Keresztury Dezső: Évforduló

I.

Az asztalon tíz karácsonyfa gyertya égett s mi úgy ültünk a kapkodó fényben, mintha mi sem történt volna. A hall sarkában, „az ebédlőben” összeverődött társaság fele a parányi leányszobából bújt elő, fele a pincéből jött fel. „Istenkísértés”, mondták az ijedős házbeliek. Az ostrom gyűrűje már több mint egy hete bezáródott, a front benyomult a kelenföldi töltésig; a Sashegy alján vadul hullámzott a harc; a telefon már rég nem szólt, a villany kialudt, s az ablaktalan lakás kihűlt falai közt, a fürdőszobában befagyott a kádba engedett víz. „Istenkísértés”, mondták a házbeliek, akik enyhén bolondnak tartottak minket, mivel a lakás egyik zugának veszélyes szabadságát választottuk a bunker nyirkos tömegszállása helyett. De mi nem mentünk le s időről-időre felcsalogattuk magunkhoz a bátrabbakat.

Körülnéztem a gyertyák lobogó fényében alulról fantasztikusan megvilágított arcokon. Béla rendületlenül mesélte szomszédnőjének fanyar öngúnnyal telített történeteit: a szükség és a becsület tette tanárból veszélyes összeesküvővé, aki az ügyetlen naivság álarcával végezte el a leghajmeresztőbb feladatokat. Öcsi az orosz ejtőernyősökről, a Körtérre is beszivárgó partizánokról, a víz- és élelmiszerszerző kirándulásokon látott halottakról beszélt, olyan kisfiús lelkesedéssel, mintha egy jó Verne-könyv tartalmát mondaná el. Mamája, a szőke démon, párisi emlékeit idézte, s egy tündéri nyarat, amelyet egy dél-zalai kastélyban töltött élete egyetlen szerelmével, főúri környezetben – különösen a lovakat, azokat nem tudta elfeledni. A többiek, a nevetgélő, fecsegő társaság tagjai,mintha elvesztették volna egyéniségüket, hajladozó fantomokká lettek s kalandos árnyékot vetettek a falakra s a torlaszként összetolt szekrényekre.

Úgy ültünk ott az erőddé átalakított hallban, mintha semmi sem történt volna. Szilveszter volt; az ostrom szünetében csak néha-néha bődült el egy-egy nehézágyú. Egyetlen üveg borunkat már megittuk. A karácsonyi mákos patkó utolsó morzsája is elfogyott s a ticián-vörös, szép Ila széttöltötte a közcélra felajánlott Hubertus-üveg végső cseppjeit. Éjfél lett. Már-már úgy látszott: ünnepi szónoklatot kell tartanom, mikor becsapott a gránát, amely levitte a ház kéményét s a tető párkányának felét. A robaj tagadhatatlanul nagy volt és ijesztő. „Sebaj”, mondtuk mégis. Riadtságunkat igyekeztünk ideges nevetésbe fojtani.

II.

Helyesen viselkedtünk? Azt hiszem, azt tettük, amit természetünk s nevelésünk súgott, s amit a körülmények engedtek. Szórakoztunk? Dehogy szórakoztunk. Az élet illúzióját igyekeztünk megtartani, a lélek primitív gimnasztikáját folytattuk, s önkéntelenül is arra készültünk, ami még várt ránk. Igaz,, hogy fennmaradni s a pincéből feljönni inkább csak a fiatalok voltak hajlandók, akik kissé a kalandot is keresték, a veszélyt, vagy pontosabban talán a virtust. Bátrak voltunk? Legfeljebb bátrak akartunk lenni s megtapasztaltuk azt, hogy a bátorságot különösképpen nem a nagyképű eszmék, hanem a jókedvű életerő, az emberi együttérzés és a becsület táplálja. De bátrak voltunk valóban? Ha csak elvekben gondolkozunk: gyávák voltunk, mert hiszen az utcán lett volna a helyünk, a hidakat szétrobbantó s a várost rommá védő ellenség hátában, összeesküvésben, vagy még inkább nyílt ellenállásban. De hol volt már akkor a nyílt ellenállás lehetősége? A bátorságnál nagyobb erénynek kellett engedelmeskednünk: az okosságnak, amely azt parancsolta, hogy testben és lélekben éppen éljük túl a szörnyűséget.

Létünk szinte meztelenre vetkőzött; a próbán mindenkinek meg kellett mutatnia, hogy önmagában mennyit ér.

III.

A lemeztelenedés lassan folyt, de napról-napra teljesebbé lett. A hét hetes ostrom s az utána jövő hetek mindenkiről megmutatták, hogy mi lakik benne. Kiderült, hogy kinek van egyénisége, s kiben él csupán egy-egy családi hagyomány, vagy társadalmi etikett automatizmusa. Az önzők az első napokban levizsgáztak, azután kiderült, hogy ki a gyáva, ki férhetetlen, ki erős, ki gyenge, ki találékony, ki tehetetlen, kinek van szíve, s kinek van helyén az esze. Az életveszély egyre nőtt, s bár a megszokás sok mindenen átsegítette az embereket, a kényelmetlenség, az irigység, a türelmetlenség el is vadította. A határok egyre szűkültek. Tegnap még át lehetett járni a Dunán, ma már nem volt tanácsos a szomszéd utcában lakó barátot felkeresni s holnap már komoly kalandnak számított, ha valaki átkelt az utca túlsó oldalára. Hogy mi történik a világban, ki tudta? ültem a vak sötétben, a rejtegetett kis telepes rádió kagylójával a fülemen s hallgattam a frontjelentéseket, a Deutschlandsender eszelős parancsszavait, London hűvös és tárgyilagos híreit, s az Atlantiksender gyilkos, ironikus, macska-egér játékát. De ki hitte el, amit híreimből leszűrt tanulságként előadtam? A valóság egyre irreálisabbá vált, s a legkomolyabb igazság a sok rémhír közt a legvadabbnak tetszett. Mi maradt végső szigetként, jóformán egyetlen fogódzóként a síkos, lebegő bizonytalanságban? Csak az emberi értékek: Marika önfeláldozó bátorsága s hidegvérű fölénye, Katalin pattogó, vidám bátorsága és friss, csakazéris optimizmusa, Zoltán minden kalandot s kockázatot vállaló részvéte az üldözöttek iránt, Juliska példaadó hűsége, amellyel fogvacogva bár, de mégis kitartott a nyomorultak mellett s Nyakasné angyali türelme, amellyel nevét meghazudtoló hajlékonysággal és udvariassággal tartott egyensúlyt a ház egyetlen tűzhelyén, az ő tűzhelyén főző türelmetlen, ingerült lakók között.

Az író, ha igazi, tükröt tart a világnak. De csak úgy tud tükröt tartani, ha fenntartások s illúziók nélkül néz szembe a valósággal, ha nemcsak a maga rögeszméihez van köze, hanem köze van az élethez, úgy, amint az véresen és tisztán, hitványan és nemesen, megalázóan és felemelően, csüggesztő jelentéktelenséggel és ragyogó fenséggel megmutatkozik neki. Író vagyok s ezt a végső tanulságot szűrtem le az ostrom élményeiből: a legnagyobb hibát követném el, ha rokon- és ellenszenv szempontjai szerint csoportosítanám embertársaimat. A botanikustól kell érdeklődést, türelmet és személytelen tárgyilagosságot tanulnom. Az emberi flóra teljességéhez nemcsak az a hősies öreg hölgy tartozik, aki törékenyen s betegen mindennap tisztába tette végelgyengült urát, hanem Flex úr is, aki lesbe állt a jeges hidegben, hogy rajta érje azokat, akik rendetlenül használták a latrinát, nemcsak madame Lolo szenvedélyes rendszeretete, amely arra késztette, hogy a legsúlyosabb ostrom idején is naponta kitakarítsa lakását, hanem Gádorné lomha és tunya egykedvűsége is, amellyel két hónapig mosdatlanul, hagyta, hogy elöntse a szenny. Igen, az írónak egyforma érdeklődéssel kell figyelnie azt az embert, aki életét kockára téve, a magától elvont falattal tartotta életben a bujkáló üldözötteket, azt a magas rangú katonát, aki a veszély idején gyávábban lapult a nyúlnál s azt a sötét vagányt, aki az ostrom idején nyilas mozgójárőrrel fosztogatta a boltokat, de egy nappal a felszabadulás után már régi keltezésű kommunista pártigazolvány birtokában kötött lukratív csereüzleteket az orosz katonákkal.

De elég ennyi? Lehet az író csak botanikusa az ember flórájának?

IV.

Az íróasztalom felett egy kis ingaóra kattog szorgalmasan. Svéd kisiparos munkája, a múlt század elejéről való lehet. Nem hagyom megállni egy pillanatra sem, az ostrom alatt sem pihent s azóta is jár rendületlenül. Egy öreg hölgytől kaptam, akit sajnos nem tudtam megmenteni. Betegen élt magányos szobájában, könyvei, emlékei, tisztes szegénysége s csodálatos lelkierővel végzett munkája között. Anyja svéd volt, apja zsidó, férje, aki Amerikába ment s őt betegen sorsára hagyta, szintén. Sztójay első hónapját még átvészelte, azután nem bírta tovább. A gettó elől antik költői közé  menekült. Egy reggel egy kisleány csomagot adott be hozzánk: az óra volt benn s egy levél, Sophokles néhány sorában. Ez volt a jel. Mire odaértem lakására, már mély öntudatlanságban feküdt. Egy pillanatra felnézett s szemének meleg villanása tudatta, hogy rám ismert. A Rókusból temették el, s kedves bútorait széthordták a házbeli örökösök.

Az óra itt jr fejem felett, s arra int, hogy az író nemcsak számba venni köteles, hanem emlékezni is. Ítélni s büntetni nem az ő dolga, de az ő dolga az, hogy megőrizze a gazság emlékét is, hogy figyelmeztessen a jóvátétel kötelességére, s hogy a tanulságok levonására intsen.

Ki tanult, s mit az elmúlt esztendők szörnyűségeiből?

V.

A karácsonyfa előtt álltunk. Szegény, ajándék nélküli, de békességes és bizakodó karácsonyest volt. Arra kellett gondolnom, hogy tavaly a gyertyagyújtás pillanatában hívott fel Iván a Hűvösvölgyből; ablaka alatt ágyú és gépfegyver szólt: búcsúzott.

„Fel kell hívni Lalát”, mondtam feleségemnek.

Ebben a pillanatban kopogtak, s az ajtóban megjelent a szenes ember. Ő volt, akinek telefonálni akartam, a tavalyihoz hasonló kosztümben. A fiatal színészt tavaly csúszdamunkásnak álcáztuk s az egyik pályaudvaron helyeztük el. A helyszínen is meglátogattam; amit csinált, a legnagyobb színészi teljesítmények közé tartozik. Tavaly a karácsonyt nálunk töltötte, s régi barátai sem ismertek rá. Most megeleveníti az emléket.

„Mennyi minden történt az elmúlt év alatt” – mondja. – „Tavaly bujkáltam, most a Nemzeti egyik első színésze vagyok. Igaz, hogy tavaly a szenes embertől tyúk tellett ajándékba, a Nemzeti művésze viszont erre nem is gondolhat. De mégis közben egy világ változott meg.” – „Csakugyan megváltozott?” – kérdezem s eltűnődünk. A világ megváltozott, de megváltoztak-e az emberek is?

Bocóra gondolok, akinek ma sincs nagyobb gondja annál, hogy megfestesse haját, s hogy a föld alól is, de előteremtse a pénzt ruhára, kozmetikára, mert ő mindennek ellenére sem akar hatvannak látszani, mint amennyi, hanem negyvennek, mint amennyi lenni szeretne. S a szép Sándornéra gondolok, aki tűzzel-vassal, de háromszobás lakást szerzett magának s ugyanolyan ízléstelenül rendezte be azt, mint a régi egy szoba-hallost. Rády Béla halálosan meg van sértve, mert már nem mindenki szólítja Méltóságos Úrnak. Révész Bandi minden követ megmozgat, hogy ezer holdját, amelyet apja vásárolt, parasztbiroknak nyilvánítsák s így legalább egy részt meghagyjanak nekik. Füzes Jancsi a napokban megmagyarázta, hogy csak egy pillanaton múlt s Hitler nyeri meg a háborút. A faluban a népek nem akarják iskolába küldeni a gyerekeket, mert otthon sok a dolog. „Tanultak valamit az emberek?”  - kérdezem a fiatal színészt, aki naponta váltja szerepeit s aki most szegényen is boldog, mert van dolga, gondja, szabadsága, reményes. „Az emberek általában nem tanulnak” – mondja kissé rezignálta. „Az élet azonban jobb belátásra kényszeríti őket” – fűzi hozzá azzal a kemény elszántsággal, amely csak optimista fiatalemberek sajátsága. Örülök neki, hogy ilyen kemény, elszánt és bizakodó. „A fiatalság majd másképp csinálja” – hallom magabiztos hangját, s arra gondolok, hogy kétségbe kellene esnünk, ha nem bízhatnánk a fiatalságban.

VI.

De nem könnyelműség-e a jövőbe vetett hittel áltatni magunkat a jelen nyomorúságában? Azt hiszem, ez a hit túl van a megbízhatóság és könnyelműség kategóriáin. Az élet elvesztené értelmét e nélkül a hit nélkül. Addig élünk, s addig tudjuk munkánkat végezni, amíg bízunk valami elkövetkezendőben, valami egészségesebben, jobban, igazabban. Az elmúlt év folyamán sokszor kérdeztem magamtól: elviselhető-e a valóság? Most már tudom, hogy a változás hite, a jövő reménye nélkül elviselhetetlen.

Pedagógus is vagyok, nevelő és szenvedélyes kertész. Tudom: a természet lassan dolgozik, s hogy a megújuláshoz nemcsak tiszta belátás, jószándék és erős fogadalom, hanem türelem is kell. Sok emberrel találkoztam az elmúlt években, olyanokkal is, akiket a korszak szörnyű szélvihara lemeztelenített, s tudom, kikre van szükségünk a jövőben. Nem parádés hősökre, hanem a konok türelem embereire. S tudom, hogy ilyenek is sokan vannak. Az ország többsége ezekből áll. Ha nem hinnék ebben, kétségbe kellene esnem. De legyünk igazságosak s nézzünk körül a világban. Mi volt itt tavaly? Sötétség, zuhanás, pusztulás, napról-napra fokozódó rombolás, s ma mégis mi van? Ébredező élet, munka, a jobbak erőfeszítése, lehetőség arra, hogy megerősítsük azt a szabadságot, amelyet, valljuk meg, nem magunk vívtunk ki magunknak, s amelyet még meg kell érdemelnünk, s meg kell tanulnunk használni.

Megyek az utcán, ülök konferenciákon, s társaságokban beszélgetek az emberekkel s folyton ezt a kérdést hallom: optimista vagy, vagy pesszimista? Nem tudok felelni a kérdésre, egyrészt azért, mert értelmetlennek és ilyen kizárólagos fogalmazásban helytelennek tartom. Másrészt s még inkább azért, mert mind a két szó értelmét vesztette számomra. Nem vagyok sem optimista, sem pesszimista. El vagyok szánva rá, hogy elvégzem a dolgomat, mert ez életem értelme. Tudom, hogy az emberi műveltség mindennapos erőfeszítés eredménye, tehát igen nagy mértékben eredménye, tehát igen nagy mértékben rajtunk áll, hogy ezen a téren mit hoz a jövő. Megtanultam, hogy ebben a munkában nincs máról holnapra elért csodaszerű eredmény, tehát türelmes vagyok, de tudom azt is, hogy az élet nem hagyja magát, folyton megújul, felfrissül, erői újjászületnek. Bízom tehát.

Nem vagyok sem optimista, sem pesszimista, hanem türelmes és bizakodó. Egy év súlyos megpróbáltatásai és tapasztalatai tanítottak erre.

  

Forrás: Fényszóró 2. évf. 2. sz. (1946. január 8.)