- Hol voltál tegnap este?
- Operában.
- Mit adtak?
- Fideliót. Csuda klassz volt.
A
hatos villamos peronján kaptam el ezt a kis párbeszédet, két fiatalember zenei
dumájából. Egyikük később „jópofa” zeneszerzőnek mondotta Beethovent, mire a
másik hanyagul megjegyezte:
- -
Igen,
igen. Csak én már unom azt a kilencediket. Nem mondom, ha
Toscanini dirigálja… Te, a haveromnak van egy művészlemeze. Ilyen tuti!
Eltűnődtem
ezen a minden áhítat nélküli Beethoven-értékelésen. Vajon klassz” pesti nyelven
annyit jelent, mint – klasszikus?
*
Hát
igen, egyes klasszikus zeneszerzők népszerűsége vitathatatlan. Bizonyára
összefügg ez a gépi technika zenekonzerváló és zenenépszerűsítő hatalmával.
Rádió és grammofon vetélkedve közreműködnek azon, hogy a nagy muzsika hallgatása
és élvezete kaszt-kiváltságból mindenki közkinccsé válhassék.
Ennek
általánosságban örülni kell, hogy az olcsó és rendszertelen élményhabzsolás ne
tompítsa el a lelki fogékonyságot az iránt, hogy mi az igazán szép és mi a
tartalmatlan ínyencség a muzsikában. Sokat hallunk az infláció, vagyis a
pénzhígítás elleni küzdelemről. A zenehígításnak is vannak káros hatásai.
Ellenük a legjobb védekezés, ha minél szélesebb tömegek ránevelődnek az aktív
zenélésre.
Aktív
zenélés… Könnyű mondani, de valljuk be, most, fagypont alatt sok komoly
nehézsége van. A zongorák dideregnek, a hegedűk „citeráznak” a fűtetlen lakások
mélyén. A hangversenytermek is hovatovább kénytelen-kelletlen téli szünetet
tartanak. Ha az az esztétikai jó mondás, hogy az építészet megfagyott muzsika,
betű szerinti igazság lenne, akkor ennek igen jó hasznát lehetne venni
mostanában – az újjáépítési munkálatoknál.
*
Szerencsére
nem mindenütt fagyoskodik a zene múzsája. Az Operában például aránylag tűrhető
az atmoszféra, s a lelkekre legtöbbször jóleső hévséggel hat, amit a színház
buzgó együttese nyújt. Az a Fidelio-előadás például, amelyről az én két
villamosbeli útitársam cserélt eszmét, bizonyára sokunkban gyújtott éltető
szikrát. Hiszen ez a fölséges alkotás a szabadság, a fölszabadulás operája!
Hogy napjainkban mennyire aktuális, azt mindenki átérzi, hogy a földalatti
tömlöc sápadt, meggyötört lakói a napvilágra vánszorognak és ajkukon megzendül
a rabok örökszép kórusa. Vagy mikor a zsarnokság üldözöttjét, a halálra szánt
Florestánt, a megásott börtönsír szélén az utolsó pillanatban megmenti hűséges
hitvese, a férfiruhában életveszélyes vakmerőséggel „illegális” kalandra
vállalkozó Leonóra. Mily ismerős borzalmak, mily életünkbe vágó
megkönnyebbülés!
És
mily érdekes,mennyire megkapó Szabolcsi Bence kitűnő tanulmánya, melyet „Rémdráma”
cím alatt írt Rékai András szép kiállítású, „Opera” folyóiratának tartalmas
karácsonyi számában. „Hinnétek-e tizennyolcadik század emberei – írja a kitűnő
zenetudós -, hogy vannak földalatti pincebörtönök, ahol halálra szánt emberek
fuldokolnak a sötétben, ahol éjszakánként hóhérok gyötrik a rabokat?
Tudjátok-e, hogy vannak borzalmas ciszternák, ahol éjféli sötétben sírokat
ásnak a pribékek? Feldúlt lakások, ahol a roncsolt bútorok alól megbújt
üldözöttek halálfélelme liheg? és börtönudvarok, ahol elkínzott tüdők esengenek
levegő és napfény és szabadság után?”
Mi,
a 20. század emberei, tudjuk mindezt, mert átéltük tavaly ilyenkor. És a fájó
emlékekre Beethoven zenéje ad enyhülő balzsamot.
Forrás: Fényszóró 2. évf. 3. sz. (1946. január 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése