I. A prózaíró Illyés Gyula
II.
a)
A mű felépítése
b)
Hangneme
c)
Témakörei
III. Összegzés
Illyés Gyula már ifjú korától kezdve sikeres költő, de legfőbb művei mégis
azok a prózai írások, amelyekben sajátosan és igen költői nyelven elegyíti az
önéletrajzot, a társadalomrajzot, a regényes emberábrázolást és a nép, a „puszták
népé”-nek igazát kifejtő publicisztikát. A társadalmi mélységeket feltáró és
politikailag vádló művei közt kétségtelenül az irodalmi fő mű a Puszták népe
(1936). Ez a könyv annak az évtizednek talán a legnagyobb hazai könyvsikere volt.
Illyés életében a szülőhely: a puszta, meghatározó jelentőségű. A szerző
maga is sajátos társadalmi képletként rajzolódik ki a paraszti mélységekből
felemelkedő katolikus apával és az elszegényedett úri-papi családból származó
kálvinista anyával, s körülöttük azzal a falvakon kívül eső pusztai világgal,
amely fölött végtelen magasságokban uralkodik a földesúri család.
A Puszták népe a magyar szociográfiai irodalom legismertebb alkotása. A
műnek nincs regényszerű cselekménye. Tárgyias leírást ad a pusztai ember
életének általános, mindenkire és mindenhol jellemző vonásairól, tehát a hazai
nagybirtokrendszer sajátosságairól, amelyet az író a maga emlékeivel tesz
érzékletessé. A műben minden valósághű. A puszta kultúrtörténeti kép: a zsidók
bujdosásának, a kilátástalan sorsú emberek utolsó mentsvárának helye. Élethűen
írja le Illyés a múltat, az ünnepeket, a nevetést és a sírást, a pusztai
erkölcs különleges világát, kultúráját, az egészségügyi állapotokat, a
hiedelemvilágot. 20 fejezetben követi egymást táj- és néprajzi leírás, elemzés,
életrajz, útirajz, családtörténet. Mindez szociográfikus alapossággal. A sok
életképszerű elem teszi mégis regényszerűvé a művet.
A puszta világa, amely nemcsak abban különbözik a falutól, hogy nincsenek
utcái, hanem viselkedésében, erkölcsi tulajdonságaiban is más, külön világ. A
puszták népe megőrizte ősi vonásait, nem házasodott még a szomszédos
falusiakkal sem.
Nagy tisztelettel adózott minden nála feljebb való iránt, még akkor is, ha
az közüle származott. A hazalátogató, magas hivatali rangot elért fiút a család
alázattal veszi körül, istenítik.
Innen – a Sió és a Sárvíz közrefogta vidékről, Felsőrácegresről származik
az író is, aki nem saját életéről akar rajzot adni, hanem egy népréteg
lelkületét tárja fel.
Az Illyés család történetén keresztül, a gyermekkori élményekre alapozva
mutatja be a pusztát. Az Illyés család az apa ági felmenők között csak
juhászokat számlált, ami a pusztán igencsak tekintélyt jelentett, s az ügyes
juhász így vagyont is gyűjtött. „Az anyai nagyanyám lángelme volt” – valja az
író, s az összetartó erő tette lehetővé a család felemelkedését, s az unokának,
Illyésnek a pusztai sorból való kilépését. Pedig a puszta öntörvényű vallása sok
akadályt gördített a család elé. Szülei házassága szerelmi házasság volt, mégis
a két család közti vallási ellentétek kovácsolták igazán össze; az már más
okból történt, hogy később mégiscsak válással végződött.
A pusztai élet sajátos: kora hajnalban kezdődik az állatok etetésével. A
csikósoknak és a juhászoknak kiváltságaik voltak, melyeket tisztelni kellett. A
summások (idénymunkások) közös tálból ettek, a béresek elkülönülve, s megadva
az ételnek járó tisztességet. Az esti etetés után a béresek hazamehettek.
A vasárnapi élet vidámabb volt a hétköznapinál. A déli etetés után a
béresek beszélgettek, a lányok kiöltöztek, s citeraszó mellett énekeltek. Vígat
sose daloltak, ajkukhoz csak a szomorú dal illett. A pihenésnek az ötórai
etetés vetett véget, s újrakezdődött a megszokott pusztai robot. Itt minden és
mindenki az állatok ellátása köré csoportosítható, hiszen a boldogulás, a
megélhetés alapja az állattartás és a földművelés volt.
Az embertelenül nehéz munkát súlyosbította a cselédek kiszolgáltatottsága.
Ők a gazda elvárásainak és jogainak voltak kíméletlenül kiszolgáltatva. A
szitkokat a cselédek már közönnyel fogadták. Személyes kapcsolataikban nem volt
helye a formaságoknak, hiszen állandóan együtt voltak. A káromkodások
cifrázásában a puszták népe ritka képzelőerőt mutatott. A veszekedésre és
verekedésre az élet szinte állandó alkalmat adott. Az asszonyok szerették
gyermekeiket, mégis – talán az élet keserűsége folytán – nevelésükben megtalálható
a szitkozódás és a verés eleme is. A férfiak is rendszeresen verték
asszonyaikat, s egymás között is sokszor életre-halálra vívták harcaikat,
legtöbbször semmitmondó dolgokért.
A pusztai ember lelkivilágát persze nemcsak a veszekedések, hanem a
megbékélés, az ünnepek tisztelete is jellemezte. Szerettek ajándékozni. Szinte
hagyománnyá vált a disznóölések alkalmával a kóstolók hordozása. Érdekes, hogy
ezek a nagyon egyszerű emberek a megélhetésükért sok mindenre képesek voltak,
öltek is, de természetesnek vették azt is, hogy egymást segítsék. Illyés a
néprajzkutató alaposságával számol be a téli, majd a tavaszi ünnepek
vigalmáról: milyen gazdag kultúrát adtak át nemzedékről nemzedékre az itt élők.
A puszta világához hozzátartozott a kegyetlen szegénység. Talán épp ezek a
népi hiedelmek és szokások segítették át az itt élőket a nyomorúság keservein.
A családi életben a legfontosabb esemény a lakodalom volt. Annak olyannak
kellett lenni, hogy „megemlegessék”. Ez volt a pusztaiak életében az első és az
utolsó gondtalan ünnep. A párválasztást sokszor már gyermekkorban eldöntötték a
szülők. Az elv: „föld a földdel házasodik” volt. A párkapcsolatok is nagyon
korán kialakultak, hiszen a gyerekek – a szűkös lakáskörülmények következtében –
már korán tisztában voltak az élet rejtelmeivel. Ennélfogva a párkapcsolatokban
is sajátos értékrend alakult ki férfi és nő között. Különösen a pusztai lányok
voltak kiszolgáltatva a gazdatiszt kívánságainak, így az erkölcs kérdését is
prózai tárgyilagossággal ítélték meg.
A munka alól csak az iskolás évek alatt mentesült a cseléd. A kápolnával
egybeépített intézményt mindenki rossz szemmel nézte: az uradalom azért, mert a
költségeket neki kellett viselnie, a szülők pedig azért, mert az iskolába
járásért a gyerek nem kapott napszámot. Olvasni szinte mindenki tudott, de az
írás és számolás tudománya már „tudós” számba ment.
A pusztai ember keveset hallott a világ dolgairól. A földesúr, de még a
gazdatiszt sem ereszkedett le hozzájuk. A híreket koldusok, summások, tudós
emberek hozták.
A puszta emberét minden év október vége hozta izgalomba, ekkor derült ki,
kit foglalkoztat továbbra is az uradalom. Akinek mennie kellett vagy menni
akart, más munkaadó után nézett, vagy beköltözött a faluba.
Így kerültek az író anyai nagyszülei Cecére. A cselédségből keveseknek sikerült
fölfelé kitörni. A cecei nagyanya erélyének köszönhetően, a gyermek Illyés
Gyulát gimnáziumba íratták, megalapozva az írói pályát, melynek eredménye ez a
mű is.
Illyés egész életpályáján vallotta a néptömegek – szűkebben az őt útra
bocsátó pusztaiak, tágabban a nemzet – iránti elkötelezettségét a humanizmus
eszméi alapján. Magyarország tragikus elmaradottságát látva a magyar társadalom
radikális átalakítását tartotta céljának. 1945 előtt elsősorban a szociális gondok
enyhítéséért küzdött, ’45 után a földosztást és az ország társadalmi
berendezkedésének forradalmi átalakítását sürgette.
(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A 20. század irodalmából
59-61. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)
Nagyon ajánlom, hogy ennek az elolvasása után ötös lesz az irodalom dolgozatom.
VálaszTörlés