Gyulai Pál idézése

Gyulai Pál 1860-1870 között készült fénykép

forrás: mek.oszk

„A pártatlanság divatos fogalma a maga valódi értelmére visszavezetve nem egyéb, mint a meggyőződés hiánya: tehát vagy a tehetetlenség érzete, vagy a szkepticizmus.”

A fent idézett sorokat Gyulai Pál írta, kit nemrégiben, a „pártpolitika” elleni fejtegetéseiben Török Sándor tanúnak hívott a maga igaza mellett. A tanú, mint látjuk, Török Sándor ellen vall, de ugyanezt tennék a többiek is, a szelem legkülönbjei. Petőfi kevésbé szelíd hangon, mint Gyulai Pál.

De maradjunk a polémia szelídebb formájánál, tehát a szelídebb tanúnál. Az igazság mindenképp a legszigorúbb valami: Gyulai Pál pedig a „tiszta igazat vallja”. Például a következőben is:

„Ki a párt eszméje ellen vív donkihotei harcot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi hitet gyalázza meg és a hitetlenséget dicsőíti.”

Minden mély és őszinte meggyőződést – ismétlem Gyulai Pál szavait  megkérdezem: hogyan képzelik el a „pártok feletti, szabad” írók azon társaikat, kik egy pártnak is harcosai? Nem tudják elképzelni, hogy éppen „mély és őszinte meggyőződésük” miatt azok?  S úgy hiszik-e, hogy a költőnek, ki történetesen tagja vagy híve valamelyik pártnak, előre megfogalmazott silabuszt nyújtanak át, melyet rímbe kell szedni, hogy így az egyedül engedélyezett pártverssé váljék? S hogy a „pártkritikus”, mielőbb bírálatát megírja, megnézi noteszében mi dicsérendő, mi elvetendő és aszerint dicsér vagy marasztal?

Nem ismeri a társadalmat, az emberi közösséget a maga bonyolultságában, a dolgok ezernyi összefüggéséről, determináltságáról mit sem tud az, aki nem látja a minden pártkötöttségnél erősebb társadalmi kötöttségeket. S van, akit az óvatosság, sőt a gyávaság köt. Nincs okom arra, hogy virágnyelven beszéljek, hogy elhallgassam: a felszabadulást megelőző huszonöt év alatt összesen nem hangzott el annyi felszólalás az irodalom szabadságának érdekében, mint az utolsó nyolc hónapban. S miért? Talán most ítélik oda az irodalmi díjakat, illetve ellenőrzik azok odaítélését párt-, osztály- és faji szempontok szerint? Talán most hurcolják vádlottak padjára a költőket? Ezt, vagy az utolsó hónapok ilyen tendenciáját senki sem állíthatja. Miért hát az „írói függetlenség” hirtelen é ádáz féltése? Gondolhatunk-e másra, mint egy – lehet nem is egészen tudatos – megelőző támadásra az esetleg jelentkező számonkéréssel szemben? Amely esetleg nem is a szellem embereinek a szellemellenesség mellé állását, csak a néma tűrést, a gyáva hallgatást kérné számon? Én erre gondolok: a úgynevezett „apolitikusok” önigazolása ez a hirtelen buzgó védelme az „írói függetlenségnek”.

S mindezt már nem is Török Sándor felé mondom. Hiszen nincsen egyedül, az írói szabadság azelőtt néma harcosai harsán sereggé nőttek e hónapokban. Török Sándornak a „pártkritika” ellen volt szava, őellene az általa hívott Gyulai Pált idéztem. Remélem, most, utólag sem tiltakozik a tanú megesketése ellen… Tárai ellen hadd idézzem Petőfi, Ady, József Attila költészetét. A három óriásét, a nagyságot, a három univerzálist, a három formateremtőt a formát reklamálók ellen.

Azok ellen, akiknek irodalomról vallott fogalmaik s az irodalom általuk hirdetett kritériuma, ha valóság lenne: Petőfinek csak szerelmes és tájversei maradhatnának meg – de Petőfi maradna-e az így megkorrigált költő? Persze akkor sem maradna az, ha csupán az Apostolt, az Akasszátok fel a királyokat és többi forradalmi verseit írta volna.

Most, e sorokat írva, érzem, hogy egy úgynevezett pártember sohasem lehet annyira irodalomcsonkító és fogalomszűkítő, tehát irodalomellenes, mint az úgynevezett párton felüliek harcosa. Sohasem jutna eszébe, hogy a költőt elmarasztalja szerelmének versbemagasztosításáért s azért a varázslatért, mely lüktető, hullámzó verssorokká varázsolja a réteket, hegyeket, csillagokat. Mert a „pártember” tudja, hogy lélek és test, tenger és gőzmozdony, erdő és párthelyiség nem azonos fogalmak. S mert maga is síró, nevető, szerelmes ember, vagyis ember, azt is tudja, hogy a szerelmi líra a költészet legtermészetesebb, legőszintébb s legörökebb megnyilvánulása.

De: sok minden van még e földön. Zsarnokság és szolgaság. Gonoszság és nyomor. S vannak, kik bányavíz rágta bakancsban csillét tolnak s vannak mosónők, kik „korán halnak”…

Aki költő, tudja ezt. S aki költő, az a teljességet zengi. A napszakok táncát éppúgy, mint a zsarnokság elleni harcot. A hajnali egek fényességét éppúgy, mint a proletárlakások sötétségét. A szerelem boldogságát éppúgy, mint a kizsákmányoltak boldogtalanságát. És persze, mert költő, a kizsákmányoltak harcait is. És pártos, igenis, pártos! Mert a csillagok, a tenger,  szerelem, a szabadság, a szegények pártján áll. Mert tudja, hogy „Igaz nélkül nincs valódi szép”.

S ezt ugyancsak Gyulai Pál mondta.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 18. sz. (1945. november 20.)