Endrődi Sándor: Vajda János (1827-1897)

A forradalom utáni magyar lyrának, nem számítva ide természetesen a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott jelleme. Petőfi nagy egyénisége szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő fényében vergődtek s nem birva sem tudását, sem izlését: a népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőrehandabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben az ő szerepök nem volt komolyabb, mint vásott gyermekek hanczuzása valamely gyászszertartás közelében. Zsinóros és sallangós érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok, a belső és klső formák teljes elhanyagolása, sőt megvetése: íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt becsempészték a vidékiességet is s úgy tüntették fel a dolgot, mintha a költészetnek még eddig ki nem aknázott, új kincses bányáira bukkantak volna.

Roppant tévedés volt, - de hát odakünn az utczán a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin járta, - mért ne lehetett volna ezeknek megfelel módi az irodalomban a tetszelgés, a nagyokatmondás, a káromkodás? Szerfelett olcsó eszközökkel nagyhatásokat lehetett elérni s az ötvenes évek gombamódra felszaporodott lyrikusai éppenséggel nem vetették meg ezeket az eszközöket. A magyar irodalom pártolása politikai tüntetés számba ment s a lyrai hagymáznak sohasem volt oly vidám, gondatlan szüretje, mint ezekben a reménykedő, lázas napokban. Az új múzsa lobogós ingujjban, röpködő csikós-jelmezben, czifra pruszlikban, árvalányhajas kalapban, pattogó karikással s nem kevésbé pattogó szitkokkal a rakonczátlanságok szilaj paripáján belevágtatott az alföldi puszták délibábos ködébe s vad rohamában magyar mentének nézte az alkony-eget, arany gomboknak a csillagokat, égi szabómesternek az atyauristent, azt hivén, hogy ezzel az őrült képzelődéssel a költészet igazságait szolgálja.

Vajda János, a ki már a forradalom előtt belesodródott az irodalmi élet erős áramlatába s mint honvédtiszt végigküzdötte és végigszenvedte a szabadságharcz viszontagságait, - sokkal férfiasabb egyéniség volt, hogysem a „hazájáért búsuló” komlókerti írói társaság levegőjében sokáig jól érezhette volna magát. Nemesebb szenvedélyek izgatták, nagyobb ambicziók égették, nem akart meghódolni az uralkodó divatnak s csakhamar különvált tőlük, nem azért, hogy félreálljon, de hogy harczoljon ellenök. Ifjú volt, erős volt, és minden küzdelemre hajlandó, mely az igazságot szolgálja. Azt hitte, hogy a forradalom vihara megtisztította a társadalmi élet levegőjét is s fogékonyabbakká tette a kedélyeket a „veritas” befogadására. Csak néhány év választotta el azoktól a lelkes napoktól, melyekről szinte meghatottsággal irja naplójába: „A legnemesebb verseny uralkodott az emberek közt s egyedül az érdem volt irányadó. A ki bármi csekély ténynyel bizonyította jóakaratát mint ember és hazafi, vagy csak reményt nyujtott arra, hogy a köznek hasznos tagja lesz, számot tarthatott a jobbak barátságára, lettek légyen azok bármi nagynevűek, népszerűek.”

E közhangulatból volt magyarázható, hogy a még csak tizenkilencz éves Vajdát egy A nemzethez czímzett, különben meglehetősen gyenge versének ezért a két soráért:

Gazdag vagy, haj, de zsíros konczaid’
Idegen föld kutyái viszik el...

a „közvélemény” asztala tárt karokkal fogadta tagjai sorába s Petőfi is megtisztelte barátságával. Szívesen gondolt ezekre a rajongással és őszinteséggel telített, nagy elhatározásoktól s tettvágytól forrongó napokra, melyeknek romantikája és veszélyei mintha egészen az ő szilaj képzelődésének világából szakadtak volna át a valóságba. A szokatlan, a különös, a rendkívüli már serdülő korában erősen vonzotta magához s foglalkoztatta képzelő tehetségét. Gyermekségét a vaáli rengeteg vadonában töltötte, hol atyja, a kiben az ő érzése szerint egy Napoleon veszett el, erdész volt. Az erdők komor, mély magánya, a nagy természet szűzies költészete, a titokzatos, a félelmes, a megdöbbentő voltak a gyermekpoéta első impressiói, melyeket az élettől kapott. Atyját, kiben az erő és a férfiasság mintaképét látta, imádta, - anyját azonban – a mi költő embernél bizonynyal a különlegességek közé tartozik – nem szerette. Nyíltan bevallotta, hogy apját „sajnálja ettől a közönséges cselédtől” s bámulta, hogy az mégis féltette a feleségét. Nagy legény korában egyszer meg is mondta neki: „Ugyan mit félt rajta, apám, hisz fiatalon sem kellett az senkinek, nemhogy most járnának utána.”

Gymnasiumi tanulmányait Székes-Fehérvárott kezdte, majd Pesten folytatta, hol két évig Vajda Péternél lakott, kinek magánéletében is megvolt az a sajátos hatása, a mi műveinek természetimádó szelleméből árad az olvasóra. Fiatal és fogékony kedélyét szinte magával ragadta a kor romantikus áramlata s szakítva az iskolával, színésznek állt. Életének ez epizódjáról nem találok semmiféle följegyzést, de az bizonyos, hogy ebben a minőségben tizennégy hónapon át barangolt Magyarországban és Erdélyben s nagy illuzióit valószínűleg egy csomó csalódás s végül teljes kiábrándulás követte. Fordítani akart a sorsán s kenyérkereseti pálya után nézett. Mint gazdasági gyakornok Alcsuthon nyert alkalmazást. De sokáig itt sem volt maradása. Minden vágya az irodalmi központ felé vonta, hol napról-napra pezsgőbb, elevenebb lett az élet. Tele élénk és heves fantáziával, mely mindent kedvére szinezett, nem volt kevesebb ambitiója, mint beállni azok sorába, kik a megindult nagy mozgalomban cselekvő szerepet játszanak s tenni, a it lehet, a nemzeti cultura érdekében. Ott hagyta hát állását és Pestre költözött, a hol Vahot Imre ajánlatára Török János a Gazdasági Egyesületben adott neki alkalmazást. Néhány versének megjelenése után Jókai, Vas Gereben, Degré, Lauka, Lisznyai örömmel fogadták baráti körükbe. Mindennapot lett a Pilvaxban s részt vett a márczius 15-diki nap lelkes mozgalmaiban, sőt az a kitüntetés érte, hogy az egyetemi ifjúság a bécsi forradalmi ifjúság üdvözlésére menesztett küldöttség tagjai közé – bár Vajda nem volt az egyetem tagja – egyetlen kivételkép beválasztotta.

A fiatal költő teljes gyönyörrel vetette bele magát az élet hullámaiba s megkezdte azokat a küzdelmeket, melyeknek diadalában föltétlenül bízott. 1848 juliusától a világosi fegyverletételig honvéd, majd besorozott császári közkatona volt, mely minőségben egy évet töltött Olaszországban. A katonaságtól megszabadulva, hogy élhessen, kataszteri hivatalnokká lett. 1855-ben állandóan Pestre költözött. Az átélt küzdelmek, az élet gondjai, keserű tapasztalatok, sanyarúság, betegség nem törték meg, sőt megedzették, s java erejével - úgy hitte – megharczolhatja harczát az irodalomban is. Az az irodalmi mozgalom azonban, melylyel Pesten találkozott, mint már fentebb említettük, nem volt egészen kedve szerinti. A fiatal költői nemzedék, melyhez ő is tartozott, nem tűzött komolyabb czélokat maga elé, csak beleélte magát a világba, adta a bús magyart s keveset tett, de annál többet ivott a hazáért. Vajda egy ideig uszott az árral, de aztán – ellene. Míg társai ittak-ettek, mulattak, s a vett jókért a lyra apró pénzével fizettek: ő egy nagyobb költői elbeszéléssel, a hat énekes Béla királyfival lépett a nyilvánosság elé. Kétségkívül fiatalos munka, tele a romantikus történetek ismert motivumaival, de elég közvetlen és meleg hatású. Meséje is jól kikerekedik, hangjában van eredetiség s a mi csekély subjectivitás itt-ott megcsillan benne, nem válhatik szégyenére, mert azt az embert láttatja, ki nemesebb ideálokért akar küzdeni. Szinte programmszerűleg hangzanak következő sorai:

Ám, ha lenni kell, hát hadd legyen gyűlölség!
Az ok és a fegyver – ebben a különbség.
Egykoron gyűlöltek szerelem- s hazáért,
Most gyűlöl az ember egyenest magáért.
Kaczér hölgy, jövendő! fátyolos képeddel
S te sivatag jelen, alattam sülyedj el!
Szebb a mult! legalább hős volt benn’ az ember,
Nem pénz volt a bálvány, nem csalás a fegyver!

Ha Arany Toldija után ez az elbeszélés, mely egy Szent István korában külföldre menekült Árpádházi herczegnek, Bélának hősi kalandjait regéli el, nem is bukkant fel tüneményszerűen, - kezdetnek mindenesetre oly mű volt, mely gyengéi daczára Vajdát mint izmosabb költői tehetséget mutatta be s nevét szélesebb körökben tette ismertté.

Mint hirlapíró a Magyar Sajtó-ban tünt fel először, melynek kezdetben ujdonság- és tárczaírója, később rövid ideig szerkesztője is volt. A közönség annál nagyobb figyelemmel kisérte működését, minél derekasabban küzdött Vajda a divatos áramlatok s kivált az irodalmi klikkrendszer ellen. Támadásai hevesek és sokszor kiméletlenek voltak, mert úgy észlelte, hogy a meddők, a tehetetlenek le akarják szorítani az irodalom teréről a termékenyeket és tehetségeseket. A látszat részben tán igazat adott neki, de az is bizonyos, hogy ebbe a felfogásba erősen belejátszott a képzelődés és az elfogultság is. Még bizonyosabb, hogy ellenségeinek száma megszaporodott s a sűrű és heves támadások sokakban fölkeltették az elkeseredést és gyűlölséget ellene. Mindezt betetőzte egy váratlan fordulat, mely a hirlapíró Vajdát – az egyenes és majdnem naiv lelkű publicistát – teljesen kizökkentette erősségeiből. Történt, hogy lapjában emlegetni kezdte a kiegyezés szükségességét. Nosza, nem kellett több! Hogy, hogy nem, csakhamar hire terjedt, hogy Vajdát a bécsi körök megvesztegették. Az alaptalan gyanusítások és rágalmak e korában könnyen hitelre talált minden mendemonda. Ezt is elhitték. Nem akadt egyetlen lap sem, mely e rágalom terjesztése ellen felszólalt s Vajdát igazolta volna. Maga a költő csak akkor vett róla tudomást, midőm egy izben Szelestey László és Reviczky Szevér a Pesti Naplóban nyilt gyanusitással léptek föl ellene. Rögtön elégtételre szólította fel mindkettőt, de az illetők néhány nap mulva a leghatározottabban visszavonták vádjukat. A rágalom azonban tovább terjedt s a láthatatlan ellenséggel szemben védtelenül álló Vajdát e kínos helyzetből kifolyólag heves vérmérséke néha oly tettekre ragadta, melyek semmiesetre sem használtak népszerűségének. Megundorodva a politikai szerepléstől, az irodalomhoz, a költészethez menekült. l856-ban kiadta lyrai költeményeinek első gyűjteményét, mely két év mulva az Uj dalok cziklusával bővítve második kiadásban jelent meg. Közben megindította a Nővilág czimű szépirodalmi divatlapot, melyet 1864-ig szerkesztett. 1860-ban Vészhangok czímmel új költemény-kötetet adott ki, 1862-ben pedig Arisztides álnéven két publicisztikai röpiratot (Önbirálat, Polgárosodás), melyek a Széchenyi szellemében stilizálva, a jövendő magyar cultura ügyéért lelkesen buzogva s keményen elitélve minden virtuskodást és duhajságot, nagy feltűnést keltettek, de viszont erős támadásokban is részesültek.

Ily sokoldalú s minden tekintetben tiszteletre méltó munkásság után (mert Vajda meggyőződésből és ihlettel dolgozott) méltán várhatta, hogy nemes törekvései szélesebb körökben keltenek visszhangot, s a magyar olvasóközönségnek legalább egy jelentős része fogja őt támogatni erkölcsi elismerésével. Nem így történt. A lapok agyonhallgatták vagy ledorongolták. Versei, ezek a mély szenvedélytől égő dalok, sokkal súlyosabbak és sötétebbek voltak, hogysem a korabeli lyra könnyebb termékei közt közkeletűekké válhattak volna. Publiczisztikai dolgozatainak hangját merésznek, erősnek, eredetinek, de felfogását túlhajtottnak találták s a rátámadó kritika minden lehetőt elkövetett, hogy szerzőjük iránt elidegenítse a közönséget. Ennek a szinte mesterségesen szitott ellenszenvnek aztán az lett az eredménye, hogy a költő hívei mindjobban meggyérültek s végül a Nővilág közönsége is annyira elpártolt tőle, hogy a csak nemrég szépen virágzó vállalatot meg kellett szüntetnie.

Közben (1863) szülei is meghaltak. Vajda magára maradt. Mindazt, a mi hirtelenében körülötte történt, erős érzékenységével és sötét phantasiájával egyenesen az ő személye ellen indított pusztító hadjáratnak gondolta s csalódástól, keserűségtől, majd betegségtől is leverve, sok időre visszavonult minden nyilvánosságtól. Ha nem csalódom, ez az az időszak, mely irodalmi pályafutása két végletét határolja. Mert élete csakugyan két végletből állt. Szilaj ifjúság, komor férfikor. Amaz tele színes romantikával, heves indulatokkal, harczvágygyal és főleg vérmes reményekkel, melyekből a való nem sokat váltott be; emez tele melancholiával, pesszimizmussal, haraggal és elégedetlenséggel, mely aztán lassanként teljesen elborította. A ki hajlott korában ismerte őt, mint e sorok irója, az alig birta elképzelni Vajda fiatalságának merész és féktelen különlegességeit. Ez a magába zárkozott, megtörtnek látszó alak, a ki szinte félve beszélt az emberrel, - ez tartott utczai szónoklatokat a márcziusi napokban? Zimankós téli éjszakán, erős jégzajláskor, egy hitvány csónakon ez kelt át a Dunán, főnökét, Török Jánost kisérve a budai partokra s társaival ugyanazon az úton térve vissza a pesti oldalon álló közönség hurrázása közt? Ez küzdötte végig a forradalmat s szenvedte át minden lehetetlennek tetsző viszontagságát és sanyarúságát, mert ha a becsület nem kivánta volna, hát muszáj volt? Csakugyan ő volt az, a ki kataszter-hivatalnoki minőségében négy éven keresztül (1851-1855) bolyongott éjjel-nappal az Alföld síkjain, egyes-egyedül, Szegedtől Miskolczig, oly időszakban és területeken, melyeken akkor a Pesttől Hortobágyig uralkodó lovas betyárság még a császári katonai őrjáratokat is megtámadta? Mindig sovárgott egy regényes találkozás után a földi kárhozat e tragikai alakjaival, - bizott abban, hogy őt nem bántják, ki honvéd korában Becskereken egy egész élen át poharazott Rózsa Sándorral és embereivel.

Hova tüntek ezek a romantikus, szép idők, és hova a belőlük pompázón felröppentyűző illúziók?! A kiábrándulás sötétsége borított el körülötte mindent. Nem birt szabadulni egy keserű gondolattól, melynek több izben s különböző formában adott nyilt kifejezést s mely végül egészen úgy hangzott, mint legkomolyabb meggyőződése: „Ez a kor a szervezkedett középszerűség összeesküvése a rendkívüli, a nagyszerű ellen; a korlátoltságé a lángelme ellen; a kontárok sokaságáé a tüneményszerű mesterek csekély száma ellen.”

Nem így volt. Rosszúl látta, helytelenűl itélte meg. Hiszen szeme előtt ment végbe Petőfi nagy költői diadala, s nem jutottak teljes érvényre dicső kortársai: egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Deák s a többi nagyok és kiválók sorra mind? Vajda kedélyében, túlhajtott, beteges érzékenységében volt a baj kútforrása. Csüggedésre, lemondásra hirtelen hajló természet, - cselekvésre, kitartó harczra nehézkes, alkalmatlan egyéniség. Hiába volt kitünő vadász, pompás vívó, a sport minden fajtájának kedvelője, jól megtermett, izmos, szálas alak, - mind ezek daczára nem volt erős ember. De sok tekintetben naiv, elfogult és korlátolt, magában évődő és emésztődő, a kit túlhevített képzelődések és végzetes ellágyulások gyöngítették meg s tettek lassanként nem világgyűlölővé, csak kissé zorddá, haragossá s különczködővé.

Ettől az időtől kezdve úgy élt a fővárosban, mint valamely rengeteg közepében: magányosan, elhagyatottan, vagy int ő szokta mondogatni: társtalanul és átkozottan. Halálra sebzett vad volt s vérző sebeivel – a képzeletében megnagyított csalódásokkal – visszavonult, elbujt az emberek elől rideg magánya csöndjébe. Nem volt dicsszomj és életvágy nélkűl, de szerencsétlennek érezte magát. Helyesen jegyzi meg róla egyik kritikusa: kivert bikánál bizonynyal jobban szeretett volna fejedelmi szarvas lenni, kit félénk szerelemmel, rajban követnek a barna szemű nőstények, - de hát az élet megtagadta tőle az idylli örömöket s kínszenvedésekre kárhoztatta. Ám éppen ez a szomorú helyzet, ez a sem barátság, sem szerelem által nem enyhített egyedüliség fakasztotta fel költészetének legdúsabb forrásait. Mert a költészet szeretetéről nem tudott, nem akart lemondani. Magányában, elhagyatottságában ez volt egyedüli menedéke, vigasza, s hosszú, majdnem tíz évig tartó hallgatás után, tisztultabb érzéssel, tökéletesebb formákban s határozottan több munkakedvvel folytatta megszakított költői működését.

1869-ben jelent meg Egy honvéd naplójából czímű könyvecskéje a Corvina-társulat kiadásában. Könnyedén, szinte vázlatosan írt munka, mely forradalmi élményeinek ugyancsak szófukaron elmondott történetét szorítja együvé, egyéni bátorságának vagy hősködésének minden fitogtatása nélkül, de nem érdektelen, sőt közvetlen hatásu, kellemes olvasmány. Íróját, mintha a sirból támadt volna fel, újra emlegetni kezdték. A Kisfaludy-társaság tagjai sorába választotta s 1872-ben kiadta összegyűjtött Kisebb költeményeit, melyeket 1876-ban Ujabb költeményei követtek. A következő évben Találkozások czímmel egy elbeszélő költeményt adott ki, majd 1881-ben Összes költeményeinek két vaskos kötete jelent meg Aigner-Abafi kiadásában. Ezt követte Dal és beszély czímmel 1884-ben egy új kötet, 1887-ben pedig Ujabb munkáinak két kötete (egy kötet próza, egy kötet vers), melyeket barátai rendeztek sajtó alá. 1895-ben megrostálva és válogatva adta ki egy kötet költeményét, csak azokat véve fel e gyűjteménybe, melyeket egy vagy más okból maradandóbb értékűeknek gondolt. A jelen gyűjtemény összeállításánál főkép ezt a Méhner-Franklin-féle kiadást vettem irányadóul, hogy lehetőleg a boldogult költő gondolatának értelmében járjak el. Mégis néhány általa fölvett darabot kihagytam s helyöket régebbi gyűjteményeinek egy-egy jobb darabjával pótoltam. Helylyel-közzel pedig némely versében, melyet utólagosan átjavított, visszaállítottam az eredeti szöveget, mert úgy éreztem, hogy az szinesebb, jobb.

A mi Vajda életének külső történetét illeti, ezek után már kevés a mondani valónk. Nagyon hozzászokott az egyedüliséghez s leszámítva rövid ideig tartó szerencsétlen házasságát, mindvégig megmaradt magának; visszavonult, zárkozott életet élt. Hivatalos elfoglaltsága csak egy volt: a Vasárnapi Ujságnál és melléklapjainál 25 éven át (1879-1890) mint belső munkatárs dolgozott. Hajlott korában kénytelen volt felhagyni a hirlapirás robot-munkájával s ekkor, hogy mégis ne maradjon kenyér nélkül, Csáky Albin cultusminister kegydíjjal látta el, melyet később utódja, Eötvös Loránt báró, a költő irói működésének félszázados jubileuma alkalmából ezer forinttal fölemelt. Ugyanekkor barátai és tisztelői, köztük a politikai, társadalmi és művészi világ számos kitünősége, meleghangú üdvözlő irattal lepték meg, melyet küldöttségileg akartak neki átnyújtani. Mikor ezt megtudta, hozzám sietett:

- Az istenért, ne tegyetek csúffá, nekem nem kell semmiféle küldöttség, hanem vedd magadhoz azt az iratot és én majd eljövök érte, átveszem tőled.
Így is történt. A jelzett időben megjelent nálam és én néhány meleg szó kiséretében tudattam vele, hogy mindazok, a kiknek nevét az üdvözlő irat szövege alatt olvassa, szív szerint ünnepeljük írói működése félszázados évfordulóján. Kezeibe vette az iratot és hosszan, meghatva nézegette. Aztán szótlanúl egy zsöllyébe ereszkedett, a papirlapokat a térdére helyezte s szemei lassanként könybe lábbadtak. Szinte dúltan, szenvedőn nézett rám, mintha valami marcangolta volna. Végre majdnem csukló hangon megszólalt:

- Egy vallomással tartozom neked, édes barátom. Én körülbelül harmincz év óta azzal a gondolattal járok föl-alá a világban, hogy itt mindenki gazember. Nem volt igazam...

Egy köny futott le vonagló vonásain. Talán örömköny volt, de bizonyos, hogy neki ez is fájdalmába került.

Nem volt igaza. Ebben a néhány szóban van összefoglalva az ő boldogtalan életének sötét tragikuma. Sokban nem volt igaza, mert képzelődése még java férfikorában megmérgezte a jobb hitét, s mikor ezt belátta, már késő volt minden. Roncs volt, helyrehozhatatlan ember. Az utolsó öröm is keserűséggé, váddá torzult benne. De viszont, ez a sötét, megmérgezett képzelődés volt a főrugója annak, hogy a magyar lyrát új és sajátos vonásokkal gazdagíthatta. A Ginához írt rhapsodiák legszebb darabjai nem egyebek, mint e félelmes és végzetes képzelődés termékei. Lehetetlen, szertelen helyzetek költői kizsákmányolása. Voltakép nem is szerelem, csak maga-magát tépdeső, pusztító s végül egy élet romjain fuldokló vágyakozás, égés az elérhetetlenért, a minden földiségtől ment, tiszta, felséges nőiségért, egy eszményért, kit a birhatatlanság mindennél fénylőbb glóriája borít el s kit még a bukás szennye sem sötétít el előtte, mert rajongásának annyi ereje van, hogy ujra fölemelheti és istenítheti. A szenvedélynek és fájdalomnak oly mélységes és megrázó hangjai búgnak itt fel (csak a Harmincz év után czímű költeményt kell olvasnunk), melyeket más költőnk lantjáról nem hallhatunk. Ez a költő nem annyira a világgal, mint inkább magával állt örökös és vészes harczban. Nincs az a fanatikus középkori askéta, a ki korbácscsal és töredelemmel jobban sanyargatta volna testét, mint a hogy megmérgezett képzelődése tüzes vasaival ő sanyargatta, gyötörte lelkét. És szinte kéjelgett, tombolt ezekben a vad fájdalmakban, ezekben a képtelen gyötrődésekben.

Mit a világ! A körülötte létezőt félreismerte, kicsinyelte, torznak látta és megvetette. Neki külön, kivételes világa volt, egy lehetetlen, rettentő világ, a melynek bizarr teremtési processusa mindent szétrobbantással fenyegető, colossális tüzijáték képében ott foly le előttünk az Alfréd regénye czimű poémája első fejezetében. Ha valaki látni akarja Vajda képzelő tehetségét s azokat a kínszenvedéseket, melyek azzal együtt járnak: olvassa el ezt az égő, világokat felforgató rhapsodiát, nézze meg ezeket a lángban, vérben hömpölygő képeket, ezeket az emberiséget elsöprő és új teremtés jogát követelő rémes viziókat s köztük a költő fuldokló szivét.

Mindenütt nagy erő, mély megindulás s viharos pathos emeli. Zordságában sok van a fenségesből. Röpte méltóságos, komoly és merész, mint a sasoké. Egész lényében annyira külön álló,egyedüli, hogy szinte megdöbbent. Költészete a borongós ég, a zúgó oczeán vagy a roppant nagy, komor hegyek hatását teszi ránk. Nem közönséges, nem hétköznapi, de ritka, rendkívüli, szertelen. Nem tartozik azok közé a költők közé, kik thémákat dolgznak ki, de azok közé, kiket egy-egy probléma összeráz s alkotásaik nagy része a fájdalom túláradása. Duzzad az erőtől, ég a szenvedélytől s keserűségében néha úgy tud süvölteni, mint a vihar vagy Shakespeare hősei.

A Petőfi utáni korszaknak kétségkívül legönállóbb, legtartalmasabb lyrikusa. Van benne valami tüneményszerű, valami rendkívüli. Talán a diabolikus, talán a szertelen, de bizonyos, hogy az a sajátosság kizárólag az övé. Heves indulatok, erős szenvedélyek megrázó hangú költője ő. Minden költeménye egy-egy szilánk égő agyából, egy-egy darab vérző szivéből. Az ő glóriája csakugyan oly fény, mely egy tövissel koszorúzott homlok körül ragyog. Magát dúlja fel, hogy teremthessen. Mint az igazi nagy költők, ő is képes volna mindent föláldozni a művészetért. Ha meghat, ha megráz, ha megdöbbent: meg lehetünk róla győződve, hogy ennek a lelkünkben támadó hatásnak keserves árát az ő szive százszorosan fizette meg. Tépelődő, vívódó, magát emésztő lélek. Szomjuhozza a nagyot, a fenségest, a különöset, mert valami ujjal akarná meglepni a világot. A művészet áldó és engesztelő világában a legzordabb utakat kereste, a hol minden lépését köny és vér jelöli. A mulandó élet csak arra való volt neki, hogy az örökké valók után törhessen. Költői vagy művészi becsvágy sohasem lobogott tündöklőbben és vészhozóbban, mint az övé. „Forogni körbe nem tudott, nem akart, hát örökké társtalan, boldogtalan” maradt. A harmónia, mely életéből teljesen hiányzott, mintegy kárpótlásul, vigaszul annál jótékonyabban és meghatóbban ömlik el egy-egy kiváló mesterművében. A Virasztók, a Luzitán dal, Tavasz felé, Gina emléke, Vaáli erdőben, Nyári les, Husz év mulva, Üstökös, Harmincz év után stb. czímű költeményei a magyar lyra legszebb termékei közé fognak tartozni mindenkor. Nem népszerű költő, mert félelmesen komor és fenyegetően elégedetlen. Mint egyik kortársa írja róla: olyan keresztesháborúbeli vitéz, előbb levágja az embert, aztán megénekli. Indulatos, zord, lázadozó természet. Pesszimizmus a szárnya, felhő a levegője. A forradalom utáni lyrát erős bölcselmi tartalommal mélyítette s új hangokkal gazdagította. Olyan dolgok bántják, a miken nem lehet segíteni. Ha a maga nyomorúságairól beszél: az egész emberiségen elkövetett igazságtalanságok vérzik meg szivét. Nem az én feladatom: megillető helyét kijelölni a magyar lyra történetében. Én csak egy véleményt akarok róla mondani, mely az ő egyénisége nagy arányaihoz mérve kisszerűen és tán közönségesen hangzó, de a melylyel én mégis maradandóságát akarom aposztrofálni: nem lehet őt mély megindulás nélkül olvasni.

Utolsó műve a Magyarság és nemzeti önérzet czímű könyve volt, melyben sok előszeretettel foglalkozott a nyelv ügyével és sok gúnynyal, keserűséggel, de sok elfogultsággal is ostorozta a modern társadalmi, politikai és művészeti élet fonákságait. Mert – bár nála szinte paradoxonnak tetszik, - az ő különczködő, egyedüliségben élő lelke mindvégig híve maradt a magasabb culturának, a vad erkölcsöket átfinomító civilizácziónak s nemzetét szerette volna minden fonákságtól mentem elsőnek, legtökéletesebbnek látni valamennyi nemzet között. A Magyarság és nemzeti önérzet tehát lényegében nem más, mint régebben írt röpiratainak, az Önbirálatnak és Polgárosodásnak kiegészítő része, függelék-kötete s végső elemzésében, mint azok, nemesebb czélzatú agitatori munka. De míg amazokban a fiatal vér ereje lüktet, addig ebben már a hajlottabb kor mogorvasága, sőt zsörtölődése a túlnyomó elem.

Vajda befejezte pályafutását.

1896-ban betegeskedni kezdett s rohamosan fogyott. Néhány hónap alatt tíz kilónyit. Érezte, hogy közeledik a „vég”-hez. Egészsége helyreállítása czéljábul Abbaziába készült, de a kór ágyhoz szegezte, nem mozdulhatott. Az egykori izmos, erős Vajda roncscsá lett teljesen. „A kard” – a lélek – „kiröppenni készült hüvelyéből.” És ő, a ki életében annyiszor dörömbölt a rejtelmek és titokzatok kapuján, készen állt a nagy útra. Nyugodt volt, mint a „hős”, a ki a halál gondolatát agyában viseli”. Szemeit – mint ezt a halála előtt pár nappal írott s a jelen kötet legvégén olvasható verse is bizonyítja – szinte rászegezte arra a rémre s nem vette le róla tekintetét az utolsó élő pillanatig.

Halála 1897 január 17-én következett be. Két nap mulva a közoktatásügyi ministerium költségén temették el örökre megnémult lantjával és „üres kezével”.

(Forrás: Endrődi Sándor: Vajda János kisebb költeményei – Franklin-Társulat magyar irod. intézet és könyvnyomda Bp., 1903.)