Pap Károly: Villámfény

A halotti szentségek elfogadásához még egyszer utoljára friss inget kellett adni haldokló öreg atyjára. Két orvos segítette, s ő, nővéreivel együtt már majdnem elkészült az ingváltással, mikor sírástól gyulladt pillantása megtorpant atyja friss selyemingén.

- Hiszen ez az ő férjéé!...

Keze megakadt. Hogy került ez ide? – gondolta kétszer egymás után, aztán mindjárt erősen elpirult, elsápadt, keze lehanyatlott s csak állt zsibbadtan.

Nővérei és az orvosok már végeztek az öltöztetéssel, betakarták atyját, visszaültek az ágy köré, ő azonban még most sem tudott mozdulni.

Ekkor az egyik nővére halkan figyelmeztette, hogy üljön le, mert talán zavarja a haldoklót, mire ő magából felrettenve megrázkódott, újra erősen elpirult s a titkolt szégyentől zavartan nézett maga körül.

- Rosszul vagy? – súgta a nővére és a férje s az orvosok hozzásiettek. Az asszony bambán fejét rázta s gyorsan visszaült régi helyére.

Két nap óta ül itten, szinte egy percre sem mozdul el az ágytól. Férjét se engedte el a haldokló mellől, senkit sem. S ha elnyomta a gyász s a fáradtság, akkor is csak atyjáról álmodott, álmában is csak őt ápolta és magában ezerszer is könyörgött naponta: ó Isten, végy el tőlem bármit, csak ő éljen még, egy hétig legalább… végy el tőlem öt, tíz évet, csak ő éljen még egy hóig.

És most egy ingen akadt meg a szíve.

Szörnyűség! Egy inget sajnálna haldokló atyjától? Lehetséges ez? Ő, a gazdag ember lánya, a gazdag ember felesége.

De egészen határozottan emlékszik. Nem azt gondolta: nini, a férjem inge van a drága testen -, hanem ezt: „hiszen ez a férjemé! hogy került ez ide?”…

Benseje összerázkódott, hirtelen úgy érezte, hogy mindjárt leveti magát a székről, fejével a perzsaszőnyeges padlót fogja verni, s úgy fogja kiordítani ezt magából!

Azonban csak lihegett, csak a fejét ingatta gépiesen, szüntelenül, mint akit ájulás környékez, s nincs elég levegője. S ha nővérei ránéztek, vagy szóltak hozzá, szótlanul, kezével hárította el a beszédet.

A papi szertartást maga elé bámulva hallgatta végig, nem tudott imádkozni s nem mert atyjára nézni.

Mire a szertartás véget ért, valamivel alább hagyott a felindulása, csak nehezen pihegett, a feje sem ingott többé fel s alá, s igyekezett valami mentséget találni.

Hátha mégsem a zsugoriság támadt fel bene az ing láttára, hanem csupán a csodálkozás és kíváncsiság. Hiszen tagadhatatlanul különös ez. Haldokló atyján férje inge… Most azonban már tudja, hogy került ide ez az ing. Mikor a lakásukat tapétázták egy évvel ezelőtt, akkor néhány napig itt lakott férjével együtt. Az inget itt feledték.

- Igen, így volt, most már tudom – motyogta magában – most már csak csodálkoztam. Igazán csak csodálkoztam. Ez volt az egész.

Amit azonban a szája hangtalanul motyogott, azt a szíve mélyén máris elvetette. Eszébe jutott, hogy mindenét, vagyonát, házasságát atyjának köszönhette és soha, de soha semmit nem adott atyjának, amit az kétannyival ne viszonzott volna. S ő ezt mindig jó előre tudta. Így volt ez köztük az egész életen keresztül s ez az ing, igen, ez az ing, ez lett volna az egetlen, első s utolsó alkalom, amikor ő is igazán adhatott volna valamit atyjának. Igazán, viszonzatlanul, titokban. Maga a sors, az Isten ujja járt a kezére, tette őt próbára az imént ezzel az inggel. S ő ezt az egyetlen alkalmat is zsugorian visszataszította.

„Hiszen ez a férjemé, mit keres ez itt?” A tolvajra szoktak ilyen hangon gyanakodni, - egy cselédre. S ha az atyja nem haldokló, hanem csak beteg, talán mindjárt meg is kérdezte volna: hogy került rád a férjem inge? Ó, hagyjuk, hagyjuk a többit… Hiszen lehet, hogy csodálkozott is, hogy kíváncsiskodott és lehet, hogy meglepte, de hogy nem örült, hogy atyján van az ő holmija, ez szentül bizonyos.

S a többi mind üres hazugság. Semmi mentség. Könnyei,virrasztása, beszédei, szomorúsága. Hazugság. Nincs mögötte semmi. Csak a halálfélelem. Hogy ő is meg fog halni egyszer.

Ekkor az atyja megmozdult. Fejét jobb orcájáról lassan a bal orcájára fordította. Valamennyien feléje hajoltak, s most ő is lopva, gyorsan a haldoklóra pillantott.

Szeretett volna ráborulni s zokogva megvallani gondolatait.

De hirtelen körülnézett s a többiektől nem merte megtenni, amit annyira akart. Csak egyedül lehetnék vele valahogy – gondolta, míg zsebkendőjét rágta – csak legalább egy percre…

Ez azonban nem fog megtörténni, jól tudta. Vagy megtegye a többiek előtt?

S míg így viaskodott magával, egyszerre valamennyien meghökkenve, sápadtan emelkedtek fel körülötte. Ő is ijedten felugrott. Atyja álla lassan mellére csuklott. Ő pedig félig hördült, félig kiáltott: az inget!... Aztán szavait elnyelte nővérei kitörő zokogása.

Most már bocsánatot sem kérhet tőle. Itt maradt egyedül, zsugori szívével. Most saját nyomorúságán ő is felzokogott.

A ravatal is elkészült már, mikor úgy érezte, hogy mégis, akárhogy, könnyíteni kellene a szívén. A gyónás kevés. De talán elmondaná férjének, anyjának, nővéreinek, mindenkinek. Hanem mindjárt érezte, hogy ez lehetetlen. Nem tudná megtenni.

Vagy talán csak a férjének vallja meg? Ettől megint visszadöbbent. Férje maga a jószívűség, a bőkezűség, talán még elborzadna tőle, vagy, ami még valószínűbb, egyszerűen el sem hinné neki.

Hosszas töprengés után úgy érezte, hogy a családja, úgy látszik, túl messzi van tőle, semhogy rábízhasson ilyen vallomást. S a férje ugyan közelebb van hozzá, de még mindig nem elég közel ahhoz, hogy meg merje neki mutatni magát egészen. Atyjának, ha még élne szegény, csak egy órát, talán elmondta volna. Mégis csak az apjához volt legközelebb. És ez a legközelebb sem ér fel egy inggel?

Gondolatai lassanként teljesen elnyomták önsiratását, s míg temetésre készülődtek, megérlelődött benne a meggyőződés, hogy a maguk fajta gazda emberek nyilván nem is ismerhetik egymást, sem önmagukat. Még az atya sem a lányát, a férj sem a feleségét. Talán a szegények inkább – gondolta -, de azok közül is csak valószínűleg azok, akiknek nincs egyebük, mint egy ingük. Ezek mindig, mindent kimondhatnak úgy, ahogy gondolják.

De a maguk fajta emberek örökös öncsalásban és hazugságban élnek, s csak úgy ismerhetik meg magukat, mint ő mostan; egész hirtelenül, váratlanul, mintegy villámfénynél.

S íme, mire ráeszmélt önmagára, atyját s az inget máris leteszik a sírba.

Mégis, mit tegyen hát?

Mikor férjével együtt a temetésre robogott, már teljesen hiábavalónak tűnt fel előtte, hogy bárkinek is bevallja azt, amit a szíve mélyén látott. Mit ér a vallomás, ha az ember nem tud változtatni az életén? Oda tudná adni például, ha nem is az utolsó ingét, hanem teszem fel, a gazdagsága kisebbik részét? a feleslegét csak? Oda tudná adni? Csak ezt az autót, amiben ül?

Ah, dehogyis, dehogyis!

Midőn azonban a sírt már félig betemették, hirtelen úgy érezte, hogy mégis tennie kell valamit. Gyorsan, azonnal!

S a marék görönggyel együtt izgatottan bedobta atyja sírjába kedves,drágaköves gyűrűjét.

Aztán megint zokogott s arra kérte az Istent, hogy szánja meg őt, a nyomorultat, s ne engedje soha többé szíve mélyére látni.

S midőn visszaült a kocsiba, s hazafelé hajtottak, tudta jól, hogy a kedves ametiszt gyűrűt legalább egy évig fogja sajnálni.

- És – gondolta – ez a helyes büntetés!

Pedig tévedett.

Nem egy évig: egész életén át sajnálta a gyűrűt.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)