„Egy
év” – Illyés Gyula új verseskönyvének már a címe is arra utal, hogy a költő
ezúttal elsősorban az időből s az időről beszél. A címlap pontosan körül is
határolja az évet, amely a kötet hőse s réme: 1944. szeptember-1945.
szeptember. Verses napló tehát, amilyet egy költőnek illik írnia, aki az idő
nyomorult szorításában is kitart a Múzsák mellett s tollal a kezében várja,
amíg elragadja az áradat? A versek között elszórva a külön betűtípussal
kiemelve, valóban ott vannak egy Napló strófái is. De micsoda napló ez!! Nem a
romantikus költőké s nem is a pontos megfigyelőé. Versek sorakoznak egymás
után, első látásra minden mélyebb belső összefüggés nélkül, mintha habjai
volnának csupán az idő hullámverésének. Első olvasásra a kötet olyan
töredékesnek, kuszának, rapszodikusnak tetszik, mint az események, amelyek
ihlették a verseket.
A
költő nem ülhetett nyugodtan íróasztala mellett; bujdosásra kényszerült, mint a
legjobbak már annyiszor e zord hazában, szívében már-már fel is adta a reményt.
Csak bűze, gennye,
szennye, - az folyott,
folyik a két
folyam dühével, mert
sírt nem nyitott
neki az ég.
Hogy mégis él, hogy
hangja, jajja van,
görcse neki?
Futkosunk, nyüzsgünk,
élünk csakugyan
mi, férgei.
Ez
a haza, amelyben a költőktől már végleg „a tények vették át a szót”, amelyből
elfut a nép, amely felett repülőgépek szörnyű keresztjei zúgnak el, amely
elveszett, mert elveszti magát. A költő csak akkor talál nyugalmat, mikor két
front közt áll a golyózáporban, a házban, amelybe nem mer már utána törtetni az
ellenségnél is undokabb ellenség, a kopó. Körül az ostrom képei, de belül már
egy mélyebb biztonság lassú nyugalma:
Magamban – midőn mindent
vesztenék –
embert lelek!
Döngj világ! Új sorsot
adott az ég,
minden reggelre bátrabb
életet!
Ennek
a biztos kincsnek birtokában indul az új életnek: a romokat elönti a tavasz dús
tenyészete, a világ, a magyar világ is tisztára ég talán a pusztulásban:
Kivetett, elűzött faluk
üzenetével jövök hozzád,
mostohánk, akiért
pirultunk:
vár még egy ország,
magyar ország.
A
költő újra bent áll az életben; pártja van, amelynek soraiban együtt áll
azokkal, akiknek ügyét képviselte eddig is, s akik, úgy érzi, kikerülhetnek már
a mélyből:
Tűrj! S törj magadra
hagyatva,
világ legalja
magyarja
még magasabbra!
A
gondolatmenet, amely így, másodszori olvasásra kikerekedik a kötet verseiből,
körülbelül ennyi – prózára fordítva. Voltaképpen nem több, mint minden
tisztességes magyar ember visszhangja a kor üvöltésére. A század elején talán
így nevezték volna a kötetet:Széljegyzetek az idő margójára. akkor talán széljegyzetek is lettek volna
csupán. Most azonban életről s halálról volt és van szó; a költő élete
legmélyéről szól s verse több széljegyzetnél: válasz a kornak s program a
jövőnek. Költő programja s emberé, nem széplelkű mélázás s nem politikai
szónoklat. Jelképek sora, amelyben a világ mélyebb erői nyilatkoznak meg s
emberi vallomás, amelyben a végleg hazatért költő már nemcsak a maga nevében
szól, hanem egy nagyobb közösségében. Jelképei a szavai, bár rajtuk az idő
korma, mocska, világítók, tiszták: belső fényük s emberi forróságuk van. Ez a
fény s forróság teszi szárnyalóvá őket még akkor is, mikor látszólag a földhöz
tapadnak, nyersek, horpadékonyak, zenétlenek. Nagyobb dolgokról beszélnek, mint
amit zenével el lehet mondani.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése