Anatole France: Árnyak miséje

Ezt a történetet a neuville-d’aumonti Szent Eulália templom sekrestyése mesélte el nekem egy szép nyári este a Cheval Bleu lugasában, ahol egy üveg óbort ittunk egy békés álmát alvó halott egészségére, akit asztaltársam aznap reggel helyezett ezüsttel hímzett, díszes lepelben és illő tisztelettel örök nyugovóra.

-  Boldogult apám – kezdte az egyházfi – a sírásó mesterséget űzte. Valószínűleg ennek köszönhette derűs jókedvét, hiszen látjuk, hogy a temetőben dolgozók milyen bölcs megértéssel szemlélik az életet. Nem félnek a haláltól, sőt nem is gondolnak rá soha. Jómagam is, ha éjnek idején belépek a temetőbe, ugyanolyan nyugalommal teszem, mintha itt a Cheval Bleu kertjében járnék. És ha véletlenül kísértettel találkozom, azt mondom magamban: hadd menjen dolgára; én is azt teszem. Nem félek, mert ismerem a halottak szokásait és természetét. Sok mindent tudok róluk, amit maguk a papok sem tudnak. Ha elbeszélném mindazt, amit életemben láttam, bizony, csodálkozna, uram. De hát nem való  mindenről beszélni. Édesapám sem mondta el még a huszadrészét sem annak, amit tudott, pedig nagy mesélő volt. Egyes történeteket viszont mindig újra előadott. De egyiket sem olyan gyakran, mint a Catherina Fontaine esetet. Ezt talán száznál is többször hallottam tőle.

Catherine Fontaine öregkisasszony volt, akire apám még gyermekkorából emlékezett. Nem csodálkoznék, ha akadna néhány aggastyán, aki hallott róla, mert szegénysége ellenére nagy tiszteletnek örvendett és sokan ismerték. A Rue des Nonnes sarkán lakott, abban a félig beomlott, ódon házban, melynek karcsú tornya az Urzulák kertjére néz. A torony régi faragásai között elmosódott feliratokat fedeztek fel. Elhunyt plébánosunk, néhai Levasseur úr szerint az áll ott latin nyelven, hogy a szerelem legyőzi a halált. Természetesen égi szerelemről van szó, szokta volt hozzátenni.

Catherine Fontaine magányosan élt egyszerű hajlékában. Csipkeveréssel foglalkozott. Ön is tudja, hogy vidékünk csipkeipara valamikor igen jóhírű volt. Fontaine kisasszonynak különben nem ismerték semmiféle rokonát, sem barátját. Beszélték, hogy tizennyolc éves korában szerelmes volt egy fiatal d’Aumont-Cléry lovagba, aki a fáma szerint titokban el is jegyezte. A jámborabbak ugyan nem adtak hitelt ennek a mendemondának és merő kitalálásnak tartották az egészet, mert Catherine Fontaine inkább dáma, mint munkásnő benyomását keltette. Szomorú arcának finom vonásai a fehér fürtök ellenére is magukon viselték még hajdani szépségének nyomait és ujján gyűrű díszlett, melyre az aranyműves két egymásba fonódó kezet vésett. A régi időkben ilyet viseltek a jegyesek. A továbbiakból kitűnik majd, mi volt a dologban az igazság.

-  Az öregkisasszony istenes életet élt. Szorgalmasan látogatta a városka templomait és az időjárás viszontagságaival mit sem törődve, minden reggel elment a Szent Euláliában tartott hajnali misére.

-   Egy december éjszakán harangszó verte fel álmából kis szobájában. Gondolván, hogy első misére harangoznak, a jámbor leányzó felöltözött és lement az utcára, melyet sűrű éj borított. A házak belevesztek a csillagtalan sötétségbe és egyetlen kutyaugatás sem enyhítette a nyomasztó csendet. Fontaine kisasszony, aki jól ismert minden követ amelyre lépett és behunyt szemmel is odatalált volna a templomba, a vaksötét ellenére minden nehézség nélkül eljutott a Rue des Nonnes és Rue de la Paroisse sarkára, ahol az a faházikó áll. Mikor ideért, látta, hogy a templom, melynek kapui tárva-nyitva voltak, gyertyafényben úszik. Folytatta tehát útját és áthaladva az előcsarnokon, népes gyülekezetben találta magát, mely teljesen megtöltötte a hajót. Senkit sem ismert a jelenlevők közül és ámulva nézte bársony- és brokátruháikat, meg tollas kalapjaikat. Az urak kardot viseltek, vagy hosszú, aranygombos botot tartottak kezükben, a letűnt idők divatja szerint, míg a hölgyek fejét finom csipkekendő takarta melyet ékköves fésűk segítségével erősítettek hajukhoz. Szent Lajos-lovagok vezették a dámákat, akik festett arcukat legyezőik mögé rejtették úgy, hogy csupán rizsporos homlokuk, valamint a szemük sarkába ragasztott szépségtapasz látszott. Zajtalanul lépkedtek a kőlapokon, még ruhájuk suhogását sem lehetett hallani. Az oldalhajókban barna zekés fiatal kézművesek sorakoztak csíkos pargetnadrágban és kék harisnyában, akik nagyon szép, rózsás arcú, lesütött szemű leányokat tartottak derekuknál átkarolva. A szenteltvíz tartók körül viszont piros rokolyába öltözött, fűzött derekú parasztasszonyok ültek, háziállatok ősi nyugalmával, míg mögöttük bámész tekintetű fiatal suhancok forgatták pörgekalapjukat. És mind e sok csöndes arcot mintha ugyanaz az édesbús gondolat tartotta volna megszállva. Amint megszokott helyére térdelt, Catherine Fontaine látta, hogy az ismeretlen pap segédletével az oltár elé lép. Megkezdődött a mise. Hangtalan, furcsa szertartás volt. Sem az ajkak mormolását, sem a csengettyű hangját nem lehetett hallani. Catherine határozottan érezte, hogy valaki figyeli és nem veszi le róla a szemét. Amint kissé oldalt pillantva szemügyre vette szomszédját, abban szerelmesét, a fiatal d’Aumont-Cléry lovagot ismerte fel, aki már negyvenöt éve halott volt. Egy kis anyajegy a bal fülcimpa alatt, valamint hosszú, fekete szempillái bizonyították, hogy nem téved. Ugyanaz az arany zsinórozással díszített, piros vadászruha feszült rajta, melyet azon a napon viselt, amikor a saint-leonardi erdőben összetalálkozva, vizet kért tőle és csókkal fizetett érte. Jó színben volt és változatlanul fiatal. Mosolya szabaddá tette farkaskölyök-fogait.

-  Nagy jó uram, egyetlen szerelmem – szólt hozzá halkan Catherina Fonaine – legyen önhöz irgalmas az ég. Bár felkeltené bennem végre a megbánás érzetét az elkövetett bűnnel szemben, mert fehér fürtjeimmel és a halál küszöbén sem sajnálom még, hogy szerettem Önt. De, kedves barátom, én szép uram, vajon kik ezek a régi módra öltözött emberek, akik itt ezt a csendes misét hallgatják?

 

Szakmáry László rajza

Lovag d’Aumont-Cléry alig hallható s mégis kristálytiszta hangon felelte:

-   Catherine, ezek az asszonyok és férfiak a purgatórium lelkei, akik hozzánk hasonlóan földi szerelemmel vétkeztek, de Isten nem taszította el őket magától, mert bűnök, akár a miénk, nem fakadt gonoszságból. Míg szerelmesüktől távol megtisztulnak a purgatórium tüzében, szinte elviselhetetlen magány minden kínját szenvedik el. Olyan boldogtalanok, hogy egy jólelkű angyal az Úr engedelmével minden évben egyszer éjnek idején összehozza őket elszakadt szerelmükkel régi parókiájuk templomában, ahol kéz a kézben hallgathatják az árnyak miséjét. Isten különös kegyelme folytán nekem is megadatott Catherine, hogy láthassalak halálod előtt.

-  Szívesen meghalnék – suttogta Catherine Fontaine -, hogy újra olyan szép legyek, mint akkor, mikor inni adtam neked az erdőben.

Amíg így beszélgettek, egy agg kanonok díszes réztányérral járt körbe és alamizsnát gyűjtött. A résztvevők mind zajtalanul hullatták a tálba adományukat. Csupa régi, a forgalomból kivont arany meg ezüstpénz volt. Tallérok, forintok és hasonló érmék. Mikor az öreg pap a lovaghoz ért, az egy Lajos-aranyat helyezett a tányérra, mely éppoly kevéssé csengett, mint a többi pénzdarab. Catherine hiába keresgélt kézitáskájában, nem talált egyetlen rézpénzt sem. Így hát, mivel nem akarta elutasítani az agg főpapot, lehúzta ujjáról a gyűrűt, melyet a lovag adott neki halála előtt és a fémtálba dobta. Az akkorát kongott tőle, akár egy harang és a váratlan hangtól elájult a lovag, a pap, valamint az összes résztvevő. Kialudtak a gyertyák is és Catherine Fontaiine egyedül maradt a sötétben.

A sekrestyés nagyot hörpintett borából, majd elgondolkodva folytatta:

- Úgy meséltem el önnek ezt a történetet, ahogy apámtól hallottam és igaznak tartom, mert mindenben egyezik azzal, amit az elhunytak különös szokásairól megfigyeltem. Gyerekkorom óta foglalkozom a hallottakkal és tudom, hogy visszajárnak hozzánk a földre. A fösvények éjnek idején ott bolyonganak még életükben elrejtett kincsük körül. Vigyáznak aranyukra, de ennek nem egyszer kárát vallják, mert az ember gyakran bukkan elásott pénzre, ha kísértet járta helyen kutat. Elhalt férjek is sokszor meglátogatják itt maradt feleségüket és megnevezhetnék többeket, akik haláluk után jobban vigyáztak rájuk, mint ahogy életükben tették. Pedig az elhunytaknak nem volna szabad féltékenykedniök. De hát én csak elmondom, amit tapasztaltam. Mindenesetre számolni kell vele, ha az ember özvegyasszonyt vesz el.

Még csak annyit, hogy a rendkívüli éjszaka utáni reggelen Catherine Fontainet holtan találták ágyában. A Szent Eulália templom szolgája meg egy aranygyűrűt fedezett fel az alamizsnagyűjtő persely fenekén, amelyet két egymást fogó kéz rajta díszített. Egyébként nem vagyok az az ember, aki olcsó tréfákkal szórakoztatja vendégét.

-   Ne igyunk még egy üveggel?...

(Ford.: Boldog Balázs)

Forrás: Fényszóró 2. évf. 3. sz. (1946. január 15.)