Világos éj. A víz felületén széles fényszalag húzódik a túlsó partokig; a legelők dús pázsitja szinte gőzöl a mozdulatlan nyári hőben s a felszálló illattól. A kavicsos partokhoz erőtlen, apró hullámok ütődnek s egyhangúan, csöndesen csobognak. – A nádasban olykor egy-egy bíbic kiált s fölöttem egy-egy tovasuhanó madár szárnya veri meg a levegőt. Semmi más zaj nem hallható.
Álmodozva ülök verandámon és nem gondolok semmit, csak azt, hogy milyen édes így élni, így, távol a világtól s hiú küzdelmeitől, elvonulva, feledve és elfeledtetve, egyszerű nép között, a természet hű ölében. Lelkem oly nyugodt, mint az előttem rengő víztükör, mint a fölém boruló csillagos égbolt s szememben a hála könnyei égnek, amiért ilyen boldognak érezhetem magamat.
Valóban, nyugalmamat nem zavarja meg semmi, csak egy álom ingerkedik velem.
Valld be, be bohó, ábrándos szív, szívem, hogy egyszerre csak hevesebben dobogsz! Egy ifjú, aranyhajú nőt képzelsz magad elé, aki hófehér karjaival a veranda korlátjára támaszkodik, s nyílt, messze szálló tekintetével a holdfényes, végtelen éjbe vész. Sugár termetének büszke körvonalai ott reszketnek előtted; látod, ahogy alakja koronkint megmozdul s hallod, ahogy édes hangja, mint a csalogánydal, megzendül a csöndességben:
- Gyönyörű szép az éj! és mi vagyunk a legboldogabbak a világon!
Igen! Mi vagyunk a legboldogabbak a világon, én szegény, boldogtalan gyermekem! Minden úgy történt, ahogy előre megálmodtuk s ahogy a távol csillagokba volt megírva: egymáséi lettünk s boldogok vagyunk mindörökre! Az ifjúság, mely soha vissza nem tér, nincs eltékozolva; virágai, melyek ha egyszer hervadás érte őket, elhervadnak, illatoznak; a fény nem hullott ki lelkünkből s magunk előtt látjuk életünk áldó célját, miénk a küzdelem, a dicsőség, a béke! Itthon vagyunk.
S milyen jó, milyen édes így itthon! jer csak hozzám közelebb, add ide liliom-ujjacskáidat, nézz rám nyugodt, tiszta tekinteteddel... Oh, emlékezel-e még azokra a viharokra, melyeket e nyugodt, tiszta tekintet vert föl lelkemben?
Még most is fülembe cseng az a hideg, szomorú metsző hang:
- Nem, nem! Nem akarok semmit sem hallani szerelemről, boldogságról! Az láz, az képzelet! Az egy álom, melyből veszteségre ébredünk. Szép szavak, sóhajok engem el nem kábítanak. Nekem a való biztos nyugalom kell: nem akarok szeretni.
Te mesebeli, hideg teremtés, te jégnyugalom, te áldatlan büszkeség! Ilyen lenne egy tavasz, fény, dal, virágok, madarak és sugarak nélkül, amilyen te voltál. Körülöttünk ragyogott az egész természet s e pompában te mindent túlragyogva álltál mozdulatlanul és szívtelen, nyugodt tiszta tekintetedet rám függesztve, mintha azt akartad volna mondani:
- Fejtsd meg, ha bírod, szemem kék talányát!
S én felfogadtam az élő istenre, a lobogó pokolra, hogy megfejtem azt! Kerüljön életembe, földi és égi üdvösségembe: megoldom a kék talányok titkát, mert nem akarom hinni, hogy nincs szíved. Van, van, csakhogy – mint a tengerek gyöngyét – végtelen mélységek födik s végtelen megadás, türelem, szerelem és szenvedés kell ahhoz, míg halandó tekintet s kéz ráakad.
S a szenvedély zivatara összecsapott fejem fölött. Jártam haragos, vészes tengeren elhagyatva istentől, embertől egyaránt. Egy árny a végtelenben, de büszke, dacos és merész! Fájdalmaimmal, haragos lelkemmel, sötét álmaimmal egyedül jártam ott s bevádoltalak az örök természetnek: mért vagy ily szép és szívtelen? Eget, földet betöltöttem neveddel s a felhők zúgó szárnya, a süvöltő szél, a rohanó habok mind csak azt a nevet harsogtatták szüntelen. Fel volt dúlva életem harmóniája, de mit törődtem én vele? Nevetségessé váltam azok előtt a hideg nagyságok előtt, akik sohasem égtek, sohasem szerettek. mit bántam én! Elvesztettem mindent, mielőtt nyertem volna valamit s lelkem vészeihez képest csak játék volt a vész, mely körém nyomult s a halállal fenyegetett.
Fekete vitorlákkal jártam a tengeren, a vészben; szilajon, merészen, mint azok, kiknek nincs mit félteniök s kiket nem rémíthet meg semmi sem; örvény, kőszikla, hajótörés legkevésbé.
Őrült, iszonyatos út volt!
A fehér szárnyú sirályokat fölöttem nem sodorta oly kíméletlenül a vihar, mint hajómat, melyet a tajtékos, eszeveszett hullámok végre egy szirthez vágtak s darabokra zúztak irgalomból.
Aláhullottam a mélységes mélybe le, le a tengerfenék korallbokrai s gyöngyházai közé, és ott feküdtem sokáig eszméletlenül...
Emlékszel-e még ébredésemre ott a part szürke fövenyén?
Holdfény játszott az ormokon és a tengeren. Fáradt szememet fölnyitottam s két csillagot láttam fölöttem ragyogni: a te kék szemed csillagpárját! De többé nem voltak olyan talányosak.
Halkan, csendesen egy-egy könny szivárgott a selyempillák alá és halkan, csöndesen végigfutott arcod szirmain és lehullott fáradt kezemre. Oh megtaláltam – ott lenn a mélyben, a tenger fenekén, a gyöngyök világában – megtaláltam a te dobogó, érző szívedet és nem volt álom! éreztem melegét, kezdődő tavaszának tiszta harmatát!
S ha ezután nem következett volna semmi!
De hirtelen egy szikár, gúnyolódó alak tűnt fel a láthatáron, aki magát atyádnak nevezte.
- Mit akar e lánnyal, leányommal? (harsogott fel durva hangja). Nem elégszik meg a saját eszeveszettségeivel, még ennek a szegény teremtésnek is meg akarja zavarni a fejét? Szerencsére oly időket élünk, midőn az ilyen romantikus álmok dőreségét mindenki könnyen belátja. A trubadúrok világának régen vége van s holdfény és rímek immár nem elegendők arra, hogy valaki azok segélyével magasra szálljon. Elhiheti, hogy leányom mellett szívesebben látnék egy lócsiszárt, vagy egy disznókereskedőt, mint oly embert, akit költőnek neveznek. Én úgy veszem a világot, ahogy van, ahogy az isten és a társadalom megteremtette s bolond, aki másként veszi, másnak látja. Érzésre, szívre semmi szükségünk többé, de életre-valóságra és pénzre annál inkább. Pénzzel mindent meg lehet szerezni, mindent meg lehet vásárolni – anélkül pedig koldus és nyomorult az ember. Ifjúság, költészet, szerelem – szavak, szavak! és együttvéve az a valódi nevök, hogy „komédia”. Azt hiszi, hogy én leányom jövőjét feláldozom eszeveszett, őrült álmokért? Én a való talaját akarom látni lábai alatt, nem a holdsugarakat arcán. Szeretem én is, csakhogy más szívvel, más szeretettel. Nem a föllobbanás múló hevével, de a meggyőződés állandó melegével. Nem megfeledkezéssel jelenéről, de aggodalommal jövője iránt. Azt hiszem, elég világosan szóltam s fölösleges, hogy többet beszéljek. Jer, leányom, majd otthon meggyógyít a munka és a foglalatosság.
S Beta engedte, hogy szépen kézen fogva el, hazavigyék.
Talán még visszanézett, talán egy könny is reszketett szemén a tovariasztott, kedves álomért – de vége volt: Vége mindörökre.
Azóta bizonnyal meggyógyult jótékony munka s áldó foglalatosság mellett, míg én beteg szívemmel bolyongok ide s oda szerte a nagyvilágban és nem gyógyulok meg sohasem.
Miért is gyógyulnék meg? Nincs semmi szükségem arra a nagy egészségre, arra a sok józanságra, arra a hideg bölcsességre, mely mind, mind szívem romjain épülne föl. Hadd maradjak csak én így, betegen, legalább így, gondolataim és ábrándjaim lázában égve-hamvadva, néha látom őt.
Látom, ahogy hófehér karjaival a veranda korlátjára támaszkodik s nyílt, messze szálló tekintetével a holdfényes, végtelen éjbe vész. Sugár termetének büszke körvonalai itt reszketnek előttem; látom, ahogy alakja koronként megmozdul s hallom, ahogy édes hangja, mint a csalogánydal, megzendül a csöndességben:
- Gyönyörű szép az éj! és mi vagyunk a világon, én szegény, boldogtalan gyermekem! Álmodni mindenkinek szabad s amennyi ember annyi és annyiféle álom kél-száll körülöttünk és suhan el, vándor árnyakként, keresztül az élet tarka színpadán. Az egyik világot-rázó időkről álmodik, szabadságról, viharokról, dicsőségről a második; apostoli hivatásról ez, amaz mártír-koronáról és mi az üdvösségről, a szerelem áldó békéjéről álmodunk. De álmodunk mindannyian; ki napfényen az előretörő század gép- és kalmárzajában, ki holdvilágon a lármátlan magány titokzatos csendjétől eltakarva.
De álmodunk, - és legédesebb lesz majd az az álom, amelyből soha többé föl nem ébredünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése