Kassák Lajos: Egy felejthetetlen cimbora

- Ki vagy és merre van hazád? – Ilyen költői cikornyákkal kérdeztem és azért, hogy végül is kiugrasszam hallgatásából. Vagy fél órája ültünk egymással szemben az asztalnál, anélkül, hogy szóra bírhattam volna. S gondolhattam, talán nem is élő ember, csak egy hozzá hasonló agyagból gyúrt figura. Vén csont, csupa ránc és törődöttség, amilyennel csak az országúton és a nagyvárosok herbergjeiben lehet találkozni. Szürkésen kék szemei fáradtan pislogtak, szőrös állát jobb tenyerébe fektette, szakálla és bajusz között kurta angol pipa lógott, amiből bűzös mahorkát füstölt. Jóképű csavargó, ezt lehetett volna rá mondani. Én tizennyolc éves voltam, ő már rég lemorzsolhatta a hatvanat. Megint szóltam hozzá s ő ismét nem válaszolt. Aztán, hogy nem mutattam iránta érdeklődét, öklével rázörgetett a festetlen asztaldeszkára, hívta a pincért.

- Adjon neki levest s egy tányér köleskását hagymás zsírral. – Felém biccentette a fejét, mert én voltam az, akinek az ebédet rendelte. – Rossz bőrben vagy. Falj, amennyi beléd fér – mondta, miközben tarka, nagy zsebkendőjével megtörölgette keményen villanó szemeit.

Így ismerkedtem meg Gorevics Tamással, a vén csavargóval, akivel, ha ki nem dűlt volna a sorból, talán még ma is együtt járom az országutakat. Furcsa ember volt s hogy reggeltől estig mellette baktattam, nem egyszer gondoltam, titokzatos mély zugok, rejtegetni való cselekedtek lehetnek mögötte, de semmi bizonyosabbat nem tudhattam meg a múltjából. Összebarátkoztunk, ő volt a Nagy Medve, én meg a kis bocs mellette, de hiába hízelegtem neki, sosem tárulkozott ki előttem. Egy-egy mondattal sejttette, hogy bejárta már a világ nagy részét, ismeri a brazíliai kávéültetvényeket, a velencei lagúnákat s a szibériai szteppéket. – Amióta élek, azóta futkosok. De sehol sem találtam meg azt, amit keresek. Tudja ördög, mit hajszol az ember az országutak mentén – aztán megint hallgatott, napokon át a szavát sem lehetett venni. De legen örök dicséretére mondva, nekem angyalian jó dolgom volt mellette.

Ó, micsoda szép napokat töltöttünk együtt, kalaplevéve koldultunk a templomok előtt és hasunkat melengetőn heverésztünk a ligetekben. Semmi sem zavarta boldogságunkat. Ő már túl volt az asszonyok utáni vágyakozáson s én még nem ismertem őket annyira, hogy bolondultam volna értük. Legföljebb néha álmaimban jelent meg előttem egy-egy feslett nőszemély, ilyenkor ideges nyugtalanság fogott el, dobáltam magam a fészekben és lerúgtam a takarómat. Olykor úgy ébredtem föl ezekből a rossz vergődésekből, hogy az öreg odalépett hozzám,  visszahúzta rám a takarót s hogy lecsendesítsen, csontos, nagy tenyerével megsimogatta a homlokom. Ilyenkor nem jeleztem, hogy ébren vagyok, jól esett atyai gondossága, s folytattam az alvást, de már álomtalanul, csöndes, nagy vizeken ringatózva egy biztonságos ladik fenekén. Ezekről az éjszakákról sosem esett közöttünk szó, simán folydogáló életünket miért is zavartuk volna meg titkok fürkészésével és olyan vallomásokkal, amiket később könnyen megbánhattunk volna.

Csak jártuk az országutakat, falvak és városok irányában, hogy aztán elhagyjuk a falvakat és városokat és megint más falvak és városok felé közeledjünk. Körülbelül egy esztendeig meneteltünk így egymás mellett é húzódtunk meg egymás mellett az éjszakákban, anélkül, hogy egyikünk is szemére vethetett volna valamit a másiknak.

Tavaszkor indultunk el s a következő év májusában vált ketté az utunk. Már hetek óta Hollandiában bolyongtunk s azon az emlékezetes napon éppen az amszterdami kikötő felé iparkodtunk. Kövérre híztunk a sok tejtől és vajtól s a járásunk alaposan elnehezedett. Ezért is nem vettem észre, hogy az öreg cimbora egyre hangosabb lélegzetvétellel, botorkálóbb járással csoszog mellettem. De végre is egyszer minden megvilágosodik s a dolgok érthetővé válnak. Én éppen az országút mentén állongó fák ágai közt csipogó madaraknak gyönyörködtem, mikor az öreg szó nélkül összecsuklott mellettem. Úgy esett össze, akár egy halom rongy, mintha sosem lett volna benne összetartó csontszerkezet. Nyakába akasztott tarisznyájából kihullott az elemózsia, csapzott, ősz fejéről az árokba gurult a zsírral és porral teliszítt nemezkalap. A vén, bölcs patriárka ott feküdt előttem siralmasan meggyalázva. Semmi kétség nem lehetett felőle, pillanatok alatt torkon ragadta a halál és se most, se később nem folytathatja tovább az utat. Nem tudtam, mit kezdjek vele. Egy ideig tehetetlenül álltam felette, aztán nekivágtam az útnak, hogy segítséget hozzak a legközelebbi tanyáról. Kocsival jöttünk vissza s a csöndes, széles vállú, tejes képű parasztok fölemelték az öreget s a szalmával behintett kocsi fenekére fektették. Illő lett volna, hogy én is velük tartsak, de olyan fiatal voltam még, egyáltalában nem értettem meg a halál szörnyű jelentőségét.

Ha most visszaemlékszem a drága jó cimborára és a szomorú történetre, úgy gondolom, mindezt egy felsőbb Gondviselés rendezte így a számomra. Ha egy ideig még együtt csavaroghattam volna az öreggel, talán soha többé nem kerülök le az országútról. Alig beszélt hozzám, semmire sem akart rávenni s mégis szétválaszthatatlanul magához tudott fűzni. Sose fogom elfelejteni, emléket állítottam már neki néhány versemben s hogy embernyi ember lettem és olthatatlan kíváncsiságok és vágyak élnek bennem, nagyrészt mindezt neki köszönhetem.

Nyugodjon békén, ott valahol Amszterdam közelében s ha majd én is leszédülök erről a mocskos földgolyóról, ismét összetalálkozunk egy meleg baráti kézszorításra.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 18. sz. (1945. november 20.)