Hol az a sok cseléd:
labanc lakomákon;
Nem ott van a nemzet,
Hol a dicső rendek:
Úri lényaláson.
A hű nép kesergőn,
Ott bolyong az erdőn
Tátongó sebével,
Csak nyomorát érzi,
Ezer tüske vérzi,
S befödi az éjjel.
Ott vérzik a nemzet
A vad rengetegnek
Sűrű sötétjében –
Nem bízik már másban,
Egyedül magában
Meg az – istenében.
Ha magát nem hagyja,
ha isten akarja;
Eljön a jövendő –
Iszonyodva látják:
Mozdulnak a szálfák,
Megindul az erdő...
*
Endrődi Sándor (1850-1920)
Fiatalon, mint a népnemzetivel szakító, modern irányokat követő fiatalság egyik szóvivője, Vajda János mellett száll síkra, materialista elveket vall, és a kozmopolitizmus korszerűségét hirdeti (amelyen internacionalizmust ért); később kurucnótáival aratja legnagyobb sikerét és istenhívő lesz.
Indulásakor azt lehetett hinni, hogy a modern irányok képviselője lesz, de csak modort cserélgető eklektikus lett: hol a heinei dal, hol egy túldíszített romantikus-impresszionista stílus, hol a kurucnóta vagy az anakreoni dal formanyelvét kölcsönzi el. Fejlődéstörténeti érdekessége, hogy spiritualizálja a magyar líra nyelvét; a dalt fénnyel, árnnyal, párával tölti meg. Lírája a könnyű dal és a befelé forduló új lelkiség költészete között áll, valahol Szabolcska és Komjáthy közt.
Versein kívül értékes munkái az 1861-92-ig tartó országgyűlésekről vezetése alatt készült Általános Mutató, A magyar költészet kincsesháza című kitűnő antológia és Petőfi napjai a magyar irodalomban című könyvei.
Összegyűjtött költeményei 4 kötetben (1898), továbbá: isten felé (1901), Tarlóvirágok (1904), Költeményei (1904), Anakreoni dalok (1910), A pálya végén (1914).
(Forrás: Magyar irodalom a századfordulón – Tankönyvkiadó 1962.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése