Reviczky Gyula: Jézus és a boldogság

Mi a boldogság? – Ha megkérditek az utcaseprőtől, ki a kövezeten alussza délutáni álmát, s kit nagyúri fogat zöreje ébreszt föl, azt fogja mondani: a puha ágy és a terített asztal. Vagy kérdjétek meg az örökké mosolygó udvaronctól, ki orra alá tartja zsebkendőjét, ha kérges tenyerű béressel találkozik. Ő a boldogság alatt rendjeleket, nagyúri kegyet, szolganéptől jövő hódolatot ért.

Mi a boldogság?

A gazdának jó termés és sok bor; a művésznek a dicsőség; a nagyvilági delnőnek udvarlók, csipkék, bálok, szórakozások, a hadvezérnek nyert csaták, a diplomatának sikerült cselfogások. Az anya gyermekébe, a szerelmes hű kedvesébe, az ájtatos imádságba, a torkos az eszem-iszomba és a fösvény aranyaiba helyezi legfőbb üdvét.

Mi tehát a boldogság? Az, ami után legjobban vágyódunk, aminek elérése legnagyobb gyönyört okoz nekünk, ami lelkünkben harmóniát hoz létre és ami minden ember végcélja és legfőbb törekvése. Általánosságban nem is lehet másképpen meghatározni, mert azt mint a mennyei üdvet szem nem látta, fül nem hallotta, de annyi bizonyos, hogy mindenkinek legforróbb vágya a boldogság s minden emberi tett csak eszköz ennek elérhetésére. Ezért annyiféle a boldogság képzete, ahány féle az emberi természet. Az egyik ember küzdelem, a másik nyugalom után áhítozik; ez azt tartja: „jól élt az, aki jól elrejtezett”, míg amaz önelégült, ha „nevét kiküzdi a mély homályból”. Van, akinek kín meghajtani derekát, s van, akinek kín egyenesen járni; szóval, ami az egyik embernek gyönyör, másiknak fájdalom lehet. A boldogság is a lélek éghajlata szerint változik, mint a madarak tollazata; szenvedélyes lélek tarka, hideg lélek szürke képet alkot róla magának.

De a boldogság kélje és vágya mindenkiben él. A szellem és szív nagy reformátorai mindenha a boldogság titkának megoldásán fáradoztak s a vallásalapítók, mély gondolkozók és nagy költők egész sora arra szentelte életét, hogy enyhítvén az emberiség nyomorán, azt egy lépéssel közelebb hozza a boldogsághoz. Az a tudat, hogy a boldogság igazában örökké csak vágy, Tantalus gyümölcse marad, s hogy mindenkit meggyőződése szerint az boldogítana legjobban, amiben szűkölködik: a szegényt a gazdagság, az elnyomottat a hatalom s a beteget az egészség, - ősidőktől fogva élt a népekben; ezért a túlvilágra, a halál utánra helyezték az igaz üdvösséget s még a legderültebb világnézetű népnek, a görögnek is volt Léthéje, mely eltörölte a földi szenvedésekre való visszaemlékezést. De a földi boldogság se volt náluk nap, mely minden szívbe egyformán süthet; szerintük annak három föltétele volt: egészség, becsületesen szerzett vagyon és szépség. Mindezekkel együtt kellene járnia a vágyak megfékezésének; azért legszentebb templomukon az Ismerd meg magad mellé a Tarts mértéket is oda volt írva; mert ők az isteneket is úgy képzelték, hogy a mértéken túl boldog embert megirigylik és csapásokat küldenek reá. Epikúrosz és Arisztiphosz azt állították, hogy a gyönyörűség képezi a boldogságot, melyet a bölcs és a közember egyaránt keresnek, azzal a különbséggel, hogy az tud nélkülözni némely, később fájdalmat és kellemetlenséget okozó élvezetet, míg ez csak a közvetlen élvezeteket keresi. Szerintük az igazi boldogság nem a pillanat, hanem az egész élet élvezete; ezért csak az erényes ember lehet boldog és a lélek gyönyörei nagyobbak, mert tartósabbak a test gyönyöreinél. Diogenes a mindenről való lemondást tartotta boldogságnak. Epikúrosz – kit tévesen tartanak a pusztán testi gyönyörök hirdetőjének – e kettő arányos egyesítéséből származtatta az önmegelégedést, mint a boldogság egyedüli talaját. Szokratesz kissé optimisztikus etikai rendszerének veleje abban állott, hogy a boldogság minden ember célja és óhajtása s az indító ok minden tettre. Az emberek csak azért szenvednek, mert tévesek abbeli nézeteik, melyek a boldogság alkotó tényezői.

A trópikus India, pálmái és lótuszvirágai dacára sokkal sötétebb eszmékkel vívódott. Buddha tana szerint a boldog embernek is van oka kétségbeesni, mert embertársai szenvednek s mert nem az a szerencsétlenség ad okot a szomorkodásra, mely önmagunkat ér, hanem az, melyben embertársaink sínylődnek. A világ és az emberiség nyomora örökkévaló. Ez a nyomor pedig áll: a születésben, a betegségben, a tehetetlen vénségben, a szándékokkal és fáradozásokkal járó nyugtalanságban és kínban; annak érzetében, hogy az óhajtott dolgot el nem nyerhetjük; az elválásban attól, amit szeretünk s a találkozásában azzal, amit nem szeretünk. A világ minden dolga hiú. A szerencsére mindig szerencsétlenség következik. A legvégső és legnagyobb baj pedig az álhatatlanság. A születés álhatatlan és semmis, mert a halálra vezet, az ifjúság, mert a vénség követi, s az egészség, mert a betegség szokta felváltani. Minden, ami létezik, ismét el is múlik. Ez a szakadatlan változás pedig fájdalommal és szenvedéssel áll kapcsolatban. A gyermekkor a tehetetlenség fájdalmában sínylik; az ifjúságot ki nem elégíthető szenvedélyek nyugtalanítják; a vénséget a gyöngeség s a betegség kínozza s ha végre felszabadít a halál, kezdődik az újjászületés ugyanoly vagy még nagyobb kínokkal. A baj s a szenvedés általános; az ember rendeltetése, hogy elveszítse azt, amit legjobban szeret, az állaté pedig, hogy más állatnak táplálékul szolgáljon. Buddha, a legmélyebb és legpesszimisztikusabb vallás alapítója, semmiféle boldogságban se hitt. Ő e földi lét sansarájában csak szenvedést és mulandóságot látott és csak a teljes megsemmisülést, a nirvánát mondta fájdalom nélkülinek. Utolsó szavai voltak: Semmi se tartós!

A világ két más legelterjedtebb vallása, a brahmanizmus és a kereszténység szintén sötét háttérrel bír és az újabb filozófusok még zordonabb színekkel festik az emberek ún. erényeit és boldogságát. A renaissance-korbeli olasz atheista iskola bölcselői: Pomponazzi, Cardano, Telesio és Campanella s még inkább az angol induktív iskola és francia hívei megtagadták az emberi természettől a jog és kötelesség, erény és bűn veleszületett érzetét s azt mondták, hogy e fogalmak csak az élet lefolyásának megfigyeléséből származtak, mely azt mutatja, hogy az erény kevesebb, a bűn pedig több szenvedéssel jár és csak azért kell a jót tenni, mert ha nem tesszük, szenvednünk kell. Locke azt mondja, hogy a jó és rossz nem egyéb, mint élvezet és fájdalom vagy ami nekünk élvezetet vagy fájdalmat szerezés okoz. Hobbez szerint pedig a jó és rossz csak vágyainkat és ellenszenvünket jelző fogalmak, ami körülbelül egyértelmű Hamlet szavaival, hogy „nincs a világon se jó se rossz; gondolkodás teszi azzá”.

Ez a bölcselkedés körülbelül oda vezet, hogy nem az erényes ember boldog, hanem az, aki jól tudja megválasztani azt, amim neki élvezetet okoz és elkerülni, ami rá nézve fájdalommal jár.

Egészen más ethikai rendszere van Rousseaunak. Szerinte az ember a természeti állapotban volt legboldogabb s mentül többet foglalkozott a világgal, önmagával és az emberekkel, annál inkább eltávozott az emésztő vágyak nélküli élettől, a szenvedélyekben szűkölködő nyugalomtól. Szerinte csak az adhatná vissza az emberiséget a boldogságnak, ha visszatérne az eszmék nélküli természeti állapothoz, mert az eszmék beteggé teszik a lelket.

Rousseau e felfogása merőben ellenkezik a nálánál mélyebb és tárgyilagosabb Schonephaueré-tól, ki a nyugodt szemléletet tartja a legkevesebb fájdalommal járó állapotnak. Közel jár az általa különben is dicsőített nirvána tanához, amennyiben nem ismer el semmi pozitív élvezetet. Szerinte minden élvezet negatív és csak a fájdalom pozitív s a legboldogabb ember nem az, aki legtöbb gyöönyört, hanem aki legkevesebb fájdalmat érez. Tehát ne az élvezetet keressük, hanem a fájdalmakat kerüljük, mert egy fájdalom tönkre tesz száz örömet.

Jézus egészen másképpen fogta fel a boldogságot, mint az itt felsoroltak bármelyike. Szerinte az nem volt nyugodt állapot, hanem a lélek legerősebb emóciója, melynek épp úgy van szüksége fájdalomra, mint a fénynek sötétségre, hogy azt megvilágítsa. Az ő boldogsága a megvigasztalt fájdalom, mely talán magánál az örömnél is édesebb. Phaeonban Sokrates is, miután levették róla a láncokat, a gyönyörűség és fájdalom benső rokonságáról elmélkedik, s a fájdalom hiányát gyönyörűségnek mondja. A mi Aranyunk is azt tanítja, hogy „fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze” s hogy az emberi szívnek is:

„Mint a lankadt földmívesnek
Pihenő tanyája,
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.”

Jézus boldogsága az ég könnyzáporától nedves virág, melyet a nap sugarai csókolnak. Ő nem bölcselkedett, de tudta, hogy van öröm, amely fáj, és fájdalom, amely édes; tudta, hogy örömtől is lehet sírni, és hogy a fájdalom közé is mennyei üdv vegyülhet. A boldogságot ő a lélek szivárványának képzelte, mely könnyekből keletkezett és az érzelmek ugyanannyi színében ragyogott. Az egyhangúság, a folytonos egyféleség megszokottá, sőt unottá teszi az örömet is, míg a fájdalom, ha balzsamot tesznek rá, annál fogékonyabbá tesz a gyönyörűségre. Ezért mondta a gond és bajok nélkül élőkről: „Jaj nektek, gazdagoknak, mert megvagyon a ti vigasztalástok!” és hogy előbb lehet egy tű fokán hajókötelet húzni keresztül, mint hogy egy gazdag menjen be a boldogság mennyei országába. Aki bajok nélkül született, szenvedések nélkül élt, sohse fogja érezni a boldogság becsét; közönséges dologgá lesz előtte, mint az egészség.

A boldogok meg vannak fosztva a remény édes érzetétől, a vigasztalás balzsamától s akiket szánunk, mélyebb örömre képesek, mint akiket irigylünk. Jézus, a gyöngék védője, a szegények vigasztalója, a bánatosak orvoslója a lélek jóságától ételezte föl a boldogságot. Köznapi lélek a szerencse ölén is sivár életet él, míg a nemes lelkek mint a sors vértanúi is hallelujáznak.

Tanait a boldogságról az ismeretes „nyolc boldogság”-ba foglalta össze. Ezek elseje, mely így hangzik: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa”, sok találgatásra adott okot. Az egyház ezek alatt azokat érti, akik szeretnének szegények lenni, Strauss Dávid szerint Jézus a tulajdonképpeni szegényekre gondolt; legközönségesebben az ostobákat tartják lelki szegényeknek, ami szintén csak félig felel meg e fogalomnak. Azt hiszem, azok a lelki szegények, akik, mint Prospero szigetén elrejtve élnek, az arany középszer hívei, kevéssel beérik és szűkre szabják vágyaikat.

A második makarizmus: „Boldogok, akik sírnak, mert meg fognak vigasztaltatni”, gyúpontja Jézus eszméinek a boldogságról, s ugyanazt a viszonyt tünteti fel, mely a természetben található, ha eső vagy éjszaka után kisüt a nap, vagy ha a telet felváltja a tavasz.

A harmadik pont: „Boldogok az alázatosak (Károlyi Gáspár) vagy szelídek (Káldi-Tárkányi szerint), mert ők bírják a földet”, azt jelenti, hogy ezek nem jönnek egymással viszályba, nem gyűlölnek senkit, nem versengenek és nem keltik fel senki haragját, sőt már meglevő haragot is eloszlatnak, mert, mint a zsoltáros mondja: „A szelídség megtöri a haragot.”

Boldogok továbbá, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert meg fognak elégíttetni. Strauss szerint itt szintén a testileg éhezőket és szomjazókat kell érteni, ami akkor körülbelül egyértelmű volna a második boldogsággal. De ha az igazságot szomjúhozzák, akkor azért boldogok, mert az igazság megnyugtat; a bölcseket csak az elégíti ki; ez az ő boldogságuk és Schopenhauer szerint a két főerény egyike.

Ötödször: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”. Vagyis, amily mértékkel mér valaki, olyannal mérnek neki vissza, a jótett magamagát jutalmazza meg.

A hatodik boldogság: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az istent”, Hugo Victori szépségű mondás. Az ember mindent saját lelke tükrén át néz; a búsnak bús, a gonosznak gonosz az egész világ. A tisztalelkűek tiszta lelkükön keresztül nézik a világot. Ők csakugyan meglátják az istent.

Hetedszer: „Boldogok a békességesek, mert isten fiainak hívatnak”. Ez körülbelül ugyanazt jelenti, mit a harmadik boldogság.

Végre nyolcadszor: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” Ez a vértanúk hymnikus boldogsága.

Jézus tehát a következőket mondta boldogoknak: a megelégedetteket, a megvigasztalt szomorkodókat, az alázatosakat és békeszeretőket, az igazságosakat, az irgalmasokat, a tisztaszívűeket és az igazságért üldözötteket. E pár sor foglalja magában Jézus egész etikáját; ezek szerinte azok az erények, melyek boldogítanak. Köztük van Schopenhauer két főerénye is: Az igazságosság mint férfierény és az irgalom mint nőerény, és köztük van mindaz, ami embert igazán jóvá és boldoggá tehet, olyanná, mint azok voltak, akiket Jézus megáldott.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)