nincs itt, nincs itt más kigázolás, mint
Új khaoszon újra kezdeni!

Meghalok, de jöjjön forradalmad,
S hadd reszkessek árján én, a por,
Aki egykor himnuszodat zengtem,
S hittem benned, megváltó nyomor!

Endrődi Sándor (1850-1920): Vallástalanság


Nagy a panasz, hogy fogy az erkölcs,
És vallástalan, gonosz a világ.
Az is baj: pusztul a tekintély,
S mind jobban fosztogat a kapzsiság.

De hát a lelkes milliók közt
Hol van csak egy – mutassátok nekem! –
Ki, mint Krisztus, beáll szegénynek,
S meghal, hogy a világ mássá legyen?!

Endrődi Sándor (1850-1920): Templomkerülő

Csak járjatok a templomokba,
Én az erdők felé megyek.
Nektek tömjén, - nekem virágok,
Madarak, lombok, levelek.

Nektek a szertartás pompája,
Ünnepi szózat, zene, pap –
Nekem borongó, méla árnyak,
Magányosan búgó patak.

Ti mormoljátok gépszerűen
Az imakönyv holt szövegét:
Hadd nézzem én, hogy tör keresztül
Lombok résén a tiszta ég, -

S fakadjon önként fel szívemből
Az áhítat buzgó szava,
Mint hogyha nem is én: az erdő,
A természet sóhajtana.

S a nagy magányban minden eszmém
S álmom csak istené legyen, -
Ti némaságnak gondolnátok,
Én imádságnak érezem.

*


Endrődi Sándor (1850-1920)

Fiatalon, mint a népnemzetivel szakító, modern irányokat követő fiatalság egyik szóvivője, Vajda János mellett száll síkra, materialista elveket vall, és a kozmopolitizmus korszerűségét hirdeti (amelyen internacionalizmust ért); később kurucnótáival aratja legnagyobb sikerét és istenhívő lesz.
Indulásakor azt lehetett hinni, hogy a modern irányok képviselője lesz, de csak modort cserélgető eklektikus lett: hol a heinei dal, hol egy túldíszített romantikus-impresszionista stílus, hol a kurucnóta vagy az anakreoni dal formanyelvét kölcsönzi el. Fejlődéstörténeti érdekessége, hogy spiritualizálja a magyar líra nyelvét; a dalt fénnyel, árnnyal, párával tölti meg. Lírája a könnyű dal és a befelé forduló új lelkiség költészete között áll, valahol Szabolcska és Komjáthy közt.
Versein kívül értékes munkái az 1861-92-ig tartó országgyűlésekről vezetése alatt készült Általános Mutató, A magyar költészet kincsesháza című kitűnő antológia és Petőfi napjai a magyar irodalomban című könyvei.

Összegyűjtött költeményei 4 kötetben (1898), továbbá: isten felé (1901), Tarlóvirágok (1904), Költeményei (1904), Anakreoni dalok (1910), A pálya végén (1914).



(Forrás: Magyar irodalom a századfordulón – Tankönyvkiadó 1962.)

Endrődi Sándor (1850-1920): Nem ott van a nép...


Nem, nem ott van a nép,
Hol az a sok cseléd:
labanc lakomákon;
Nem ott van a nemzet,
Hol a dicső rendek:
Úri lényaláson.

A hű nép kesergőn,
Ott bolyong az erdőn
Tátongó sebével,
Csak nyomorát érzi,
Ezer tüske vérzi,
S befödi az éjjel.

Ott vérzik a nemzet
A vad rengetegnek
Sűrű sötétjében –
Nem bízik már másban,
Egyedül magában
Meg az – istenében.

Ha magát nem hagyja,
ha isten akarja;
Eljön a jövendő –
Iszonyodva látják:
Mozdulnak a szálfák,
Megindul az erdő...

*


Endrődi Sándor (1850-1920)
Fiatalon, mint a népnemzetivel szakító, modern irányokat követő fiatalság egyik szóvivője, Vajda János mellett száll síkra, materialista elveket vall, és a kozmopolitizmus korszerűségét hirdeti (amelyen internacionalizmust ért); később kurucnótáival aratja legnagyobb sikerét és istenhívő lesz.
Indulásakor azt lehetett hinni, hogy a modern irányok képviselője lesz, de csak modort cserélgető eklektikus lett: hol a heinei dal, hol egy túldíszített romantikus-impresszionista stílus, hol a kurucnóta vagy az anakreoni dal formanyelvét kölcsönzi el. Fejlődéstörténeti érdekessége, hogy spiritualizálja a magyar líra nyelvét; a dalt fénnyel, árnnyal, párával tölti meg. Lírája a könnyű dal és a befelé forduló új lelkiség költészete között áll, valahol Szabolcska és Komjáthy közt.
Versein kívül értékes munkái az 1861-92-ig tartó országgyűlésekről vezetése alatt készült Általános Mutató, A magyar költészet kincsesháza című kitűnő antológia és Petőfi napjai a magyar irodalomban című könyvei.

Összegyűjtött költeményei 4 kötetben (1898), továbbá: isten felé (1901), Tarlóvirágok (1904), Költeményei (1904), Anakreoni dalok (1910), A pálya végén (1914).



(Forrás: Magyar irodalom a századfordulón – Tankönyvkiadó 1962.)

Endrődi Sándor (1850-1920): Gyönge violának...

Gyönge violának
Letörött az ága –
Az én bánatomnak
Nincs vigasztalása!
Suhog a szél Ungvár felett,
édes rózsám, isten veled!

Nagy Bercsényi Miklós
Búskodik magába.
Elfogyott szegénynek
Minden katonája...
Suhog a szél Ungvár felett,
Édes hazám, isten veled!

Endrődi Sándor (1850-1920): Északi szél (1901.)

Fárasztó, beteg unalom.
Köddel takaródzik az ég.
Poshad a víz. Nem jár a malom.
Körötte némán, csupaszon
Merednek a tar jegenyék.
Síri csend ül a tájon.
Ami látszik: alaktalan álom.
Csak rémlik, de nem él.
Aluszik az északi szél.

De hirtelen szakadoz a fátyol,
Megreszket, villog az ég.
Vad zaj üvölt fel a távol
Felhőzet gomolyából
S fölhullámzik a messze vidék.
Viharba borul a hegy meg a róna,
Minden táncol, rohan, él.
Nagyokat füttyentve, rikoltva
Jön, vágtat az északi szél.

Csak tűrj, sorvadj, te beteg szív!
Csak gyűljetek össze, ti felhők!
Tikkadva a puszta siványon
Én érzem előre s várom
Időmet, a vészbe közelgőt.
Megváltás nyomul fel viharával,
Eszméinek minden magva kikél. –
Jövel, új élet! ujjongva köszöntlek
Te hatalmas, erős északi szél!

Endrődi Sándor (1850-1920): Visszavárlak

Jön az óra, mikor visszavárlak...
A rezgő búcsúzó sugárok
Egymást csókolva, lágyan, szépen
Simulnak el a tiszta légen.
Csobban a tótükör hulláma,
Inog, bomlik az erdő árnya,
Tévedt madár sikítva szálldos,
Kavarog, még egyet kiáltoz,
S lehull a holdfényes habokba;
Távol valami lassú ének –
Mint hogyha hárfát pengetnének –
Szól titkos vágytól áradozva;
Azután csend lesz és sötét lesz,
Sugár, dal elszállnak, kivesznek,
Csak szívem bágyadt tüze reszket,
Csak lelkem sejt, emlékszik, érez,
S azt hiszem: most fog jönni árnyad, -
Jönnöd kell! Várlak! Visszavárlak!

Jönnöd kell! Itt a bűvös éjjel.
A temetőben szerteszéjjel,
Halványan, holdfény- s ködruhában
Susogó szellemek bolyongnak...
Nekem meghaltál; ez nem álom;
Köztünk vagy – óh tudom, hogy ott vagy!
Fény nélkül, fázva, koszorútlan
lebegsz, bolyongsz a légi útban,
S panaszra nyitnád hervadt ajkad’,
Jajdulnál, szólnál, - mindhiába!
Nálam a titok oldó zára,
Mellyel talán még megválthatlak:
Az irgalom, mit nem érdemlesz,
A feledés, mely üdvöt adna,
A szó, mely áld és megkegyelmez,
Bár szörnyű váddal vádolhatna,
Oh, minden, ami megbocsáthat –
Nálam van, s várlak, visszavárlak!

Jönnöd kell. Kétes félálomban,
Mikor a lámpa végsőt lobban,
És künn, a véghetetlen éjben
Viharos hófelhők robognak:
Felesküszöm a mély pokolnak
Hatalmait, és visszakérem
A hazug álmok koldusrongyát,
Bűneid’, gyilkos szemed éjét,
Mindazt, mik lelkem megrabolták,
S hitem, bizalmam összetépték...
Szövetkezem az iszonyattal,
Hogy keljen s törjön ellenedre,
Átkozlak rettentő haraggal
Bosszuló láztól sújtva, verve;
Reszkess!...
Ne félj! ah, szívem vérzik,
Bolygok, csitítva küszködésit,
Szemembe csöndes könny szivárog –
S csak várlak, ismét visszavárlak!