Rosetti
egy gyönyörű balladájának az a meséje, hogy egyszer régen elsüllyedt egy díszes
királyi hajó. Benne a francia királyi egész kíséretével. Csak Berold, a roueni
mészáros menekült meg a hajótörésből: ő viszi meg a gyászhírt az udvarnak. De
miközben beszéli, beszéli a történetet, minduntalan félbeszakítja magát és
büszkén ismételgeti, hogy senki emberfia immár nem mondhatja el, mi volt,
hogyan volt, csak ő, szegény Berold, a roueni mészáros.
Úgy
érzem magam én is, mint ez a szegény Berold. Amiről beszélni akarok, nyilván
nem mondhatja el senki rajtam kívül. Pedig jó néhány beszámolót olvastam már
József Attila bécsi tartózkodásáról. Arról van ugyanis szó. Végleg nem értem,
hogy a legenda romantikus penészgomba-képződése miért kezdte ki József Attila
életének éppen ezt a fejezetét. Tény azonban, hogy nem olvastam még egy sort,
amely megközelítőleg is a valósághoz híven rajzolná költőnknek a néhai
császárvárosban töltött esztendejét. (Az 1925-26-os iskolai évet) Egyelőre én
is csak néhány apróságot mondok el róla.
Ott
kezdem, hogy Attila – akkor még alig ismert ifjú költő – Bécsben nem nyomorgott.
Éhezni pedig még annyit sem éhezett, mint manapság akármelyik jó keresetű, de a
feketézők zártkörű társadalmán kívül rekedt pesti polgár. Ha enni akart,
kapott. Élt akkoriban Bécsben egy jószívű földije, a szalámigyárosok céhéből.
Nem mondom, azért, mert időnként ízes szalámirudakat juttatott költőnknek, még
nem érdemel díszsírhelyet az irodalomtörténetben. De azt megérdemli, hogy merő
romantikából ne fogják rá az éhezést József Attila életrajzírói olyan valakire,
akinek ő volt az élelmiszerszállítója, ha ingyen is. Azt pedig én – Berold, a
szemtanú – tanúsíthatom, hogy a szalámirudak kövérek voltak, kitűnő minőségűek és főként eléggé gyakoriak.
Szét
kell foszlatnom azt a legendaszövedéket
is, hogy Attila barátunk holmi albérletben vagy tömegszálláson lakott. Egész
évben a Collegium Hungaricum lakója volt, azé a barokkpalotáé, ahonnan valaha
Bessenyei testőrtiszt úr küldözgette haza Ágyist és más elegyes műveit. Nem
modern épület, de el lehet benne éldegélni, különösen melegebb évszakokban, sőt
télen is, ha fűtik. Pedig akkoriban az azóta meghalt Lábán igazgató úr
jóvoltából fűtötték és Attila sohasem fázott. Egyébként néha hetekig felé se
nézett a szállásának, mert a már említett szalámigyáros földijén kívül szép
számmal voltak más jóakarói, barátai is Bécsben, magyar emigránsok – ha nem
volt kedve hazamenni, ezeknél kapott szállást. Előfordult, hogy hétszámra
tanyázott egynél. Hogy melyiknél legsűrűbben, szerénységből elhallgatom.
A
másik vendégszerető emigránsház, ahol Attila elidőzgethetett, a Fényes Samué
volt. Ennek az igazán magyarul író magyar írónak a nevére – valaha forró
prömieresték védjelzőjére – ma már bizonyosan csak az apák és a nagyapák
nemzedéke emlékszik. Hatvanadik évén túl volt, mikor kiszakadt az emigrációba.
Még jó másfél évtizedig járta az utódállamok magyar városait ez az apostolkodó
tanító és régi vágású polihisztor. Elnyűhetetlen lábai voltak és ha egyiket
egyszer véletlenül nem töri el, ma is élne tán még ez a külsejében is remekbe
faragott ótestamentumi emberpéldány. Egy kisvárosban egyszer egy kisfiú
meglátta: „Mama, mama, gyere ki gyorsan, itt megy a jó Isten!” Némi
művészettörténettel fertőzött felnőtteknek inkább Michelangelo egy másik
figuráját, Mózest juttatta eszébe. Fényes bácsi akkor Bécsben magyar hetilapot
adott ki Diogenes címen. Többnyire maga írta tele filozófiával,
természettudománnyal, szociológiával, szépirodalommal és még vagy tízfélével,
amihez mindhez értett. Az elsők egyike volt, akik József Attilát értékelni
tudták és abban az esztendőben a Diogenes minden száma között Attilától verset:
nem lehetetlen, hogy még kiadatlanok is akadnak köztük.
Hatvaniról
és Lesznai Annáról, akik bécsi tartózkodása vége felé ugyancsak a hóna alá
nyúltak, mások megemlékeztek már. Egy fél évszázad óta minden magyar tehetség
szálláscsinálója kalauzolta el hozzájuk: Ignotus Hugó. A bécsi emigráció
megtette Attiláért azt, amit megtennie kötelességének tartott, s ez jóval több
volt, mint az a havi kétszáznál kevesebb, amivel hazája várta a bécsi és párisi
tanulóévei után visszatért költőt. Kitalált és enyhén bárgyú legenda, azért nem
sajnálom megcáfolni sem, hogy Lesznai Anna bútorcipelés közben lett Attilára
figyelmessé, mikor mint segédmunkás, alkalmi napszámból tengődött. Attila
Bécsben sohasem cipelt bútort, csak egyszer volt kisegítő háztartási
alkalmazott két hétig, de akkor sem kapott érte napszámot. Úgy történt az eset,
hogy abban a már említett Billroth-strasei házban, ahol legtöbbet tanyázott,
kitört az akkor még úgynevezett cselédmizéria. Az éppen soron volt Mizzi egy nap
felmondás nélkül odébb állott. A háznál gyerek volt, Attila tehát vállalkozott
rá, hogy minden házi munkát elvégez, míg sikerül fogadni egy új, hűségesebb
Mizzit. Ajánlatát emberül állta is. Két hétig súrolt, söpört, mosogatott, ha
jól emlékszem, még főzni is segített, s mindezt hivatásosokat megszégyenítő
hozzáértéssel. Legtöbbet azonban a ház akkor hároméves kislányával játszott.
Bolondul szerették egymást ők ketten, a kis Jutka és a nagy Attila ; jó
pajtások, játszótárak, sőt barátok voltak.
De
a kislány nem az egyetlen volt, aki Attilát odavonzotta. Tíz évvel később
vallotta be Attila egy pesti találkozásukkor a Billroth-strassei ház
asszonyának, hogy az egész bécsi év alatt mélyen és némán és reménytelenül
szerette és őhozzá írta akkori, máig kiadatlan szerelmes verseit. A kis Jutka,
úgy lehet, él még valahol Németországban, de mostanig nem tért haza –, ha
visszasegíti az Ég, csodálkozva fogja látni, hogy hiába lett ő kis Jutkából
nagy Jutka, egykori játszópajtásából még nagyobb Attila lett. A Billroth-strassei
ház asszonya pedig, a leglelkesebb és legkülönb, most a rákosi temetőben pihen.
Egy kibillent világ ordító tébolya elől menekült oda. Ő is önként, mint József
Attila. Egy sor könyv maradt utána a polcon, magyar írók regényei ékes német
nyelven.
Itt
azonban már elcsuklik a szegény Berold hangja…
Forrás: Fényszóró 1. évf. 19. sz. (1945. november 27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése