Petőfi István: Idegen földön (Mötz, 1850.)*

Becsületes ember az én házi gazdám
És jószívű asszony az ő felesége;
A miők csak vagyon, vélem azt megosztják,
Áldja meg az isten, szegényeket érte.

Keresik kedvemet, a miben csak lehet,
Semmi szükséget nem éreztetnek vélem;
Nem hibázik semmim: van nékem jó ágyam,
Naponta reggelim, vacsorám, ebédem.

Beszélek gyakorta egy-egy töredéket
Bús multamból nekik s örömmel hallgatnak.
S ha bánatot látnak bús arcámon ülni,
Megsegít az Isten, - ekkép vigasztalnak.

S ha elmegyek tőlük, fájni fog lelkemnek:
Annyi jóval élni s nincs mit adnék érte;
Áldja meg őket a mindenható Isten,
A ki én reám e szörnyű sorsot mérte.

*) E költeményt Vargha Károly szemlaki községi tanító úr szívességéből közöljük, ki Petőfi István irodalmi hagyatékát lekötelező előzékenységgel társaságunk rendelkezése alá bocsátotta. Petőfi István kötete Versek, hadjárati és úti jegyzetek címet visel s egyes darabjainak összegyűjtése minden valószínűség szerint arra az időre tehető, melyet Petőfi a szabadságharc leveretése után, mint közkatona, Schleswig-Holsteinban töltött. A gyűjtemény ma már meg van rongálva s belőle a hadjárati s úti jegyzetek hiányzanak. Ezek képezhették a kötet közepét; végén „idegen szavak” jegyzékével találkozunk, annak bizonyságául, hogy Petőfi István katonáskodásának szomorú napjait önképzésére igyekezett fordítani. A versek (nagy részben ifjúkori kísérletek) erősebb költői érről ugyan nem tanúskodnak, de igaz,őszinte hangjukkal itt-ott figyelmet keltenek, szerzőjük nevénél fogva pedig mindenesetre érdekesek. E körülmény bírt minket arra, hogy közülök egy párt a Koszorú olvasóinak is bemutassunk.
Sz.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)