Trencsényi-Waldapfel Imre: A gyermek és a könyv

Tágas, világos terembe lépünk. Terem? Talán kissé nagyképű, rőt rideg szó ahhoz, amiről beszélni akarok. Mondjuk inkább így: kedves, napfényes szoba, mely mindenesetre elég tágas ahhoz, hogy hosszú asztala mellett vagy egy csoport gyerek kényelmesen elférjen, anélkül, hogy könyökével egyik a másikat bökdösse, amikor tovább lapoz a mesekönyvében. A fal mellett szivárványszerűen tarkállik a piros, a kék, a zöld, a barna, meg a sárga könyvek gerince. Egyik-másik sarokba talán még párna is jut, amelyen törökülésben ül az egyik kis legény, a könyvet a térdére fektetve, de semmi esetre sem hiányzik a szobából a rongyszőnyeg, amelyen végig lehet hasalni a könyv fölött.

Az ajtó közelében vízcsap, mellette törülköző. Az ablakban virág: paraszt muskátli, vagy éppen karóra futtatott élénkvörös babvirág, amit a gyerekek ültettek el a ládikában.

A gyerekek jönnek, mennek. Az egyik éppen befejezte a könyvet, vagy elunta az olvasást, egy darabig még harangoz a lábával, aztán visszaadja, vagy visszahelyezi a könyvállványra, amit olvasott és elhagyja a szobát. Jönnek mások, megmossák szőlőtől majszos kezüket a csapnál, megkeresik a tegnap félbehagyott olvasmányt, vagy új könyvet kapnak, jut még nekik is hely a szőnyegen, vagy az asztal mellett.

Csak egy valaki van, aki sohasem hiányozhatik. Alig észrevehetően, de ha kell, mindig segítségre készen jár-kél a kisfiúk, kislányok között ez a valaki. Ha csak a szemét nézem, mely a lélek tükre, még akkor is, ha esetleg szemüveg mögé bújik: nem tudom eldönteni, fiatal lelkű öreg-e, vagy csak alig néhány esztendővel idősebb az olvasószoba látogatóinál. De ez nem is fontos. Lehet, hogy éppen ő a „soktudó fiú” a meséből, aki mindenhez ért, vagy esetleg az „okos leány”, aki minden kérdésre tud felelni. Mert ezek a gyerekek úgy vannak szoktatva, hogy fel-felemelik időnként a fejüket a könyvből és kérdezgetnek, egy ritkább szót talán, amit olvastak és nem értettek, de az is lehet, hogy valami egésze kacskaringósat,ami már az olvasmány továbbgondolása közben merült fel agyafúrt képzeletükben.

Voltak pedagógusok, akik a gyermek önállóságát féltették a könyvektől. Gyűlölöm a könyveket, mert arra tanítanak, hogy az ember olyasmiről beszéljen, amit nem tud” – mondta Rousseau. A mi könyvtárszobánk önállóságra neveli a gyermeket, mindenek előtt azáltal, hogy olyan könyveket tesz hozzáférhetővé a gyermekek számára, amelyek szabadságra nevelnek. De önállóságra nevel gyakorlati téren is – az ifjúsági könyvtár önkormányzata révén. Mert a mi könyvtárosunk sok jó tulajdonsága mellett, amit már alkalmunk volt megismerni, az a művészet sem megvetendő, amellyel a maga vezető tevékenységét szinte észrevétlenné tudja tenni. Még a könyvállványt sem ő tartja rendben, hanem maguk a gyerekek, a port is ők törülgetik le róla, a könyvek listáját, a „katalógust” is ők készítik el. Sőt, íme, a kályha közelében, gyalulatlan munkaasztal mellett két gyerek mesterkedik éppen. Ugyan mit csinálhatnak? Az egyik a sérült könyveket javítgatja könyvkötői szakértelemmel, a másik cukrosládából valami polcfélét eszkábál össze. Nyilván a könyvállvány kicsinynek bizonyult a szaporulat befogadására…

A saját maguk közül választott „könyvtárbizottság” útján még a könyvtár időnkénti kiegészítésébe is beleszólnak. Hogyne, mikor a Jutka kapott a születésapjára egy mesekönyvet, ő azt mondja, hogy csuda érdekes és a képek is olyan szépek benne, jó volna, ha nekünk is megvolna. Vagy a szomszéd könyvesbolt kirakatában éppen a könyvtárbizottság kis elnökének a figyelmét vonta magára egy érdekes címlap – nyugodt lelkiismerettel meg lehet vásárolni, hiszen az ifjúsági olvasmányok ügye a közérdeklődés homlokterében álló elsőrendű közügy, minden újonnan megjelenő ifjúsági könyv a figyelő szemek kereszttüzébe kerül. Minden irodalmi és minden pedagógiai folyóirat állandó rovatot tart fenn az ifjúságnak szánt könyvek kritikai rostája számára, mert mindenki tisztában van vele, hogy a jó ifjúsági könyv a közösség jövőjét építi a lelkekben, de a rossz könyv, a gyermek ízlésén és erkölcsi érzékén keresztül, e jövőnek az alapjait rombolja. Ilyen szigorú szempontokat követő ellenőrzés mellett nem valószínű, hogy akadna kiadó, aki jóhírét esztétikai tekintetben selejtes, az erkölcs és a közösségi erkölcs szempontból kifogásolható ifjúsági könyv közrebocsátásával kockáztatná. De ha ez a valószínűtlen eset mégis bekövetkeznék, az már egyenesen képtelenség, hogy magára valamit adó könyvkereskedő a lesújtó bírálat után, azonnal be ne vette volna a könyvet kirakatából.

De álljunk meg egy pillanatra.

Szinte látom, szülők és nevelők és politikusok és mindazok, akik felelősnek érzik magukat a Gyermekért, meglepett örömmel néznek egymásra: „Hát ilyen is van?” És kérdeznék tőlem a címet: „Hol van?” Hol van az a szoba, amelybe csak be kell lépnünk, hogy a mesék boldog világába merült gyerekekkel találkozzunk? És hol van az a tapintatos kéz, amely úgy vezeti keresztül a gyermeket a mesék világán, hogy megacélosodva és megnemesedve kerüljön ki belőle a való életre? Hol van a bölcs vezető, a talpraesett „soktudó fiú”, vagy a minden kérdésre felelni tudó „okos leány”? És mindenekelőtt hol van – ó hol van! – az az ifjúsági irodalom, mely szabadságra neveli a gyermeket!

Hol van? Hát – sehol sincs. Azaz a megvalósítandó szép dolgoknak abban a boldog tartományában van, amelyet egy szellemes humanista – görögre fordítva azt, hogy „sehol sincs”  - Utópiának nevezett el. Itt aztán megkereshetjük, amit keresünk. Mert Utópiának térképe is van, - elhihetjük, hiszen szavahihető hajós hozott hírt róla egykor Morus Tamásnak. Ami azt jelenti, hogy a nem létezők közül is a megvalósítandók értelmes rendben sorakoznak egymás mellé.

Nem hinném, hogy a pedagógus elfogultsága volna, ha  megvalósításra váró szép dolgok rendjében az új magyar ifjúsági irodalmat és a gyermekek olvasószobáit az elsők közé sorolom.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 18. sz. (1945. november 20.)