2012. jan. 10.

Teleki Sándor gr.: Petőfi Sándor Koltón



Megközelíthetem-e nagyságát? Méltó lehetek-e némileg hozzá?!... A prücsök énekli meg a fülemilét, de mind a kettő a természet hangján dalol; az ökörszem a sas szárnyai alá búvik, fölviteti magát az ég magasságába s az égbolt tetejéről a sas fölnéz a vakító napba, az ökörszem lenéz az árnyékos földre; de mindketten a természetet látják.

Az isten a természet fölött van; azt mondják: ő teremté; azért mégis mindenkinek imádsága egyenlő előtte. Ez az egyenlőség isten előtt.

Eljöttem én is, hogy imádkozzam emlékedre, melyet hűn ériz a nép; elmondom egyszerűen, amit rólad tudok. És ez az egyenlőség az elismerésben.

A carrarai márványt, melybe a lángész életet farag, a massai paraszt csákányozza ki a bányából; én is hozok egy darabot élted történetéhez, s erre feljogosít hazám történelme, melyet ezután írnak meg.

És most elmondom ama társaság előtt, mely nagy nevedet viseli.

1846. szeptember 8-kán Nagy-Károlyban voltam, az akkoriban úgynevezett quartialis generális megyei gyűlésen. Az időben deákosan beszéltünk, de magyarosan éreztünk, s nem tudtuk még, mi az a Gleichberechtigung.

A városban híre kelt, hogy Petőfi Sándor látogatóba jött barátjához, Riskó Ignáchoz, s nála van szállva.

Nem sokat törődtem vele, s némileg még bosszantott, hogy olyan nagy dolgot csinálnak belőle.

Vacsorálni mentünk a Szarvas-vendéglőbe, Darvay Ferenc, Haray Viktor és többen, kikre már nem emlékszem. Leültünk egy asztalhoz; átellenben velünk, a legtávolabbi asztalnál ültek Riskó Náci, Papp Endre, egy ismeretlen és még többen.

Haray vacsorálás közben felém hajlik, s azt mondja:

- Az ott Petőfi Sándor.

- Bánom is én! – felelém közönyösen.

Vacsora végeztével feláll Haray s ahhoz az asztalhoz m egy, melynél Petőfi vacsorált és Papp Endre által bemutattatja magát. Petőfi feláll, kezet nyújt Haraynak és élénken beszélgetni kezdenek. Később véletlenül arra tekintek s látom, hogy felállanak és felénk közelednek. Haray tekintetéből kivettem, hogy hozzám hozza Petőfit, felálltam és eleibe mentem.

Haray végezte a bemutatást.

Első szava, melyet hozzám intézett, ez volt:

- Ön az első eleven gróf, akivel beszélek.

- Hát döglöttel beszéltél-e? – kérdém némi savanyúsággal.

- Az magam is voltam komédiás koromban.

- Na cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.

Rám nézett; szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta; kezet nyújtott s a jég meg volt törve.

Asztalunkhoz ült s hosszasan quaterkáztunk együtt.


*

Amint e sorokat írom, fölelevenül emlékemben – harminchárom év múltával – Petőfi alakja, s látom őt magam előtt, amint először láttam.

Középtermetnél valamivel magasabb alak, sugár növéssel, arányos testtagokkal, fesztelen mozdulattal, sűrű, tömött, felálló, kurta, fekete hajjal, melyet jobb kezének ujjaival beszéd közben gyakran hátrafelé simított; közép homlok, a két szemöldök közt egynehány ránc, a mély gondolkodás jele, szép, rendes, barna szemöldökök, csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak, s midőn lelkesült vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak; ez volt arcának legszebb része, ablakai költői lelkének; egy kevéssé a homloknál meggörbült orr, szép, kicsi száj, rendes fehér fogakkal; arcának bőre sárgás-barna volt, egynéhány szeplőformájú még barnább foltocskákkal; ajkai a szokottnál valamivel vastagabbak, jól állt rajtok a mosoly, de a harag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet, s a csalódás érzelmeinek nyilvánításai által sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel; gyér, vékony bajusz s állszakáll, világosabb a hajnál, szemöldöknél és szempilláknál, színe a sötétbarnából egy-egy ritka téglaszín által a gesztenyeszínbe ment át, s hosszú nyak.

Öltözete: vékony zsinóros fekete attila, históriai inggallérja ráhajtva, sötét – majdnem fekete – szürke pantalon nadrág.

Szerintem, - pedig de jól emlékszem rá! – legjobb arcképe: az Összes költeményei 1848-dik évi kiadásában megjelent Barabás rajta után készült acélmetszet.

*

Én Darvaynál voltam szállva. Terjedelmes szállása volt, nála szokott a liberális párt – mint akkor nevezték – egybegyűlni s tanácskozni.

Korán reggel, Riskó Náci és Papp Endre társaságában Petőfi is odajött. A tanácskozás már javában folyt: hogyan s miképpen kellene cselekedni; pártunk e gyűlés alkalmával kisebbségben volt.

Petőfi a tanácskozás alatt egy szögletbe vonult, hallgatott és gondolkozott, s irónnal jegyezgetett egy darabka papírra.

Az előleges tanácskozás végeztével Darvay – egy eredeti, sajátságos, a maga nemében egyedüli egyéniség – Petőfihez megye, s két kolosszális kezét vállára téve, jóindulatú mosollyal mondja:

- Kedves poéta öcsém! hallom, beadtad nekik a kulcsot – mondják, prüszkölnek tőle. – Okosan, nagyon jól tetted, hogy kipoétikáltad őket; a rigmust könnyebb tanulni, mint az oratiót; azt meghallgatják, igen, de amaz meg könyv nélkül megtanulják; add ide kérlek, hadd olvassam el.

- Mit? – kérdé Petőfi habozva.

- Azt, amit tegnap a pecsovicsokra írtál.

- Nincsen nálam.

- Hisz tudod te azt könyv nélkül is – közbeszól Papp Endre -, mondd el!

- Szívesen.

Homlokát összeráncosítá, szemei csillogni kezdtek, egyet köhintett, fölegyenesült, s érces hangon rákezdé:

„Hát e falak közt hangozának
Nagy szavaid, oh Kölcsey?!”

s midőn az utolsó három vershez ért:

„Hadd kapjon érdeme díjába’
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!”

ezt annyi erővel, olyan igazán, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott.

Én e perctől fogba bámulója lettem, s iparkodtam barátságát kiérdemelni.

*

- Menjünk a gyűlésbe! – mondá Darvay. – Magnifice! – engem mindig így címezett -, vegyen magára más uniformist, s útra.

- Rögtön, spectabilis!

A szobámba indultam, hogy magyar ruhát öltsek magamra -, Petőfi utánam jött.

- Te mégysz a gyűlésre? – kérdé.

- Hát te?

- Én nem megyek. Mit csináljak ott? Egy csomó haszontalan szóbeszéd, de eredmény semmi; aztán meg még gorombáskodni sincs jogom, nem lévén táblabíró. Míg ti csépelitek a szalmát, addig firkálok valamit.

- Tudod mit? Én felszaladok egy pillanatra a gyűlésbe s megmutatom magamat egy percre a tekintetes karok és rendeknek; úgysincs ma semmi érdekes tárgy, azonnal jövök. Maradjunk együtt. Megvársz, ugye?

- Meg; menjünk s végezd hamar.

Negyedóra teltével a megyeház kapuja alatt találkozánk.

- Hova menjünk? – kérdém Petőfitől.

- Ha nem restelled, menjünk szállásomra, valami kotyog a fejemben, szeretném leírni.

- Menjünk!

Riskó szobájában valánk. Petőfi leült s egy darabka papírra írt; én addig Gvadányi Rontó Pál-ját olvasám, mely az asztalon hevert.

Kevés idő múlva felállt, megdörzsölé homlokát, s jobb kezével kivágott a levegőbe; később tapasztalám, hogy ez szokása volt, mikor valamelyik költeménye sikerült.

- Menjünk! – mondá -, ez elég mára.

- Jó-e? – kérdém.

- Annak kell lenni! Olvasd, ha nem unod.

- Ki unná Petőfit?!

- Gróf úr! Nagyon köszönöm!

A bilincs.

Elolvastam; nem szóltam rá semmit, csak kezemet nyújtám.

- Druszám! Ha lehet, ne hagyjuk el egymást! Ugye, eljössz hozzám Koltóra?

- Erről beszélünk!

*

Végigmentünk a Megyeház utcán, s amint a saroknál fordulunk, a Szarvas-vendéglő felé, egy négylovas fogatú kocsival találkozunk, mely a Nagy utcán jött fölfelé.

A négy ló egyformán kurtára fogva, jól kantározva és gyeplőzve, sebes ügetve haladt; a gyeplős egy fél fejjel előbbre, fejét felülről lefelé rázta és trüszkölt, a késefás nyakát megszegve követé, s nem bírván tartani a gyeplőssel, néha-néha felvágott, a két rudas belefeküdt a hámba s úgy haladt; a kocsit a négy ló gyeplőn vitte, hatalmas karok tarták azt, s kormányozták, minden parlamentarizmus nélkül. Mikor hozzánk ért, egy fogásra megállt, mintha odaszegezték volna.

A négyes fogatot megölte a gőzmozdony; ritka az most minálunk, mint a hiúz.

- De hatalmas négy ló! – mondá Petőfi gyönyörködő bámulattal.

- Mint a tót diák mondja, druszám: snákunk! - felelém kérkedve -, jer, menjünk, forduljunk egyet.

- Nem bánom, nagyon jó lesz! - s be akart ülni a homokfutóba.

- Nem oda Buda! Ide mellém! – s felültetém a bakra.

Kétkedve nézett rám s a négy lóra. Közibök suhintottam, megragadták a kocsit, de pár perc múlva gyönyörűen ügettek.

- Ha én így tudnék hajtani! – szólalt meg kis idő múlva -, de hát mit hajtanék? – tevé utána.

- Jer Koltóra, megtanítunk mi Ferenccel.

- Igen, ha rászületett a tekintetes úr – mondja rá Ferenc kocsis.

- Hát arra is születni kell?

- A bizony! Sok kocsis egész életén keresztül csak nyámmog ott a bakon, azt sem tudja, hogy hogyan és miért? más meg csak a kezébe veszi a gyeplőt, s mindjárt csinálja, mintha csak mindig hajtott volna, s magától kitalálja a fortélyt.

- Merre menjünk? – kérdém Petőfitől.

- Tudod merre van Erdőd?

- Hogy ne tudnám.

- Menjünk arrafelé.

- Rossz arra az út, romlik a kocsi; menjünk inkább a Szent-Jánosi felé, Petribe. Boéréknál a tekintetes asszony otthon van, s megkínál egy korttyal – mondá egész confidenciával Ferenc.

Petőfinek nem tetszett a Ferenc okoskodása; ő Erdőd felé vágyott. Még ekkor nem tudtam az okát, hogy miért?

- Menjünk druszám Erdőd felé; engemet kocsikáztatsz-e vagy Ferenc urat? – kérdé csípősen.

Majthény felé vettem az utat Erdődnek.

- Ne csodálkozzál, Ferencnek több szabad, mint másnak – mondám neki németül. Először és utoljára beszélénk e nyelven együtt.

- Elmondom neked történetét. Mint kis cigány purdét Kristóf Adolf úr magához vette; az istállóban, a lovak közt, mint a kutyakölyköt, fölnevelték, seperte az istállót, s hordta a ganéjt; később lovász lett, végre kocsis. Ma a legjobb kocsis Erdélyben. Kristóf úr gazdag ember; egyszer fegyveres zsiványok rohanták meg, ki akarták rabolni; Kristóf út védte magát, Ferenc mellette állt, s midőn a rablóvezér Kristóf úrra szegezte puskáját, Ferenc eleibe ugrott, mellével felfogta a lövést; még volt annyi ideje, hogy kikapja Kristóf úr kezéből a fegyvert, beleduplázott a zsiványok közé, azok megszaladtak, s Ferenc eszméletlenül rogyott össze. Kristóf úr bevitette Kolozsvárra, a kórházba. Ott feküdt kilenc hónapig, végre kieresztették; visszament gazdájához. Ez – kinek életét mentette meg – azt mondta neki: „Nagyon gyönge vagy még te arra, hogy szolgálj, ingyenélőt pedig nem tarthatok, mehetsz isten hírével!” Én megfogadtam; három éve, hogy nálam szolgál; nem dorgáltam meg háromszor. Ezért Ferencnek több szabad, mint másnak.

Petőfi benyúlt dohányzacskójába, s egy marék dohányt nyomott a Ferenc markába.

*

Sebes ügetve, szótlanul haladtunk. Ő Erdőd felé gondolt, nekem is volt hova. A Messzelátó csárda fehérlett a távolban, a kőfallal kerített akasztófát elhagytuk balra; a domahídai határ szélén megálltunk, Ferenc leszállt, a két első ló elibe ment, s meghúzogatta azok üstökét és kitörölte szemeiket.

- Látod azt a kis domborulatot a rét végén, mindjárt ott a friss ugarszántás mellett?

- Igen.

- Tudod, mi az?

- Nem.

1711-ben azon a helyen pacifikált Károlyi Sándor.

- Tudom!

Elindultunk; némán, csendesen gondolkodánk, volt miről!

*

Az időben a nemzet önérzetének teljes tudatában volt. Megunta már sérelmeinek örökös hiábavaló panaszlását, Nagy Pál, Borsiczky sérelmi feliratai elavultak, az örökös jeremiádok nem tetszettek; Széchenyi fölébreszté a nemzetet álmából, melyben csakis gravamenjeiről álmodott; Wesselényi mennydörgő szavai felvillanyozták az országot, Deák Ferenc logikája hatalmas okadatolás volt, Beöthy Ödön hangját országszerte hallották, Batthyány Lajos, Teleki László, Pálffy József, Károlyi György, Mesznil Viktor, s e fajtából többen, mertek magyar lenni, ott fenn, a mágnások tábláján, s ott, hol ezelőtt culinariter hebegtek diákul, kezdtek beszélni – töredezve ugyan – de magyarul. A nádor kezdte számba venni őket, s a zerus számmá nőtte ki magát. Volt szónok köztük, aki így kezdé beszédét: „Fannak empereg, a ki hotyha absolutismus kiáltonok: mintyár megijed”...

Kossuth Lajos, a nagy gondolatok, a varázsszó és a hatalmas toll embere, nem préselhette a sajtót: pennájához nyúlt, a lelkesült fiatalság másolt utána, a gondolat felszállt és terjedt; Banquo szelleme felüté fejét; ki nyomhatja azt alá? Az eszme terjedt, mint az amerikai prairiek égése.

Egy hiányzott: az új hitnek nem volt még martyrja. A hatalom segített a dolgon: befogatta Lovassyt, Tormásit, Lapsinczkit, Wesselényit, Kossuthot; még akkor nem voltunk az akasztófához szokva, nem ismertük Haynaut, s Pest messze volt Aradtól.

Sok vajúdások közt megszületett a Pesti Hírlap s ez lőn a fiatal nemzedéknek bibliája. Kossuthnak egy-egy vezércikke: szent Pál levele volt a korinthusiakhoz.

E lap eszméinek – mint akkor nevezék – commis voyageur-jei voltak: Somogyi Antal, Német Albert et compagnic.

A megye állt, 52 fejű hydra az idegen hatalom ellen, mindegyik külön-külön gazdálkodást otthon, s együttesen, közösen a hazáért.

Nem tudtuk, nem láttuk, de éreztük a jövőt, s mint ő mondá: „a század viselős” volt.

Iskoláimat végezve, szülőim – az akkori szokás szerint – német egyetemekre küldtek ki, ahol tanulnom kellett volna; de megunván Hegelt, Schellinget és Werdert: a philosophiát szegre akasztottam és elmentem Spanyolországba, Lichnovszky Felix herceggel, ki a Don Carlos seregében tábornok volt – kalandornak. Ügyünk, hála istennek, megbukott, minket elfogtak, a barcelonai nép lambertirozni akart. Espartero becsukatott, Lesseps – ki akkor barcelonai főconsul volt – megmentett, kiszabadultam, összebarangoltam Európa nagy részét; kélsőbb Liszt magával vitt Oroszországba, onnan vele utaztam egy pár esztendeig, s anélkül, hogy egy árva hangot tudnék a zenéből – mint ahogy mondani szokta: - vele hangversenyeztem.

Hazakerültem; apám kiadta vagyonunk egy részét, édesanyám betelepített Koltóra, gazdag nagyanyám, ki nagyon szeretett, ellátott mindennel, s én beálltam földesúrnak. Abban az időben könnyen ment ez a dolog: volt robot és nem volt – adó.
Fő szenvedélyem a volt. Lovagolni, hajtani, szóval lovat idomítani: ez vala majdnem egyedüli foglalatosságom. Apámnak híres ménese volt, s a felállított lovakat hozzám küldte Koltóra, iskolába.

Nőtlen ember voltam és jó cimbora. Magyar ember lévén, szerettem a vendéget; hozzám a vendéget mindig „isten hozta”, curiámnak most sincsen kapuja, nem írhattam rá, hogy: „ha jöttök lesztek, ha hoztok esztek”.

Fényűzést nem vittem soha, ami kitelt a háztól, azt ettük a háznál; a legfőbb luxus-articulus: Pócsy Laci volt, a híres mármaros-szigeti prímás, hatodmagával. Be-beállított hozzám, s húzta. Híre ment, hogy Pócsy Laci Koltón van, s a vidék java Koltóra jött. Quaterkáztunk cigány mellett, nyájaskodtunk nótára, a kellő bort termette a berkeszi Lencsés.

Pócsyval még megtörtént az is, hogy mondá:

- Mi holnap szeretnénk elmenni.

- Nehéz dolog lesz az, Laci bácsi!

- Hát minek, uram?

- Hát csak annak, hogy nekem most nincsen pénzem, s aztán hogy mentek pénz nélkül?

- Úgy, ahogy jöttünk, csak ellenkező marsrutával. Bemegyünk Bányára, ott összemuzsikálunk annyit, hogy elérünk vele Kapnikig, ott újból húzunk egy párt, s azzal éppen Szigetre érünk.

S Pócsy Laci útra kelt, s szerencsésen megérkezett Szigetre, hatodmagával.

Próbálná csak valaki ezt Pongrácz Lajival!...

*

Abban az időben egyike a legfontosabb politikai kérdéseknek: a partium kérdése volt; tudniillik: az anyaországhoz visszacsatolni az onnan Erdélyhez kapcsolt négy vármegyét: Zarándot, Közép-Szolnokot, Krasznát és Kővár vidékét. A kormány adminisztrátorai által mindent elkövetett, hogy az illető megyékben a visszacsatolás ellen többséget szerezzen, s ezáltal befolyjon az országgyűlésre, hogy a partium kérdése elejtessék.

Három megyében célt is ért; mi állottunk egyedül Kővár vidékén a visszacsatolás mellett. Az országos ellenzék erejét nálunk összpontosítá.

Wesselényi Miklós állt a mozgalom élén; Hosszú László kővári főjegyző, követtársam és én voltunk a főszereplők. Rendesen Krasznából, Szolnokból – Zaránd nem vett részt a mozgalomban – nálam gyűltek össze, s Koltón tanácskoztunk a teendők fölött.

A nagy-károlyi gyűlésből hazajőve, Hosszú Lászlótól pár sort kapok, melyben tudatja, hogy a napokban hozzám jön a szolnoki és krasznai urakkal értekezni; várjam őket. A napot nem tudja bizonyosan megmondani, de készüljek elfogadásukra.

A nagy készülődés abból állt, hogy egy cigányt átküldtem a bányai bércen Szigetre, Pócsy Laci után, s a gazdasszonyomnak megmondtam, hogy egy pár ártatlan állatot, tartson készen holocaustra, mert több urak jönnek.

Másnap Papp Zsigmond tudatja Nagy-Bányáról, hogy Petőfi Sándor odaérkezett és készül ki Koltóra. Befogattam s Haray Viktorral utána mentünk. Egyidejűleg kapom a levelet Hosszútól, hogy holnap ebédre nálam lesz a Szolnok és Kraszna-megyei urakkal, s tudatta a vidéken is pártunk embereivel; s lőn nagy rebegés a baromfiak között.

Petőfit megkaptam Bányán s többekkel együtt kihoztam Koltóra.

*

Vidékünk szépsége meglepte. Kertemből a kilátás olyan, hogy continentalis vidéken ritkítja párját.

Házam egy kis lejtős magaslaton áll; az előtéren éjszak felé sima nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa-csoportozatokkal; a térséget a Lápos vize kígyózza végig, s egy magaslatról egész futása látható, mint ő mondá a kanyargó Szamosról: „mint egy odafagyott villám”.

A másod téren, a Láposon túl, lankás dombok szilvafákkal beültetve, felettök egy fennsík, óriás tölgyerdőkkel; tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertjei fákkal úgy beültetve, mintha erdők közepén állanának; harangjaik hangja elhallatszik hozzánk a völgybe s szép időben a nagy-bányai harang is idáig zúg.

A háttérben, amphitheatralis kanyarulatban, a Kárpátok hegyláncolata, Ugocsa-megye két nagy mamelonjától föl keletre, az ősz Cziblesig, közepén az öreg Rozsály, óriás sziklakidomborodásokkal s tetején mérföldre terjedő egyenes fennsíkkal, megrakva sötétzöld áfonyabokrokkal; jobbra tőle a Gutin, a hegyeknek óriás púposa, hegyes, egyenesen kiálló gránit-csúcsaival, éjszakról Mármarosba nézve, a Tiszta folyását, e magyar Nílust, mely gazdagít és rombol, áldást és végpusztulást áraszt. Távolabb a Hugyin, fején a fehér felleg; büszke úr ő, ritkán emeli le fövegét, csakis a nap ragyogását süvegeli. A három ágú Czibles, a magyar haza tridense, magára húzva a villámokat, mint torreador a bőszült bikát. El jobbra a Fekete hegy, sötéten, feketén, árnyékban, tengerszemével, vidékünk Finsterahorn-ja. Magányosan, elszigetelten, egyedül a Sátorhegy, sátoralakjával, aljában jóltevő gyógyforrásával; méltó hely lenne a sátoros hét vezér sírjául. És ez mind zöld, mind benőve fákkal; végtelen tömör, sötét és világos zöld kővé vált tengerhullámokat képezve; berakva érccel, arannyal, ezüsttel, rézzel, ólommal, szóval kinccsel, nyomorául annak, aki azt kikalapácsolja: a szegény, éhező bányásznak.



Feljő a nap a Gutin háta mögül; fényárja megvilágítja a hegy-colossok csúcsait, a szürke pitymallat kékbe megyen át, s az alant járó köd küzd a nap sugaraival, föl magasra száll, felleggé válik, s halad tovább vagy alászáll a földre, harmattá válik, s ragyog mint brilliánt, a növények szálain. Délben, az ég legmagasabb pontjáról lövelli le egyenesen sugarait a nap, megkurtítja az árnyékot, s a munkás parasztember keresi a helyet, hol egye meg árnyékban délebédjét. Alkonyatkor – de szép az alkony! – világnak megpihenése álom nélkül, munkának szűnte nyugalomban, s a kenyérkereset küzdelmes verejtékének letörlése. A lement nap visszanéz a földre, a fellegek sötétkékből rózsaszínbe, s abból vörösbe mennek át; a paraszt azt mondja: „szél lesz!” A levelibéka kuruttyol a fa tetejéről, a paraszt azt mondja: „eső lesz!” – hazudik a felleg, hazudik a béka, mert az idő szép marad. A fernezelyi, a láposbányai kohófüst kijön a völgybe s elölti azt kénszaggal; hányszor üté meg e szag orromat, a számkivetésben!...

De végre is, mit nyavalygom én a leírásával, mikor megírta ő, a költő:

„... ide jöttünk Koltóra. Ez egy kis falu, Kővár vidékén, a Lápos-völgyben, Nagy-Bányától egy órányira, délre. A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet”.

*

Október első felében volt. Gyönyörű őszi napok jártak, vidékünkön ez évszak a legszebb. A nagy hegyek és bércek, melyek mérföldekre terülnek el szemeink előtt a láthatáron, ilyenkor tarka színvegyületet öltenek magukra, az erdő tömör zöldje, e szín minden árnyalatát változtatja, a szelíd gesztenyefák megsárgulnak, a bükkös piros és vérvörössé lesz, s az egész egy olyan összhangzatos egészet képez s befödi a tájt, a természet óriási perzsaszőnyegével.

Ebéd előtt értekezletet tartánk – ősi szokás szerint: kalács és szilvórium mellett – az udvaron, a nagy eperfa alatt, melynek tetejében a körülvevő oszlopokra felfutott folyondár mennyezetet képezett; a német atyáskodás a zsidó gazdálkodás alatt e jó öreg fát is kivágatta.

Egy óra tájt jelenték, hogy a leves az asztalon van; fölmentünk ebédelni. Ebéd alatt more patrio folytak a pohárköszöntések, s hallók a szép szót; én felálltam ülőhelyemből és Petőfihez mentem, ki az asztal legvégén ült és mondám:

- Druszám, tégy ki magadért és értem, én nem tudok a szóhoz, mondjad te helyettem is.

- Jól van, próbálok egyet! – azzal a könyökére támasztá fejét, nem evett s gondolkodott.

Mikor a csemegéhez értünk, felállt, szemei ragyogtak, homlokát összeráncosítá, s ihlettel, érces, csengő hangon rákezdé:

„Barangol és zúg, zúg az őszi szél, -
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs*...”

S hévvel folytatva, midőn e tételhez ért:

„Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősírást az égi háború!”

itt megállt, s csillogó szemeivel végignézett rajtunk. Magnetisálva valánk, s elragadtatva bámultuk a lángész rögtönzését.

Ő folytatá, s midőn a végszavakhoz ért:

„Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, - -
Ki legelőször nyújtja ki kezét:
Azé legyen a hála s dicsőség,.
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sírunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomorítánk!”

felugrottunk, pohárral kezeinkben, körülálltuk a magasztos ihletű költőt. Pócsy Laci ráhúzta, s a rajongó lelkesülés mámorával üdvözöltük Petőfi Sándort.

Én, vállára téve kezemet, bevezettem a nappali szobába. Vendégeim az ebédlőben kávézva maradtak.

- Sándor, megvan-e ez neked? – kérdém meghatottan.

- Honnan volna? Hát nem érezted, hogy most csináltam? – felet szinte neheztelve.

- Akkor kérlek, ül le s írd le, nehogy elvesszen.

- Majd én neked most firkálok!

- Nem nekem firkálsz, komám, hanem a hazának írsz.

- Hát küldd be Viktort és küldj kávét, lediktálom.

Haray Viktor tolla alá mondta; elvégezvén, kijöttek s elolvasták ismét, de már nem volt az olyan, mint azt lelkesülten, rögtönözve mondá.

Ez az Erdélyben című költeménynek története.

*

Időtöltésünk, mulatságunk, a lovaglás és kocsikázás volt. Kilovagoltunk az erdőkbe, bekocsikáztunk Nagy-Bányára. A ló egész szenvedélyévé vált; én tanítottam lovagolni, Ferenc úr hajtani. Ferenccel egész barátságot kötött és többnyire együtt kocsiztak be Bányára, a posta után és bevásárolni. Petőfi hajtotta a négy lovat, Ferenc úr mutatta, mint kell azt a tudomány szabályai szerint kormányozni.

Egy más alkalommal, néhány hónappal későbben, újból meglátogattam. Én odajártam Szatmár-megyébe faluzni. Szíves vendégszeretettel láttak mindenütt, Ferencet túlságosan jól tartották, betegen jött haza; orvos után küldtem, az orvos gondatlanul hánytatót rendelt, a nagy erőlködésekben Ferenc mellsebe felfakadt, s nagy kínok közt meghalt.

Elmentünk a temetésére. Fekete posztóval bevont szekérre helyeztük a koporsót; az általa gondozott négy ló vonta a gyászszekeret. Petőfi, Haray és én kísértük a testet, s a sír fölött Haray mondott egy pár szomorú, résztvevő szót.

A temetésről hazajövet, Petőfi bezárkózott szobájába s még vacsorálni sem jött ki.

Másnap reggel bejött hálószobámba, leült ágyamra, kezében tartott egy iratcsomagot és szomorúan mondá:

- Druszám! megénekeltem szegény Ferencet és vele együtt téged is, meg a nagy Harayt.

- Olvasd, kérlek!

S olvasá:

Cigány Ferenc, a négyes kocsis.

Kezdte a temetésnél; elmondta, ki volt Cigány Ferenc, hogyan nőtt fel kutyakölyök módjára, s mint lett hűséges cseléd, kutyahűséggel. Kristóf Adolf gyalázatos tettét kíméletlen szavakkal bélyegezte; milyen a rossz gazda és milyen a jó; Haraynak rövid beszédét versekbe foglalá s azzal végezte, hogy a cseléd is lehet úr, nemes érzelemben egyenlő gazdájához.

- Jaj de szép! – mondám.

- Örvendek, hogy tetszik, neked adom, csinálj vele, amit akarsz.

- Nyomasd ki.

- Azt nem; ha gróf nem lennél, megtenném, s ha valaha kinyomatod, tedd oda: kéziratom után.

A nagy viharban, mely a hazát érte, e kéziratot is elfújta a pusztító szélvész; elrejtett irományaim közt nem találtam meg többé a gyönyörű költeményt, mely a János vitéz modorában volt írva. Egy remekmű elveszett, mint ahogy elveszett annyi vágy, remény és honfitörekvés.

*

Gondtalan napokat éltünk. Irodalomról, művészetekről, politikáról vitatkoztunk, érdeklődő figyelemmel kísértük és magyaráztuk a napi eseményeket.



Petőfi – ki nem örömest tűrt ellenvéleményt – tűzzel vitázott, s néha nyersen is; különösen Haraytól nem tűrt ellentmondást, de Viktor mindig élccel vágott vissza. Emlékszem, egyszer türelem vesztve mondá:

- Ejh, mit tud ahhoz egy kicsapott komédiás!

Haray egész hidegvérűséggel kérdé erre:

- Uram! kérem, kihez van szerencsém? Ha jól emlékszem és nem csalódom, egy írott színlapon olvastam becses nevét!!

Ilyenkor elmosolyodott és élcelt maga ellen.

Velem – még később Bem alatt is – ritkán vitatkozott. Többnyire egy véleményen valánk.

Szeretett verseivel kérkedni s azt affectálásssal tevé; öndicséretére ezt szoktam volt neki mondani:

- Kinek-kinek a maga mestersége. Az úr jól csinálja a verseket, én jól hajtok s még jobban lovaglok. Tessék felülni a Cancanra – Cancan egy fortélyos bolond lovam volt – és belovagolni Nagy-Bányára, s mikor visszajön, beszélünk az úr verseiről.

- Hát te a költészetet a kocsissággal hasonlítod össze?

- Én nem kérkedem a kocsisságommal, s ha az úr nem tömjénez saját verseinek, megdicsérem s néha meg is bámulom azok szépségét.

Erre aztán nem kapott kadenciát.

*

Gyakran hangsúlyozta, hogy ő a bor és a csárdák költője s adta a betyárt. Pedig mikor magunkra valánk, csakis vizet ivott, s a koltói vizet „a Vajda-forrás isteni nektárjá”-nak nevezte; cigány mellett elkvaterkázott, s midőn koccintott, azt szokta volt mondani: „druszám! igyunk egy sugárt!”

A zenéhez nem értett s hallása sem volt jó. Szeretett cigány után danolni, de a nótát nehezen tanulta be. Én soha még „ködös” állapotban sem láttam, pálinkát pedig a hadjárat alatt sem ivott.

*

A múlt nyáron Mármaros-Szigeten voltam. Egy gombát áruló vén cigányasszony megszólít az utcán, s nagy örömmel kérdezősködik állapotom felől. Rögtön ráismertem.

- Jer velem! – mondám neki.

Fölvittem H. M. asszonyhoz, ki csodálkozott, miért viszek én hozzá egy cigánynőt.

- Vegyenek gombát! – mondám.

- Mit csináljak én a gombával? Tudja, hogy a vendéglőből étkezünk.

- Ajánlom Pila Anikót.

A gombákat megvették.

Mikor Koltón Jókaihoz szerencsém volt, azt kérdé egyszer tőlem:

- Él-e még Pila Anikó?

- Igen.

- Hol lakik?

- Felsú-Bányán.

- Lehetne-e látni?

- Utána küldök.

Pila Anikó eljött; Jókai adott neki néhány tallért és írta Az utolsó eszménykép-et...

„De arról a helyről, hova lelke lejár
Csak a barna föld tud s barna cigány-leány...”

*

Gyulai Pál Petőfi Sándor és lyrai költészetünk cím alatt az Új magyar muzeum 1854-diki évfolyamában közölt szép cikkében egy helyt azt mondja:

„A mézesheteket Koltón, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit keresett Petőfi egy gróf jószágán; az a Petőfi, ki független szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb arisztokrata, független gazdagságára? Maecenására talált-e a költő, ki egyik költő barátját megfeddé azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlati eposzát, hazafi-tisztelete jeléül s azon körülménynél fogva, mivel az eposz hőse, a báró egyik előde volt? Kik a kalandjairól s különc jelleméről híres fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt éppen oly pajtásának nézheté, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá, mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szathmármegye közelében lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai.”

E tétel igaz voltának tanúbizonyságául szolgálhat Petőfi Sándornak egy hozzám intézett levele, mely szóról szóra így hangzik:

„Pest, december 29-kén, 1846.

Kedves druszám!

Nagy szomorúság éri a te fejedet, azért tanácslom néked, hogy légy rá elkészülve. De amily elkerülhetetlen a halál, oly elkerülhetetlen, hogy te nékem hatszáz pengőforintot adj, vagy adjál, amint neked tetszik; mégpedig úgy, hogy kétszáz pengőforintot rögtön útnak indíts, akár addig végig se olvasd e levelet; négyszáz pengőt pedig márciusi pesti vásárra küldj föl. Ami a visszafizetést illeti, minden év végén adok neked kétszáz pengőforintot, s így három év alatt kvittek leszünk. Komolyan beszélek, kedves barátom, most mutathatod ki, ha van benned emberség. Életemben legeslegelőször fordultam mágnáshoz, kímélj meg a szégyenpirulástól, mely a ragyánál jobban el fogja rágni képemet, ha visszautasítasz. Különben mint barátomhoz s nem mint mágnáshoz fordultam. Azt mondhatod, hogy nincs pénzed, akard és lesz, s aki cigánynak vet ezer pengőt ingyen, az nekem mindig adhat hatszáz pengőt kölcsön; mert ingyen el sem fogadnám, már annál csak büszkébb vagyok, hál’ Istennek. Nem kétlem, hogy szívesen teljesíted kívánatomat, mégpedig kétszáz pengőt e pillanatban, mert ha óriási szükségem nem volna, nem is vetemedtem volna e lépésre. Küldd leveledet a pénzzel együtt a gyorskocsin. Lakásom: Hatvani utca, Jankovics-ház 585-dik szám, 2-dik emelet. – Viktort köszöntöm. Vagyok őszinte barátod
Petőfi.”

Levelére rögtön válaszoltam, s a kért összeget azonnal felküldtem Pestre.

Február elején kapom újból a következő levelet.

„Pest, február 5-kén, 1847.

Szeretetreméltó barátom!

Nem hiszem, hogy meg ne kaptad volna levelemet, melyet új esztendő után írtam. Nagyon nehezemre esik, hogy a füledet sem mozgatod: - - - - e vagy kalaposinas? Ha már kérésemet nem akarod teljesíteni, legalább megírhatnád, hogy ne támaszkodjam rád, s akkor másfelé fordítanám a rudat, mert nagy szükségben lévén, így bizonytalanban nem maradhatok sokáig. Remélem, második levelemet nem hagyod válasz nélkül, mégpedig rögtöni, azonnali, tüsténti válasz nélkül. Lakásom: Hatvani utca, Jankovics-ház, második emelet. – Isten megáldjon!
őszinte barátod
Petőfi Sándor.”

Azon levelet, melyről ez utóbbiban szól, én nem kaptam meg. Külföldön töltöttem néhány hetet; a levél Koltóra volt címezve, s eltévedt. Második levelére válaszoltam és teljesítettem kívánságát.

1849-ben, a hadjárat alatt, Maros-Vásárhelyt hozzám jön egyszer – egyedül voltam lakásomon -, s azt mondja:

- Én neked adósod vagyok.

- És aztán?

- Eljöttem, hogy kifizessem tartozásomat.

- Tán ternót csináltál vagy aranybányákat fedeztél föl, hogy annyi pénzed van? Nem szép kérkedni a gazdagsággal.

- Nem; az öregúrtól – Bem – gratificatiót kaptam.

- Használd te azt okosabb dologra; nekem, druszám, annyi most a pénzem, hogy nem tudok mit csinálni vele.

- Köszönöm! de ajándékot nem fogadok el, még tőled sem! – Azzal letette az összeget az asztalra, s elment.

*

1847. nyarán többször meglátogatott Koltón. Egész pajtássággal jött hozzám, s fesztelen háztartásomban egészen otthon találta magát. Sokat lovagoltunk, kirándulásokat tettünk, kocsin, lóháton, Nagy-Bánya gyönyörű vidékére. Meglátogattuk szomszédaimat, bement a Kereszthegy-bányába, megnézte a fernezelyi kohókat s egész költői elragadtatással nézte a Feketevíz-völgyet s fellovagoltunk az Izvorára.



Petőfi nagyon szerette Nagy-Bányát. Úti levelei-ben ezt írja róla:

„Fél óra alatt benn voltam az Őrhegyről Nagy-Bányán. Oh mennyire szeretem e várost! Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak. Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, a hol születtem, az alföld rónáin, a Tisza és Duna között... - - De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagy-Bánya regényes völgyében.”

Nagy-Bánya igen intelligens város. A művelt bányatisztek századok óta terjesztik a világosságot, s élénk társadalmi élete volt már akkor is. Szatmár-megye intelligenciája az időben gyakran megfordult e vendégszerető városban, mindenkinek megvolt a maga vendége, s mi mindenkinek szívesen látott vendégei voltunk. Engem szerettek, Petőfit bámulták, Haray mulattatta őket. Sehonnan sem akartak elereszteni, mindenünnen szöknünk kellett.

Legyen szabad itt egy gyermekies csínt elbeszélnem, mely Petőfit rendkívül mulattatta.

Én rendesen Csausz Bogdán kereskedőhez szálltam, kinek öccse Csausz István, a város polgármestere és országgyűlési követe, egy igen derék, művelt ember, szintén ott étkezett. Bogdán úr nagyon nyalánk volt, s különösen a kövér főtt marhahúst szerette. – Midőn az asztalnál felszolgálták a főtt marhahúst, mindig irigy szemekkel nézte, ha valaki a kövér falatokat kiszedte előle.

Történt, hogy egy kirándulás alkalmával, leszálltunk Csausz Bogdán háza előtt lovainkról; a szíves háziasszony ebédre marasztott, de nem volt időnk; végre sok marasztalgatás után abban egyeztünk meg, hogy megesszük a konyhán, a tálalóasztalon, a marhahúst, friss zöld hagymával.

Úgy lőn. Bogdán úr az ebédnél várta kedvenc ételét; kirakta maga elé a zöldhagymát, felhasogatta és sót hintett tányérjára. A várt étel azonban kimaradt; a levesről átugrottak a vastagételre. Lőn nagy bámulás, és investigatio, végre kisült, hogy a gróf, a poéta és a komédiás megették.

Nagy harc, csetepaté és házi jelenet következett; a polgármester fölkelt, otthagyta az asztalt s az asszony sírt.

Visszajövet újra fölnéztünk Csauszékhoz; a szegény jó asszony könnyes szemekkel panaszolta el a nagy stragest.

Petőfi, szokásos indulatosságával, meg akarta támadni a gyöngédtelen, veszekedő férjet; én ünnepélyesen ki akartam nyilvánítani, hogy házuk küszöbét többé át nem lépem s a zsidó átok szerint: „nőjjön azon fű!”

Haraynak több esze volt, s azt mondá:

- Nem kell bántani, észre sem kell venni a dolgot. Én, ahányszor idejövünk, mindig kilopom a marhahúst a fazékból.
Beleegyeztünk. Naponta bementünk Bányára, megvesztegettük a szakácsnőt, mindenféle taktikát, stratégiát és praktikát elkövettünk, s napokon át nem volt Csausz Bogdán asztalán kedvenc étele: a marhahús. Végre megszántuk, bocsánatot kérettünk vele nejétől, öccsétől és helyre állítottuk a ház nyugalmát.

E gyermekies csíny végtelenül mulattatta Petőfit. Órákig elbeszéltünk róla. Az időben nagy divatban volt Sue Eugen regénye, a Párisi titkok; mi voltunk Csausz úr Cabrion-ja s ő volt a mi Pipelet-ünk.

*

Nem kellene talán ily közönséges, mindennapi aprólékosságokat róla csevegnem; de én úgy akarom őt előállítani, amilyen nálam volt: a mi egyszerű fesztelenségünkben. Nem akarok neki oltárt emelni, hogy reá illesszem, igen gyarló pap volnék én ahhoz. Gondoskodott arról ő maga, a magyar nép s a külföld.

Ő, aki annyit nélkülözött, szenvedett, maga mondja, hogy: soha nem volt olyan boldog, mint Koltón.

Huszonnyolc költeménye alatt díszlik a Koltó név, valamennyit itt írta, s míg magyar él: e kis falu mindig geographiai nevezetesség lesz e hazában.

Ez a lángész hatalma!

*

Szeptember első napjaiban, egy este, éppen vacsoránál ültünk Harayval, midőn egyszer csak beállít hozzám Sándor. Nem vártuk, mert rendesen tudatni szokta jövetelét, s így annál kedvesebben lepett meg. Leült az asztalhoz, de csak úgy félvillára evett, s nagyon szótalan volt. Szokatlan komolyságáról mindjárt észrevettem, hogy valami nyomja a szívét. Vacsora után félrehív s azt mondja:

- Beszédem van veled négyszemközt.

Bevezettem a szomszéd szobába.

- Mondjad, mi kell?

- Druszám, nagy kérésem van hozzád.

- Ki vele, állunk elébe.

- Szeretném a mézesheteket nálad, Koltón tölteni.

- Hát ki mondja, hogy ne töltsd?

- De ez nem elég.

- Nos, hát folytasd.

- Eredj el te is hazulról, egyedül akarok lenni; ne lássa senki boldogságomat.

- Lehet; úgyis szülőimhez szándékszom menni, nagy örömet szerzesz nekik, hogy elküldesz. Mikor menjek?

- Majd megírom a napját; de hát még ez sem elég.

- Na!

- Küldj el mindenkit a háztól.

- Az istállókból is?

- Nem, csak a háztól.

- Szívesen; a szakács marad a feleségével, mert asszony nélkül nem hagyom nődet, s ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg.

- Köszönöm!

Pár nap alatt üres volt a koltói ház, csak a szakács és szakácsnő várták a Petőfi-párt.

Október 14-diki kelettel ezt írja Kerényi Frigyesnek:

„- - - nehány nap múlva indulunk Pest felé, itt hagyjuk Koltót, az örökké kedves emlékű Koltót, hol oly édes heteket tölténk, amilyen boldogságot halandó álmodni és elbírni csak képes...”

Boldogan távozott a költő, édes szavú költője a szerelemnek. Ami Dantenak Beatrice, Petrarcanak Laura, Torquato Tassonak Eleonora: az volt neki az ő Juliskája. Fekete szemeinek csillogása lelkét égette, szívén sebeket gyújtott; költészetének oltárára helyezte s buzgón imádta eszményképét, ki – törvényes neje volt. A világ benne összpontosult, s ez egyen kívül nem létezett számára más asszony. Imádta a szerelem frenezisével és szerelmes volt bele a halutinátióig. Nekem mondá:

- Az éjjel láttam Juliskát, beszéltem vele, nincs semmi baja. – Szegény Jorik!...

Koltón írá:

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd;
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt.
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Szegény Sándor!...

Tiszteletteljes hódolattal, nagyrabecsüléssel, bámulattal és méltányló elismeréssel hajlom meg - - - Damjanics János özvegye előtt!!!

*) Jól emlékszem, hogy Petőfi akkor így mondta, s nem fölcserélve a két sort, mint ahogy költeményeiben kinyomva van

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye 26-50. old. - III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

 (Forrás: Petőfi-album – 91. old.  – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

1 megjegyzés: