Bálint
a nyár elején került le a kisvárosba, postatisztnek. Alacsony, fekete hajú
emberke volt, unott arccal és kissé olyan arckifejezéssel, mint aki állandóan
undorodik valamitől. Mikor megérkezett, elment bemutatkozni a jegyzőékhez, a paphoz,
a tanítóhoz, a főszolgabíróhoz és mert a városkának reáliskolája is volt, hát
az iskolaigazgatóéknál is tisztelgett. Udvariasan, bár meglehetősen mereven
fogadták, aztán soha többé nem is érintkeztek vele. Bálint a posta és a lakása
között élte le egyhangú életét, semmi társaság, semmi szórakozás. Nem hívták
meg a házi mulatságokra, pedig ő szívesen elment volna mindenhova, különösen
azokra a helyekre, ahol Pöntyike megfordult, aki az iskolaigazgató egyetlen
leánya volt, rózsaszín fülekkel,kellemes, telt alakkal. De Pöntyike nem is
ismerte Bálintot, amikor ő látogatóban járt náluk, a leány nem volt odahaza, a
későbbiek folyamán pedig igazán nem tűnhetett fel neki egy szürke ruhás kis
ember, aki időnként fekete parázsló szemekkel figyeli az ő párnás arcát és
egyéb részeit.
Bálint
egy este, hét óra tájban rosszkedvűen, idegesen ment haza. A postánál sem
mennek rendben a dolgok, a strébereket támogatja mindenki, motyogta menet
közben és szinte alig látta az utat, amelyen haladt. Csak akkor riadt meg,
amikor egyik lépésénél felvisított valami a lába alatt.
Nagyot
ugrott és riadt tekintettel nézte a lába előtt heverő kis szőrcsomót. Kis,
koszos fehér kutya volt, kölyökkutya, olyanféle, amilyent ki szoktak hajítani,
ha megszületik, mert egyszerre hatodmagával látja meg a napvilágot.
-
No,
no – morogta kis zavarral a postatiszt és lehajolt a kis dögért.
Felemelte egészen a
szeméig, mert egyszer egy kicsit rövidlátó volt. A kutya erre hirtelen
mozdulattal szemközt nyalta. Bálint megrándult erre a nem várt kedveskedésre.
Istenem, futott rajta végig, még soha senki se csókolt meg ilyen nedves
szeretettel, mint ez a kölyökkutya. Zsebébe gyömöszölte a tenyérnyi jószágot és
továbbsietett.
Odahaza beállította a
bádoglavorba, meleg vizet öntött rá és egy súrolókefével tisztára mosdatta.
Ez pénteken történt.
Vasárnap Bálint leszedte a szobája függönyét díszítő világoskék szalagot, majd
a kutya nyakába kötötte, aztán a fehér, pihés jószággal kiment a korzóra.
Igazán roppant dekoratívan festett ő is, szürke kalapját e célból gondosan
kikefélte és új, vörösbarna szalaggal látta el és kemény gallérjához élénkvörös
nyakkendőt kötött.
Megjelenése soha nem
látott izgalmat keltett a kisváros jobb köreiben. A kutya apró, totyogó
talpain, kiliffenő rózsaszín nyelvvel olyan bájos és szívhez kapó látványt
nyújtott, hogy nem volt ember, aki megállta volna valami dicsérő jelző,
simogatás vagy kedves tekintet nélkül. És ezekből bőven kijutott Bálintnak is.
Több tanácsot kapott a kutya fürdetésére, táplálására és ápolására vonatkozóan,
a főszolgabíró személyesen cirógatta meg (a kutyát), az iskolaigazgató pedig a
kutyászati szakvita során személyesen kínálta meg szivarral (nem a kutyát).
Bálint zavartan pirosló arccal nézte az iskolaigazgatót, illetve a mögötte álló
Pöntyikét, aki most szorította hetvenhatodszor rózsás arcához Pimpit és eközben
ezt a roppant értelmes mondatot ismételgette, hogy utyili-pityili-kutyili.
Ez
a vasárnap fénypontja és fordulópontja lett Bálint életének. A kutya osztatlan
tetszést aratott, papák, mamák és gyermekek rikoltozó tetszéssel kísérték,
simogatták, becézték. Így azután igazán nem volt csoda, hogy a postamester
másnap meghívta Bálintot vacsorára.
Másnap
a pap látta vendégül és harmadnap a jegyzőék házi báljának egyik fő attrakciója
volt. Felfedezték, hogy szellemesen társalog, hogy szépen szaval, sőt, amikor
kissé ugrándozva és feszes derékkal foxtrottozott Pöntyikével, az
iskolaigazgató felesége anyai ellágyulásában ezt a megjegyzést kockáztatta meg:
Te, Fánnikám, ez a Bálint egészen fess fiú…
Bálint
a kutya felmagasztosító árnyékában kivirult. Kihúzott derékkal járt a városban,
mindenki ismerte, mindenki kedves volt hozzá, mindenkienk volt egy simogatása
Pimpi és egy jó szava Pimpi gazdája részére. Pöntyike egészen beleszeretett a
kis fehér pamutgombócba, ahogy Pimpit elnevezte. Naphosszat eljátszott volna a
kutyával, sőt, amíg Bálint a postán tiszteskedett, addig a kutyus az
iskolaigazgatóék szobáját használta fel különböző funkciói elvégzésére. Este
pedig, amikor Bálint érte jött és Pöntyike oldalán vacsorához ült, Pimpi
hatalma teljes tudatában ott gubbasztott gazdája lába alatt és fölényesen
figyelte. Szinte rá volt írva szemtelen szőrpofájára, hogy tisztában van a
helyzettel, majd hogy azt nem mondja: Na, pupák, látod, úrrá tettelek!
A
kutya nőtt, növekedett, fejlődött. És ahogy növekedett, úgy veszett el belőle a
bájos puhaság, a szemtelen kedvesség, a dédelgetés után kívánkozó apróság.
Tappancsai nagy, vastag lábakká lettek, tekintete megmerevedett, a szőre
elvesztette sima lágyságát, erős, durva, tüskés lett és rózsaszín parányi
nyelvéből duzzadt, liffegő húsdarab formálódott. A változás egyik este robbant
ki, amikor Pimpi felborított egy virágvázákkal megrakott állványt és Pöntyike
erre idegesen ráförmedt:
-
Ördög
vigye ezt a ronda dögöt… Úgy ugrál,m intha még ma is hathónapos lenne!
És
amikor Bálint este elment a kutyával, Pöntyike nem kérdezte meg, hogy holnap
hány órakor jön. A lavina ezzel a mondattal indult el, a társaság már nem
simogatta a durva óriássá növekedett Pimpikét, a meghívások elmaradtak, a
légkör lassan befagyott ismét Bálint körül és mire Pimpi akkora lett, hogy nem
fért el egy kisasztal alatt, addigra Bálint már ismét egyedül járt lakása és
a posta között. Pimpi ott baktatott
mögötte, szuszogó fujtatással. Bálint keserűen nézte a kutyát.
-
Itt
léptem rád – morogta ingerülten és elemelte lábát. – Ha agyontaposlak akkor…
Nem
fejezte be a mondatot, sőt a rúgást sem. A kutya elugrott a lába elől és
valamivel távolabbról figyelte.
-
Tudja
az ördög – motyogta magában -, rá nem is szabad haragudnom. Az emberek… Hogy az
a… Eddig azt hittem, hogy a ruha teszi az embert. Most kiderül, hogy néha kutya
lesz úrrá valakit…
Azzal
mérgesen, utálkozva, elkeseredetten belerúgott egy kődarabba, ami végiggurult
az úton, nyomában a játékra vágyó, lompos Pimpivel.
És
ettől kezdve éveken át feltűnt minden este az utcán, nyomában a ronda, nagy
kutyával, egyedül baktattak hazafelé unott tekintettel és ha valaki szemközt
jött velük, az ember is, a kutya is halkan, vészjóslóan morogni kezdtek…
Forrás: Fényszóró 2. évf. 1. sz. (1946. január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése