I.
a) A látomás fogalma
b) Petőfi látomásai
II.
a) Egy gondolat bánt engemet…
b) A XIX. század költői
c) Az ítélet
III. Összegzés
A látomás a tudatban inger
nélkül megjelenő kép. A jövő képe a múlt és a jelen eseményeiből fakad, s
képzelőerő, fantázia, empátia kell ahhoz, hogy a jövőt megálmodhassuk. A
látomás a romantikus személyiségek sajátossága. A magyar romantika korának nagy
látnoka Petőfi Sándor volt. Látomásai egyéni létét, saját korát, a világ
jövőjét egyaránt érintették. Szinte megdöbbentő, hogy munkássága korai
szakaszában milyen mélyen átlátta elhivatottságát: az 1843-ban írt Jövendölés című versében azt írja: „Anyám, az álmok nem hazudnak; / Takarjon
bár a szemfödél: / Dicső neve költő-fiadnak, / Anyám, soká, örökkön él.”
1847. március 15-én megjelenő
Összes költemények című kötetének
mottója volt a Szabadság, szerelem!, mely nemcsak megjelölte a költő akkori
költészetének két legfontosabb témakörét, hanem értékrendjét is megszabta: az
életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.
Petőfi verseiben a
szabadságot lelke istenének nevezi, ami azonban nemcsak szóvirág volt, nemcsak
„megszemélyesítés”, hanem mélyen átérzett realitás. Szabadságvallása nem volt
elszigetelt jelenség a korban. Ez a szellem hatotta át a 19. század közepének
gondolkodó értelmiségét.
A „szent világszabadság”
eszméjének felcsillantatása az a nagy cél, amelynek megvalósulása érdekében
semmilyen áldozat sem sok.
Petőfit akkor látták utoljára,amikor
a segesvári csatában egy lovasroham irányult feléjük. Megdöbbenünk sorain,
amikor azt írja: „S holttestemen át /
Fújó paripák / Száguldjanak a kivivott diadalra / S ott hagyjanak engemet
összetiporva.” Talán így is volt, de azzal az óriási különbséggel, hogy a
segesvári csatában nem a világszabadság hívei győztek.
A vers befejezése megrázó,
ugyanakkor figyelmeztet is az áldozatvállalásra, az emberi küzdés értelmére is.
Az 1847 januárjában íródott
arc poétikájában, A XIX. század költői
című versében Petőfi próféta és népvezér. Látja az ígéret földjét az
elérhetetlen messzeségben. Szerinte a Kánaán ott van, ahol mindenki egyaránt
vehet a bőség kosarából, a jog mindenkit megillet, és a tudáshoz is mindenkinek
joga van.
Petőfi új művészi hitvallásának
ad hangot: a költő Isten küldötte, „lángoszlop”,
a költészet pedig politika lett. Petőfi kijelöli az igazi költő feladatát:
vezetni a népet, élen járni a haladásért folyó küzdelemben, megvilágítani a
jövőbe vezető utat. Ezt a szent és nagy küldetést állítja Petőfi
követelményként a század költői elé. Lelkes és tömör mondat foglalja össze az
egész vers fő mondanivalóját: „Előre hát
mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!” Az „ígéret földjének” jellemzőit az ötödik versszakban adja meg, a többiben
megmarad az általánosságok szintjén. A korabeli viszonyokhoz mérve radikális
gondolatot is találunk, az egyenlő elosztás követelményét. Ez azt mutatja, hogy
forradalmi elképzeléseiben igen messzire ment el a költő.
A Biblia sokszor szolgáltat
költői képeket az irodalomnak. Így jelképezi a költők vezéri, apostoli szerepét
Mózes alakja, aki Kánaán, az ígéret földe felé vezette népét.
Petőfi politikai
lángelméjét bizonyítja, hogy a küzdelem célját is megjelöli. Ez a cél pedig a
jogi, gazdasági és kulturális egyenlőség. A képek, amelyekkel jövőbe lát
eszméit kifejti, találóak és művésziek. A „bőség
kosara” világos jelképe mellett a jogi egyenlőség költői megfogalmazása
arra céloz, hogy a mű megírása idején csak a feudális úriszék nemesi tagjai
ülhettek „a jognak asztalánál”. A „szellem napvilága” viszont a
felvilágosodás költői képeit idézi fel.
Az 1847 áprilisában íródott
Az ítélet című költeményében már
arról ad bizonyosságot a költő, hogy a „jók
s a gonoszak” világméretű harcában a jók fognak győzedelmeskedni. A költő
úgy tér vissza a jövendő igenléséhez, hogy érezteti: nemrégiben még kétségek
gyötörték, de most már tudja, hogy a világot megtisztító vérözönben „Győzni fog itt a jó”. „Ez lesz az
ítélet, s ez után kezdődik az élet.”
A vers elején felteszi a
nagy kérdést: „És mi az emberiség
története?”, melyre látomásszerűen adja meg a választ: „vérfolyam”. A „ködbevesző sziklák” képe az egykori dicsőségekre emlékeztet, a „vérfolyam” szóval Petőfi az emberi
történelem véres küzdelmeinek szüntelen sorozatát vetíti elénk. A költő „földrendítő mennydörgést” megelőző
nyugalmi állapotnak ábrázolja a jelent, ám a kitörő vihar előérzete még inkább
baljóslatúvá minősíti a jövendőt.
A vers két kulcsszava a
vérfolyam és a vértenger. A költői képalkotás logikája e két metafora között
teremtődő kapcsolat segítségével szinte érzékelteti, hogyan keletkezik a
múltból a jövendő. Ez rávilágít Petőfi történelemszemléletére is: az emberiség
története örökös harcok folyamata.
Az ítélet jelentős vers Petőfi pályáján. Nemcsak azért, mert
mintegy összefoglalja formálódó történelemszemléletét és megérzéseit a közeledő
korszakváltásról, hanem azért is, mert számot ad a költő szabadságharc előtti
gondolatvilágáról.
Sem a látomás, sem a
jövőkép nem lehet pontos, de távlatok nélkül nem élhetünk, elveszünk a
jelenben. Tudta ezt a reformkor nagy egyénisége, Petőfi is, aki a saját
költészetében és magatartásában példaadóan valósította meg a költő feladatáról
vallott felfogását, elvben pedig minden kor költője számára megjelölte a
költészet hivatását.
(Forrás:
Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 65-67. old. – Szerkesztette
Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése