I.
Nyáréjálom
Oh, engedd, hogy szebb világról
Dalolhassak! – Messze, délen,
Távol tenger fénylő habján,
Egy dús sziget áll kevélyen.
Mappán hasztalan keresnéd,
Lexiconban sem találod:
Olyat költő álmodik csak,
Geographus soh’se látott.
Körbe fogja rengeteg bérc,
Erdők sűrű, mély vadonja.
Banán- s pálma-óriások
Állanak ott büszke sorba.
Cserje helyett korall-bokrok,
Tulipánfa, cyprus közbe.
Ágot ággal vad liánék
Szalagjai fűznek össze.
És alighogy bírja terhét:
Földig hajol minden ág ott.
Szinte lekacagnak róluk
A gyümölcsök, a virágok.
Kókuszdió, füge, narancs,
Datolya a legjavából
Indiai fürtös szeder,
Fehér naspolya Japánból –
Teremnek ott csodamódon
Buján, mint nálunk a gomba,
Egy kis harmat hull reájok
S meg is vannak candirozva.
Ezenkivül pótolják a
Muzsikát is némiképen:
Himbálóznak, megcsendülnek
A leghalkabb esti szélben.
Titka van ott minden zúgnak,
Minden lengő fűnek, gallynak.
Nézd, az erdőn aranytollas,
Nagy madarak bólintgatnak;
És olykor a magány csendjén
Hosszú, súlyos szárnycsapással –
Bezárt szemű albatrosz, vagy
Elkésett sas rebben által.
Kél a hold. De sápadt gömbje
Milyen órjás! mily világos!
Hogy’ özönlik szerteszéjjel
S mindent hogyan besugároz!
Hogy’ siet fel a magasba
Tiszta ködök aetheréig!
Szinte csapkod fénye’ habja,
Hő deleje szinte szédít!
És ahogy így fénybe fürdet
Minden lombot, minden árnyat:
Lenn a völgyben – hallga, hallga! –
Csengés-bongás zaja támad.
Csodálatos apró népség
(Oh, bizonynyal dőre álom!)
Tarka-barka toiletteben
Kileng egy-egy holdfényszálon.
És a hogy így gomolyognak
Sűrű, fényes változatban:
Kandikálgat minden fűszál,
Alvó bimbó mind felpattan.
Köröskörül mintha csengő
Ablakszárnyak nyillanának:
Hímes, színes szirmaikat
Kitárják az éjvirágok.
S kelyheiknek páholyából
(Kész kacagás látni, nézni!)
Kigukkeroz a sok darázs
Mint megannyi kávés-néni.
De hát ugyan mért e pompa?
Hova lengnek? Merre szállnak?
Van valami mélyebb titka
Ennek a nagy háborgásnak?
Oh bizonynyal! Nézd, a bércről
Vad patak hull, ront a mélybe
S tükrös tóvá csendesedik
Odalenn a völgy ölébe’.
Óriási hársak állnak
S zúgnak ottan hosszú körbe
És a partról – egy palota
Néz alá a tótükörbe.
Palota, de milyen! Arról
Földi lény csak álmot szőhet.
Bizarr tornyok, kristály kúpok,
Tiszta, vert aranytetőzet.
Bagoly bólint fenn az ormán,
Két gyémánt a szeme párja:
Mesés-regés, csodálatos
Fényt áraszt az éjszakába.
Csarnokát zord kő-lovagok
Durva, széles válla tartja
S csüngve-lengve végigfut rajt’
Dús folyókák zöld szalagja.
Malachit a lépcsőzete,
Fala rózsaszinű márvány,
Tűz-topáztól, kék türkiztől
Sugaras, mint a szivárvány.
Termeiben lámpa helyett
Csillaglángok fénye reszket;
Óriási ablakai
Bíborfüggönyökbe vesznek.
S oly gazdagság, pompa mindütt,
Melynek mását nem találod.
Kik lakják e rege-kastélyt?
Hegyi törpék? Hableányok?
Megsugom. Egy ifju ember
Esdő, vágyó, bús mosolylyal.
Mondom: ifju, bús, merengő
És így költő is bizonynyal.
Ott ül épen egymagában
Künn a széles, nyilt verandán
S lelke, mint az árnyék, lebben
Pajkos álmok könnyü karján.
Érintetlen áll az asztal
Bár sok jóval dúsan rakva;
Serlegében tűzbor villog:
Nem kívánja, telten hagyja.
Körülötte hableányok
Lepik el a lépcsők alját
S aranyhajok sűrű selymét
Halk beszéd közt bontogatják.
Azt se látja, azt se hallja.
Nagyon sok a gondolatja:
Szinte-szinte belevész a
Fénybe, habba, sugarakba.
S Csepp-királyné megneheztel,
Feltüzeli tarka sergét,
Napi parancs: síppal, dobbal
Újra meg kell hozni kedvét!
Ha nem akar ébredezni
Harcra szállnak, trombitálnak,
Álmát ostromolni fogják
Mint egy büszke sziklavárat.
S minthogy a nagy várakozás
Mind hiába, - még sem ébred:
Rajta hát! Fel, hősi harcra.
Támadásra csepp-vitézek!
S lesz azonnal sürgés-forgás,
Zene-bona, döngés-dongás,
Fegyvercsörgés, dobszó-pörgés,
Zűrzavar és zaj, zsibongás.
„Utánam!” szól bátor hangon
Pitteny-Pöttöny generális
S hirtelenben karddá válik
A legkisebb szalmaszál is.
Dárda lesz a habi nádból,
Bodzafából puska készül,
Bomba-halmaz bojtorjánból,
Szuronyerdő sáslevélbül.
Szuronyerdő sáslevélből,
Kötélhágcsó – holdsugárból,
S apró csigatülköt fujva
Megindul a röpke tábor.
Omlik, leng a nyilt verandán,
Sorakozik, majd meg szélyed
S hadonázva támad is már,
De az ifju csak nem ébred.
Könnyű létrán sebbel-lobbal
Felsietnek asztalára
És ott szörnyü zajt csinálnak
Kerepelve, kalapálva.
Ez magyaró-buzogánynyal
Dönget egy nagy, cifra tálat.
Amazok meg felgyürkőzve
Nekimennek poharának.
Csörgetik a kést, a villát,
Kannáját is felborítják,
Szétgörgetik gyümölcseit,
Abroszát meg elhasítják;
Néhány bátrabb felkuszik rá
S váll-szalagján bukfencet vet:
Amazok meg, egy csomóban,
Az orrával ingerkednek.
Huzogatják szőke fürtjét,
Szempilláját megdobálják,
Belekötnek fültövébe
Csiklandozzák pelyhes állát.
S mind’ erősebb lesz az ostrom,
Mind’ bosszantóbb, több az inger,
Végre is egy tüszszentéssel
Fölriad az ifju ember.
Ámde rosszkor! Nincs inyére
Semmi tréfa,semmi játék:
Reszket vészes indulattól
S nagy szemében vad villám ég.
„Vissza tőlem! – kezdi durván –
Balgaságtok nem mulattat!
De ha titkos bűverőtök
A mit kérek, mindent adhat:
Hozzátok hát vissza nékem
S fürdessétek itt sugárban
Azt a kedves, drága képet,
Melyet álmaimba’ láttam!”
S még jóformán el se mondta:
Megjelen a kép előtte.
Istenemre, szép teremtés,
Szőkék közt a legszebb szőke.
Rózsás ajkak, csalfa szempár,
Haja, mint az aranyfátyol:
Könnyű leplén, mely befödi,
Teste büszkén átvilágol.
S már ölelné, - de a tündér
Tovaszáll és vonja, csalja;
Fényben, árnyban megmerülve
Fel-felvillog telt alakja.
S rebben, át, a bércen, ormon,
Alvó tengeren keresztül,
Aranyhaja lobog egyre,
Szilaj dala meg-megzendül:
„Szebb világ az én világom:
Jer! ott égőbb napvilág van!
Hagyd el ezt és gyors hajódon
Szállj utánam! Jöjj utánam!”
„Oh ne menj, mert el vagy veszve!”
Suttogják a parti lombok
És zokog az egész sziget:
„Másutt nem léssz soha boldog!”
Köny, siralom: hasztalan gyász,
Baljóslat is mind hiába:
Habról habra, árnyból árnyba
Száll, a jelenés nyomába...
II.
Napvilágon
S hiszik önök, vagy nem hiszik,
Annyi szent, hogy utolérte.
- „Kérem, uram, az istenért,
Utcán vagyunk, fényes délbe!”
„Utra, dél?! oh bájos angyal –
Könnyű, játszi szók lehetnek.
De szivem csak egy szót ismer
S azt rebegi, hogy – szeretlek!”
Kész a kravál. Térdre borul,
Odahull a lány elébe,
És a másik pillanatban
Összefut az utca népe.
„Jókor kezdi!” – szól a pletyka –
„Nem ijed meg a legénytől!”
„Lám, ki hitte volna róla!”
„Mi lett a kis Lilikéből!”
„Úgy eldobja jó hírét, mint
Más az ócska bundagallért!”
„Már az igaz!” – „Helyre-leány,
Utcán fogja a gavallért!”
S folyna még. De gyors a kis lány,
Egyet gondol és határoz:
„Infámisok! – Jöjjön Edgar
Meneküljünk a papához!”
A papa, az bankdirektor
S bár egészen tisztességes –
Kissé mégis furcsa ember:
Kopasz, dühös, hatvan éves.
Üzlet minden gondolatja,
Még az álma is reális:
Kincsre bukkan, de fölébred
És ilyenkor zord, brutális.
Képzelhetni, milyet ugrott
S vastag könyvét hogy’ bevágta –
Mikor Lili meg az ifju
Beléptek az irodába!
„Hát ezt már meg hol szedted föl?
Látom, olyan urfi-féle!
Egymásután! Mit akartok?
Nincs időm a sok beszédre?”
„Oh apám, az ég nevére!
Kiről annyit álmodoztam:
Ő az! Edgar! tudd meg: ő az,
A ki mostan – hogy’ is mondjam –„
„Tán bizony csak nőül kérne?”
- „Igen uram, - bátor vagyok –„
„Nagy ég! Rablók! Haramiák!
Segítséget! Megfulladok!”
Hátradőlt a zsöllyeszékbe
Borzadozva, kővé válva:
- „Hány háza van?” – szólt azután.
„Háza nincsen, csak világa!”
„Jövedelme?” – „Jó apácskám,
Gyarló minden földi szám itt:
Hajnal, mely fölvonja sátrát,
Déli nap, mely ránk sugárzik;
Mérhetetlen égtetőzet,
Sok ezernyi csillaglánggal;
Halkan ringó nyári felhők
Ormaikon holdsugárral;
Óceánok, bércek, erdők
Távol, végtelenbe veszve;
Vad viharok büszke szárnynyal,
Langy fuvalmak, lengedezve;
Virágillat, rét harmatja,
Meg az édes madárdalok:
Mind az övé!” – „Hadd lássam a
Telekkönyvi kivonatot!”
S mutatná is a kis leány,
De csak sűrű könnyét sirja:
„Jó apácskám, isten előtt
Vannak azok könyvbe írva!”
„Hogyan mondtad? Isten előtt?
Harmat?Csillag? Menny? Virágok?
Terringettét! Zúg a fejem.
Furcsa lény az ideálod!
Ám ha oly dús, mint regéled:
Mennyit forgat s hány kamatra?”
- „Áldott szíve gyémántot ér,
Aranyat a gondolatja!”
„Nos, hát akkor legalább is
Gróf, miniszter, nem lehet más.
Hazája?” – „A végtelenség!”
„Hivatala?” – „Vigasztalás!”
„Ezer ördög! Rosz tréfákból
Kijutott az osztályrészem!
Hadd hallom hát, koldus? Isten?”
„ – Költő!” – szólt a lány merészen.
„Hja! vagy úgy! Hát – izé – költő –
Olyan, a ki verseket gyárt?
Naplopó a ki verseket gyárt?
Naplopó a másik nevén –
Gondolhattam volna mindjárt!
Felugrott a karos székből
Miközben az ajka rángott:
„Költő úr! – szólt metsző gúnynyal –
Adok én egy jó tanácsot.
Ahogy innen távozik most,
Kisétál a város-szélre,
Ott egy rétet fog találni
S egy tavat a közepébe.
A tó körül – köröskörül –
Sok fa van, de nincs virága:
Válassza ki a legszebbet
S akaszsza fel magát rája!”
„Hogyan? – uram? S azt hiszi, hogy
A ki hallja: gyáva férfi?
Hál’ isten, még van erőm a
Viharokkal szembenézni!
Szeretem a vészt, ha csattog,
Haragját is, hogyha lobban,
Vívtam zúgó fellegével,
Bősz habjával megdacoltam...”
A bankár úr közbevágott:
„Félre értett, a mint látom.
Nem habokról, fellegekről
S esőről van szó, barátom.
Hanem olyan apró-cseprő
Kis dolgokról... Már, hiába:
Ház kell, a hol meglakhasson,
Kenyér is a kamarába.
Mert hát szép, szép verset írni
Arról, hogy a hold mint kél föl:
De a gyomor földi próza
S nem lakik jól égi fényből.
Még csak annyit, hogy a konyhán
Mit sem ér a lelki étel
S jegyezze meg: éhen veszni
Jobb magán, mint kettesével.
Ezzel punktum! Nincs türelmem
Prédikálni órahosszat.
Leányommal számolok még,
Ön pedig most elpusztulhat!”
Szegény Lili! néhány könynyel
Bucsuzott el: „Edgar, kérem,
Menjen, szólt, de bizzék bennem
S küzdjön meg a sorssal értem!”
„Küzdjön meg a sorssal értem!”
Mondhatott-e volna szebbet?
Mondhatott-e volna ennél
Áldóbbat és édesebbet?!
Érte! Oh, e kicsi szóba
Egy egész menny volt bezárva;
Ime, többé nem egyedül
Bolyongott az éjszakába.
Angyal volt, ki rámosolygott,
Megosztotta lelkét vele,
Angyal, a ki nehéz utját
Virágokkal hintette be.
Mily boldogság lesz a küzdés,
Milyen gyönyör a veszélyek!
Úgy érezte, hogy egyszerre
Óriássá, istenné lett!
Csakhogy az ily hevülésben
- Bármily lángot gyujt a vérbe’ –
Több a vágy mint az akarat
S nem elég az üdvösségre.
Hogyan! hát csak apró gondok
S nem hatalmas akadályok?
Hol van a vész, hol az orkán,
Melylyel megbirkózni vágyott?!
A helyett, hogy sziklabércek
Tartanák fel: utját állja –
Ronda sár, meg pocsolyavíz
Hitvány pletyka szennyes árja!
Úgy hitte, hogy hősi kedve
Méltó fényt szerez nevének
S nyomorúság! arcul üti
Rágalom és balitélet.
Büszke villám nem akad rá,
Aljas gúny, az megtalálja:
Hogy’ rohanna! S nem haladhat
Csak görnyedve, csúszva, mászva.
Oh, ez nem az ő világa!
Látja jól és tisztán tudja.
Szárnya nem bír fönnlebegni,
Útja sem a hősök utja.
Ámde gondban, csüggedésben
Váltig hallja: „Küzdjön értem!”
S eltitkolva lelke harcát
Irgalomért esd az – érdem.
„Jó urak – szól – dús szivem van
S mondják: elmém szintoly gazdag.
Adjatok hát dolgot, munkát,
Hadd tehessek, használhassak!”
Utasítják, menjen el az
Elnök úrhoz kész beszéddel,
De mielőtt vele szólna,
Ismerkedjék meg nejével.
S ő nagyságának szavaljon
Mentül többet a kutyákról,
Borzas pincsét dicsérje fel
S aztán szóljon csak magáról.
De még előbb: jól teszi, ha
Felhagy minden nagy virtussal
S frigyet köt a szobalánynyal,
Barátságot a kapussal.
Igy azután, hogyha kellő
Alázattal hódolt s járt ott,
Meghallgatják, protegálják
S kap valami – bakterságot.
Mennyi szégyen ostorozta
S mily keservek! Isten látta.
Türelemmel, lemondással
Tévelygett a pocsolyába’.
Álarc födte nyilt vonásit,
Lelkét apró gondok ölték,
Megtagadta, hogy multja volt –
S mindez érte, érte történt!
Egyszer aztán, mint a villám,
Gyorsan jött a jó szerencse
S a nélkül, hogy várta volna –
Nyomorában fölkereste.
Dicsőséget, kincset, rangot
Tékozolva szórt elébe.
Oh, boldogság bűvös napja!
Célja tehát el van érve!
Szinte szédült. Érezte, hogy
Lelke ujra fennen-szárnyal,
Sírt, mosolygott, hahotázott
S alig-alig bírt magával.
„Te vagy az – szólt – isten, te vagy,
Ki nem hagytál engem árván!
Hadd siessek szined elé –
Vedd, fogadd el tiszta hálám’!”
S ment, sietett isten elé,
Büszke, fényes templomába,
Boldogan, - míg itéletét,
Sorsát ottbenn meg nem látta.
Oh, hogy rögtön nem omoltak
Szívére a büszke boltok!
S azok helyett ő volt, a ki
Holthalványan összeomlott!
Egy férfi-kéz – mi van ebben? –
De mikor azt Lili fogja!
Egy röpke szó: „Holtomiglan –„
De mikor azt Lili mondja!
Úgy rémlett, hogy az a kis szó
Mint az orkán, zúg fölötte
S kúszált lelkét űzi-veri
Puszta, végtelen ködökbe.
Mintha szilaj, vad habok közt,
Szörnyű tengeren rohanna:
Sűrű hullám csapkodott rá,
Örvény jajgatott alatta.
Aztán – csak egy villanat volt –
Zord felhőkön, habokon át,
Látni vélte s nézte, nézte
Szép szigetje gyászos ormát.
Hamvadozó, őszi tájak,
Dúlt mezők és hervadt lombok...
Fény se játszott, árny se lebbent,
Oh, még csak egy dal se zsongott!
Vihették már a menyasszonyt
Könnyű táncra, nászi kéjbe:
Őt ringatta csöndes álom
S óvta boldog, síri béke.
(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. -
Bp., Rautmann Frigyes kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése