 |
| Id. Markó Károly: Magyar alföldi táj gémeskúttal |
I.
a) Petőfi tájköltészetének jellemzői
b) Témakörök
II.
a) Az alföld
b) A csárda romjai
c) Szülőföldemen
d) Kiskunság
e) A puszta, télen
III. Összegzés
A magyar költészetben sokan
foglalkoznak a magyar táj, a szülőföld és az otthon leírásával, közülük mégis a
legkiemelkedőbb, s e témának forradalmi újítója Petőfi Sándor. Lírájában a
költői leírás bensőséges, s olyan közvetlen, mintha önmagáról beszélne. A
tájfestés eszközeivel egyben sajátos személyes vallomásának is hangot ad.
Tájábrázolása egyszerre romantikus és realista.
Tájköltészetével újat
alakított, megteremtette az új tájeszményt: az Alföld tengersík vidékét mutatja
be, verseinek témáit a családi életből, a magyar táj kimeríthetetlen
sokszínűségéből merítette. Hangulatára az egyszerűség, szemléletére pedig a
demokratizmus volt a jellemző. A hazai tájról és a szülőföldről szóló verseit
többnyire a harmadik pályaszakaszában írta. Legkedvesebb tája az Alföld, amely
mint lírai téma, az ő felfedezése. Ezekben a versekben megtalálhatók az otthon
iránti érzései, a szabadság iránti vágya, és kiderül műveiből az is, hogy a nép
életének alapos ismerője.
Petőfire jellemző, hogy a
külvilágot, így a hazai táj szépségét, annak változatosságát, az otthon
melegét, az emberekhez fűződő kapcsolatát egyszerűen ábrázolta. Alkotásaival
jelentősen megújította költészetünket, é kiteljesítette a magyar romantikát.
Mint minden témát, a tájköltészetet is más oldalról közelítette meg. Nála minden
érzelmi, hangulati teltséget nyert: a naplemente vagy a vihar a pusztán, a
délibábos ég, a kanyargó folyók, a sivár csárda, a falusi ember élete vagy a
szülői házban eltöltött este.
Petőfi számára az otthont,
a szabadságot „a Dunától / A Tiszáig nyúló
róna” képe jelképezte. Ezt az érzést fogalmazta meg Az alföld című versében, amelyben „a tanyákon túl a puszta mélyén”
rejtőző világot festi meg. A költő a távoli Kárpátoktól közelít a „Kis-Kunság” legelői felé, s a
középpontba a tanyasi környezet kerül a csárdával, ahol mozgalmas képek
mutatják be a pusztai ember életét a gulyával, a ménessel, a tanyával. Az első
két versszakban egy ellentét fejezi ki a költő vallomását: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak /
Fenyvesekkel vadregényes tája!... Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok
honn, ott az én világom”. Ebből az ellentétből ered az a nagy gondolati
utazás, amely feltárja a róna szépségeit. Ez a táj tele van értékkel és
mozgalmassággal, s ez hűen igazolja a költő „szabadság”-motívum képét.
Petőfi, mint a tájleíró
verseiben általában, így A csárda romjai című lírai versét is az alföldi puszta
iránt érzett mély érzelmének kifejezésével kezdi. Leírása bensőséges, s olyan
közvetlen, mintha önmagáról beszélne. A címből érezzük, hogy a költő egy lelki
válság utáni kedvetlen hangulatban írta versét. A tájfestés eszközeivel tesz
vallomást: „Puszta, puszta, te vagy a
szabadság képe, / És, szabadság, te vagy lelkem istensége!” Metaforájában a
puszta képe egyenlő a szabadság érzésének gondolatával, ami egyben lelkének
tiszta sugárzását is jelképezi. A csárda romjai című versét is azzal kezdi: „Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája, /
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája”. Petőfinél a róna képe az örömöt
sugározza, azt a belső jó érzést, amin keresztül láthatjuk, hogy a költő
hazájáért, a haza szabadságáért még életét is szívesen feláldozná.
A sokat szenvedett nép a
költő képzeletében újra életre tud kelni: míg hosszú századokon át szenvedett,
most a csárda falai között újra vigadni tud. Ezek az ellentétes képzetek teszik
a verset mozgalmassá. Ebben a szerkezeti egységben az emlékező költő az egykor
éltek személyiségén keresztül szemléli a tájat, a falak romjait, s a délibábos
ég alatt elgondolkodik a mulandóságról. Keserűen gondol vissza arra, hogy a
csárda lakói is már sírban vannak. „A
csárda is vénült, vénült és roskadott”, de „Még áll s emelkedik az éghez kéménye, / Mint a haldoklónak utósó
reménye”. Önmagát a sas képében ábrázolja, aki a végtelen magasságot, a
szabadságot szimbolizálja.
A befejező képsor a költő
lelkének bánatát, az elérhetetlen szerelem izzó lángját jeleníti meg, melyet
szintén a tájfestés gyönyörű eszközeivel tesz szemléletessé: „Szeretője, aki epedve néz rája, / Délibáb, a
puszták szép tündérleánya.”
Petőfi az Alföldön
született. Apja és anyja emléke s gyermekkori élményei ehhez a vidékhez
kötötték. 1848 júniusában írta a Szülőföldemen
című versét, melyben születési helyére emlékezik vissza. A dajkájától
gyermekként hallott dalt most is hallja, amely a strófák utolsó sora. Ez a
refrén, „Cserebogár, sárga cserebogár!”
meghatározza a vers hangulatát, egységes hangulati keretet, állandóságot és
ritmust ad a költeménynek. Húsz esztendő telt el azóta, hogy elment e városból.
Ez alatt az idő alatt sok keserűség és bánat érte, de azért voltak örömök is az
életében, amelyet feleségétől kapott. Régi játszótársait hiányolja, akiknek
társaságában talán el tudná felejteni, hogy már huszonöt éves. A „régi kedves” helyeket bejárva eszébe jut
a sok szép emlék. Ismét gyermeknek érzi magát, de ennek a gyermekkori emléknek
„az esteli harangszó” vet véget. A dajkája dalát hallja, de tudja, hogy már
élete végéhez közeledik.
A Kiskunság című versében szintén születése helyéről ír. A
szülőföldjéről elkerült kötő egész életében „vissza-visszavágyott” a
Kiskunságra. Testileg a „nagyvárosi élet
örökös zajában” él, de képzelete az alföldi rónán jár, s vándorlásában idő-
és térbeli sorrendben írja le a pusztai körképet: a delelő gulyát, az apró
állatvilágot, a vízparti madárvilágot, a délibáb horizontja alatti tanyákat és
szántókat. A költő emlékezetében a templom és a szélmalmok maradtak meg a
legjobban, amelyekről oly sok gyermekkori emlék jut eszébe. Versében a nyári
puszta képeit idézi fel.
A puszta, télen című versében a tájnak az ősz által
tönkretett képeit vonultatja fel. A téli alföldnek sajátos arculata van Petőfi
tájköltészetében. Ebben a versben a leíró részek rovására a lírai elemek
hangsúlyosak. 1848 januárjában írta. A címben szereplő puszta szó kettős
jelentésű: főnévi értelemben a rónaságot jelenti, melléknévi értelemben pedig a
sivárságot, kopárságot. A költő versében kihaltnak ábrázolja a tájat, de ez a
puszta valójában nem kihalt, hanem erőt gyűjt a kikelethez. A téli világot
negatív jellemzéssel jeleníti meg: a nyár képei sorakoznak tagadó alakban. A
tél a teljes hiány világa. Az emberi tevékenység is lelassul. A versszerkezet
hármas tagolású: kintről, a természetből jutunk el a puszta belső világáig és
környezetéig, majd ismét a kinti látóhatár tárul elénk a képzelet révén. A
költő a negatív leírással képzeletének sejtelmes játékát űzi a dermedtség
világával, melyet az élettelenség jellemez. A tél jelképezi Petőfi költői
világában a derűs emberi élet veszélyeztetettségét.
A reformkorban és az
1848-49-es szabadságharc alatt különösen fontossá vált a hazai táj, az otthon
szeretete és tisztelete. A magyar romantikusok számára, Petőfi számára meg
különösen, a hon egyenlővé vált a legszentebb vallással, amely egyaránt
jelentette a bölcső és a sírt is.
(Forrás:
Házi dolgozatok könyve – A romantika irodalmából 68-70. old. – Szerkesztette
Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése