Hogy ragyog a tükrös ablak,
fényt rá bőven ont a nap,
ám belül a Tulleriákban
kísértetek bolyganak.
Ő kísért, a nagy királynő,
Mária Antoinette,
most ébreszti őt a reggel
s a szigorú etikett.
Udvarhölgyek ülnek, állnak,
vár ma rájuk szép szerep,
mind selyemben a garmadával
lógnak rajtuk ékszerek.
Mennyi fényes cifra dáma,
együtt jár a kincs velük,
apró láb a kit topánban –
jaj de kár, hogy nincs fejük!
Nincs bizony fej egyiken sem,
mindegyik odalett
s így ma nem is frizuráztat
Mária Antoinette.
Ő, ki tornyos nagy hajában
annyi gőgöt hordozott,
kit világra nem a gólya,
de kétfejű sas hozott,
kísérteni kénytelen most
fejtelen és hajtalan
s ahány dráma van
körötte,
mind hasonló bajban van.
Ezt tették a forradalmak
s rajtuk kívül annyi más,
főleg Rousseau, meg a Voltaire,
meg a guillotine hibás.
Ám ha nézed hosszan őket,
azt hihetnéd, meglehet,
most se tudják, hogy halottak,
hogy milyen fejetlenek.
Bókolnak, mint hajdanában,
mind megannyi bamba báb,
elfeledték, hogy fejük nincs
s mindenképp lehajtanák.
Most az egyik dáma bókol
s Őfelsége hogyha int,
újabb bókok közepette
rákerülhet már az ing.
Máris hajlong újra kettő
s csúszva-mászva térden áll,
míg a felséges harisnya
lábra juthat végre már.
Lépegetnek, hajladoznak,
minden gondjuk és bajuk,
hogy bevárja azt a köntös,
míg a nadrág célba jut.
Köztük áll a főudvarhölgy,
ám szerepe oly silány,
feje híján a szegényke
mosolyog a popsiján.
Bár az ablak függönyözve,
nem tisztelné ezt a nap,
de benézve visszahőköl
s undorodva elszalad.
(Ford.: Darvas Szilárd)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése