ARISZTOPHANÉSZ (Kr. e. 446 – kb. 385) - Lüszisztraté

Arisztophanész egy olyan komédiatípusnak volt a mestere, amelynek nem akadt igazi folytatása sem az ókori, sem a későbbi európai irodalmakban. Ez a műfaj a Kr. e. V. és IV. sz. között virágzó ún. ókomédia műfaja volt, amelynek eredete kultikus gúnydalokra nyúlik vissza. Ezek éneklése közben a fölvonulók harsány és jókedvű csapata (a kómosz, ahonnan valószínűleg a komédia elnevezés ered) maszkot viselt, és phalloszt hordozott körbe. Az ókomédia színészei megtartották ezeket a kellékeket, sőt még hasukat és hátsó felüket is kipárnázták. A szinte csak Arisztophanész alapján ismert műfaj megőrizte a gúnydaloknak azt a vonását is, hogy az erkölcsileg, politikailag ártalmas vagy bármilyen okból taszító személyek név nélküli vagy  név szerinti pellengérre állításával a közösséget kívánta megóvni. A polisz igényelte a komédia megtisztító nevetését: törvény garantálta, hogy mindent és mindenkit nevén lehessen nevezni. Az ókomédia nyelve ezért rendkívül szabadszájú, témájában pedig szorosan kötődik időszerű politikai vitákhoz.

Arisztophanész működése (Kr. e. 427-388) idején a legfontosabb politikai kérdés az Athén és Spárta között hosszú évtizedeken át folytatódó ún. peloponnészoszi háború (Kr. e. 431-404) volt. Az író közéleti tevékenységéről, sőt általában életéről semmi érdemlegesen nem tudunk, tizenegy fönnmaradt művéből viszont az derül ki, hogy a hagyományokhoz ragaszkodó és a békekötésre törekvő arisztokrata körökkel rokonszenvezhetett. Ez a felfogás tükröződik a 411-ben bemutatott Lüszisztraté című darabjában is. A cselekmény – a műfaj szabályainak megfelelően – egy fantasztikus helyzetből indul ki, a dolgok teljes feje tetejére állításával folytatódik, végül karneváli hangulatban zárul. A nők megtagadják a férfiaktól a szerelmet, és ezzel végül is – mindenki megelégedésére – sikerül nekik a béke megkötésére rávenni a háborúskodó férfiakat.

Arisztophanész élete végén írt művei (pl. a Plutosz) az európai irodalmakban később tovább élő komédiatípus felé mutatnak. nem abszurd alaphelyzetre épülnek, nincs bennük közvetlen politizálás, név szerinti szatíra, helyette jellemtípusok szerepelnek hétköznapi körülmények között.

A komédia verses formában íródott. A párbeszédek túlnyomórészt jambusban, a kardalok változó metrumban. Az egyik kardaltípus, az ún. parabaszisz külön említést érdemel. Ebben a kar, a költő szerepét eljátszva, közvetlenül beszél a közönséghez, főleg anapesztusokat tartalmazó ritmusban. (A Lüszisztratéban kivételesen hiányzik a parabaszisz.)

A darab – Arany János és Devecseri Gábor jóvoltából – két egyaránt kiváló, de különböző felfogású fordításban is olvasható magyarul.

A műből Petrovics Emil írt operát azonos címmel 1962-ben.

*

LÜSZISZTRATÉ

Szereplők:

LÜSZISZTRATÉ, KLEONIKÉ, MÜRRHINÉ, athéni nők; LAMPITÓ, spártai nő; VÉNEK KARA; NŐK KARA, ATHÉNI TANÁCSOS; KINÉSZIASZ, Mürrhiné férje; SPÁRTAI KÖVETEK

Egy fiatal athéni asszonynak, Lüszisztraténak (a Seregoszlatónak) támad egy ötlete, hogyan lehetne véget vetni a hosszú évek óta tartó háborúnak, amelybe Spárta vagy Athén oldalán már szinte minden görög poliosz bekapcsolódott. Kora reggelre szerte Görögországból összehívja tehát a nőket, hogy beavassa őket a tervébe. Elsőnek az athéni Kleoniké (a Győzelemről híres) érkezik, a többiek – bár „hajnal óta nyeregben vannak” – kissé késve szállingóznak. A szintén athéni Mürrhiné után aztán megjön a spártai Lampitó (hatalmas méreteit nem győzik csodálni a többiek), majd a boiótiaiak és korinthosziak is. Az asszonyok hamar szót értenek egymással: a háború mindannyiukat kínozza,mert férjüket hosszú hónapokon át nélkülözni kénytelenek, és készek arra, hogy bármi módon békére kényszerítsék őket. Lüszisztraté ötletére azonban, hogy a békekötésig ne engedjék magukhoz a férfiakat, először mindenki kétségbeesik, és inkább a háború mellett maradna. Lampitó támogatásával azonban Lüszisztraténak mégiscsak sikerül meggyőznie társait, hogy a béke előmozdítására a szerelem megvonása a leghatékonyabb módszer. Ráadásul Lüszisztraténak arra is volt már gondja, hogy az éj leple alatt elfoglaltassa az Akropoliszt, és az Athéné-templomban ellenőrzés alá vegye a háború anyagi fedezetét jelentő pénztartalékokat. A nők tehát esküt tesznek (a szokásos pajzs helyett az iszákosságukat jelképező borospohárra), hogy mindaddig szűzen fognak élni, vagy legalábbis vonzódás nélkül és kelletlenül tűrik el, ha szeretőjük vagy férjük erőszakot tesz rajtuk,  amíg béke nem lesz. Az athéni nők bezárkóznak a fellegvárba, a többiek hazatérnek.

Felháborodva érkezik meg a vének kara. Hátukon rőzse: tűzzel akarják visszafoglalni az Akropoliszt. A nők kara férfigúnyoló szavakkal és vízzel veri vissza a támadást. A vénekkel együtt van egy hivatalos személy is: az athéni tanács egyik tagja. Szerinte a férfiak csakis saját könnyelműségüknek és nemtörődömségüknek köszönhetik, hogy a nők ekkora vakmerőségre vetemedtek. Mindennapos eset például, hogy ha elromlik egy feleségnek a nyakéke, akkor a férj az aranyműves barátját kéri meg, „hogy a nőnek a pecket betegye”. Ha meg szorítja az asszony lábát a szíj, akkor a fiatal vargának szól, hogy „tágítsa meg neki”. A tanácsos határozott fellépést sürget. Lüszisztratét a szkütha rendőrökkel akarja megkötöztetni. A nők azonban nem hagyják magukat, Lüszisztraté pedig fölvilágosítja a tanácsost, hogy mi az asszonyok célja, és kioktatja, hogy miért kellene egyébként is inkább a nőknek irányítaniuk a közügyeket. A szövésből gazdag tapasztalatokra tettek szert, hogyan kell az összekuszálódott ügyeket rendezni. hasonló módon bizonygatja a nők kara is a véneknek, hogy miért inkább a nők valók a népgyűlésbe. A nők jogfosztottsága teljesen igazságtalan, mert ők fizetik a legnagyobb adót: a férfiakat, és legalább olyan jó harcosok, mint a férfiak, akár hajóépítésről van szó, akár „lovaglásról”.

Néhány hét eltelte után Lüszisztraté terve összedőlni látszik. Az asszonyok nem bírják már a férfinélküliséget, és egymás után próbálnak hazaszökni. Lüszisztraté egy jóslatra hivatkozva erősíti meg bennük a hitet, hogy van értelme a lemondásnak. „Ha a fecskék egy helyre menekülnek a bankák elől, és nem ülnek föl a póznákra, akkor meg fog szűnni a baj, és Zeusz alsóvá teszi azt, aki ma felső volt. Ha viszont kirepülnek a templomból a fecskék, akkor kiderül, hogy a fecskéknél nincs feslettebb madár.”

A férfiak pedig valóban nehezebben tűrik az egyedüllétet. Megjelenik a Fellegvárnál Kinésziasz, Mürrhiné férje. Mürrhiné úgy tesz, mintha engedne ura egyre sürgetőbb unszolásának, és hajlandó lenne vele hálni, de közben csak az időt húzza. Először a gyerek jelenléte zavarja, aztán az ágyat hiányolja. utána hosszasan vetkőzni kezd, de közben eszébe jut, hogy hiányzik a párnája. Aztán rájön, hogy a takarót is a várban hagyta. De így sem tökéletes, mert a kenőcsök sem hiányozhatnak. Már minden rendben lenne, amikor Mürrhiné otthagyja iszonyú görcsök között kínlódó férjét, és figyelmezteti, hogy majd a békére szavazzon. A vének karvezetője megpróbál együtt érezni Kinésziasszal testi fájdalmaiban, de nem érti, hogy miért mondja továbbra is édesnek a nőt, aki szenvedéseit okozta.

Spártai küldöttség érkezik Athénba. Mindnyájukon látszik, hogy a dolgok ott sincsenek rendben, hanem „mind fölfelé állnak”. Békeajánlatukra az athéni tanácsos megígéri, hogy előterjeszti a javaslatot a tanácsban. Alábbhagy a vének nőgyűlölete is, és karuk a nők karához csatlakozva vendégségbe hív mindenkit.

A spártaiak és athéniak kölcsönösen meggyőződhetnek arról, hogy mennyire hatásos volt a nők fegyvere, és milyen kínokat kell kiállnia minden férfinak. Most már mindenki készen áll a feltétel nélküli békére. Lüszisztraté az, aki összebékíti őket a lányalakban megszemélyesített Kibékülés segítségével. A békekötést lakoma és vigasság zárja, ahol Artemiszt, Apollónt, Aphroditét, Dionüszoszt, a Múzsákat és más isteneket dicsősítő kardalokkal ünneplik a háború megszűntét és azt, hogy férfiak és nők ismét egymáséi lehetnek.

Bolonyai Gábor

(Forrás: 77 híres dráma  33-36. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)