York napsütése rosszkedvünk telét
tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
s alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
diadalemlék csonka fegyverünk,
vad riadónkból víg vacsora lett
és édes ütem szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
nem lovagol páncélos paripán,
hogy félénk ellenség szívét ijessze,
ehelyett fürge lábakkal szökell
egy hölgy-szobában léha lantzenére.
De én, aki nem játszani születtem,
sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
s riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
kit megfosztottak minden szép aránytól
s a természet becsapott termetemmel,
ki torzult, félig-kész, s idő előtt
küldettem el e lélegző világba,
bénán s idétlenül, hogy a kutyák
megugatnak, ha bicegek előttük,
én ilyen fuvolázó békekorban
nem is tudok egyébbel szórakozni,
mint hogy a napon nézem árnyamat
és csúfságomat magam magyarázom:
én mivel nem játszhatom a szerelmest,
hogy eltöltsem e csevegő időt –
úgy döntöttem, hogy gazember leszek
s utálom e kor hiú gyönyörét.
Álommal, váddal, részeg jóslatokkal
cselt szőttem és veszélyes logikát.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése