A hajnal kékje itt talál
a szürke víznél minket is,
itt folynak el a napjaink,
itt úsztatjuk az inget i,
mienk a lágy eső korán,
ha gyenge szánkon dal szakad,
még fenn a hold, még zöld a hold,
a férfiak még alszanak.
A ringó létrán billegünk,
ott már a padlás integet,
teregetjük a friss ruhát
s a keskeny rózsaszín eget…
A tűzre rőzsét hordozunk,
hogy melegedjen a leves,
a fű közül, nagy fű közül
egy kölyök a testünkre les.
Lekvárt főzünk a domb alatt
és kavarjuk a sűrű lét,
csiklandó füstön pirulunk,
míg porlik lenn az ürülék,
a kútnál megfésülködünk
és úgy kívánunk jónapot,
szőkés hajunk, vörös hajunk
huzigálják a hónapok.
A sárga kastély rombadőlt,
hol parancsolták, hogy: szeress!
És krumpli rothad, hol füves
testünk szégyentől volt veres,
hol lábunk, mellünk volt fehér
s az úr a szél, most úr a nép,
zeller növi a kerteket.
Az esti szürkült során
szoknyát cserél a gyenge Nap,
hízelgő, félénk kisfiúk
bujkálnak lábaink alatt.
Zagyváig ér az éltünk,
a békaparton megreked, -
felöltözünk, levetkezünk
s megölelnek az emberek.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 20. sz. (1945. december 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése