2015. júl. 12.

Keresztury Dezső: Illyés Gyula verseiről






„Egy év” – Illyés Gyula új verseskönyvének már a címe is arra utal, hogy a költő ezúttal elsősorban az időből s az időről beszél. A címlap pontosan körül is határolja az évet, amely a kötet hőse s réme: 1944. szeptember-1945. szeptember. Verses napló tehát, amilyet egy költőnek illik írnia, aki az idő nyomorult szorításában is kitart a Múzsák mellett s tollal a kezében várja, amíg elragadja az áradat? A versek között elszórva a külön betűtípussal kiemelve, valóban ott vannak egy Napló strófái is. De micsoda napló ez!! Nem a romantikus költőké s nem is a pontos megfigyelőé. Versek sorakoznak egymás után, első látásra minden mélyebb belső összefüggés nélkül, mintha habjai volnának csupán az idő hullámverésének. Első olvasásra a kötet olyan töredékesnek, kuszának, rapszodikusnak tetszik, mint az események, amelyek ihlették a verseket.

A költő nem ülhetett nyugodtan íróasztala mellett; bujdosásra kényszerült, mint a legjobbak már annyiszor e zord hazában, szívében már-már fel is adta a reményt.

Csak bűze, gennye, szennye, - az folyott,
folyik a két
folyam dühével, mert sírt nem nyitott
neki az ég.
Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,
görcse neki?
Futkosunk, nyüzsgünk, élünk csakugyan
mi, férgei.


Ez a haza, amelyben a költőktől már végleg „a tények vették át a szót”, amelyből elfut a nép, amely felett repülőgépek szörnyű keresztjei zúgnak el, amely elveszett, mert elveszti magát. A költő csak akkor talál nyugalmat, mikor két front közt áll a golyózáporban, a házban, amelybe nem mer már utána törtetni az ellenségnél is undokabb ellenség, a kopó. Körül az ostrom képei, de belül már egy mélyebb biztonság lassú nyugalma:

Magamban – midőn mindent vesztenék –
embert lelek!
Döngj világ! Új sorsot adott az ég,
minden reggelre bátrabb életet!

Ennek a biztos kincsnek birtokában indul az új életnek: a romokat elönti a tavasz dús tenyészete, a világ, a magyar világ is tisztára ég talán a pusztulásban:

Kivetett, elűzött faluk
üzenetével jövök hozzád,
mostohánk, akiért pirultunk:
vár még egy ország, magyar ország.

A költő újra bent áll az életben; pártja van, amelynek soraiban együtt áll azokkal, akiknek ügyét képviselte eddig is, s akik, úgy érzi, kikerülhetnek már a mélyből:

Tűrj! S törj magadra
hagyatva,
világ legalja
magyarja
még magasabbra!

A gondolatmenet, amely így, másodszori olvasásra kikerekedik a kötet verseiből, körülbelül ennyi – prózára fordítva. Voltaképpen nem több, mint minden tisztességes magyar ember visszhangja a kor üvöltésére. A század elején talán így nevezték volna a kötetet:Széljegyzetek az idő margójára.  akkor talán széljegyzetek is lettek volna csupán. Most azonban életről s halálról volt és van szó; a költő élete legmélyéről szól s verse több széljegyzetnél: válasz a kornak s program a jövőnek. Költő programja s emberé, nem széplelkű mélázás s nem politikai szónoklat. Jelképek sora, amelyben a világ mélyebb erői nyilatkoznak meg s emberi vallomás, amelyben a végleg hazatért költő már nemcsak a maga nevében szól, hanem egy nagyobb közösségében. Jelképei a szavai, bár rajtuk az idő korma, mocska, világítók, tiszták: belső fényük s emberi forróságuk van. Ez a fény s forróság teszi szárnyalóvá őket még akkor is, mikor látszólag a földhöz tapadnak, nyersek, horpadékonyak, zenétlenek. Nagyobb dolgokról beszélnek, mint amit zenével el lehet mondani.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése