A világirodalom első
tragédiaköltője Athén polgára volt, azé a városállamé, ahol Dionüszosz isten
kultuszából a tragédia műfaja is megszületett. Férfikorában harcolt a perzsa
támadók ellen vívott nagy csatákban Marathónnál és Szalamisznál, majd megérte
városának a perzsa háborúk utáni évtizedekben bekövetkezett fénykorát. Már
életében nagy elismerés övezte, ránk azonban közel száz tragédiájából csupán
hét maradt fenn. Öregkorában Szicíliába utazott, ott is halt meg.
Athénban minden évben
Dionüszosz ünnepén „tragikus verseny” keretében három költő mutathatta be
darabjait. Mindegyik három tragédiát (egy ún. trilógiát) és egy vidám hangulatú
szatírjátékot vitt színre. A bemutatókra az Akropolisz tövében lévő szabadtéri
Dionüszosz-színházban került sor, ahol az isten szent ligete volt. A színház
maradványai ma is láthatók.
A színház közepén lévő kör
alakú térség a kar helye. Ezt mintegy a kör háromnegyedében a nézők ülőhelyei
vették körül, negyedrészét pedig egy épület (palota vagy templom) homlokzatát
ábrázoló díszlet zárta le, melyen kapuk voltak.
A klasszikus görög tragédia
egyik feltűnő sajátossága a kar szerepeltetése. Azon túl, hogy a kar részt vesz
a cselekményben, ún. kardalokat is előad, énekelve és tánccal kísérve. Ez
egyszersmind a dráma tagolását is szolgálta, mivel az antik tragédia nem
ismerte a felvonás fogalmát.
Aiszkhülosz Oreszteiája az egyetlen ránk maradt
görög tragikus trilógia. Három önálló, de tartalmilag egymáshoz kapcsolódó
tragédiából áll, ezek az Agamemnón,
az Áldozatvivők és az Eumeniszek. (A trilógiához csatlakozó
szatírjáték elveszett.) a költő a három drámában a mitikus argoszi uralkodóház,
a Pelopidák mondakörének egy részét dolgozta fel. A királyi nemzetséget ősük
szentségtörő vétke miatt szörnyű átok sújtja: gyilkos kézzel törnek egymás
életére. Az első darab a Trója földúlása után diadallal hazatérő Agamemnón
király pusztulását mutatja be. A második arról szól, fia hogyan állt érte
bosszút a gyilkosokon, kiknek egyike saját anyja volt. A vérbosszú láncolata a
harmadik darabban szakad meg: köszönhető ez az athéni állam jogrendjének,
amelynek megteremtője maga Athéna istennő.
Az Oreszteia (mint a klasszikus görög drámák mind) versben íródott. A
szöveg nagy részének versformája a hatos jambus, vagyis minden sor hat
jambusból áll (a jambus egy rövid és egy hosszú szótagból összetevődő versláb).
Különböznek ettől a kardalok: ezek versszakokra tagolódnak, amelyek sokféle,
bonyolult felépítést mutatnak, s többnyire párosával felelnek meg egymásnak.
A trilógia bemutatója Kr.
e. 458-ban volt Athénban, s a versenyen az első díjat nyerte el. Legújabb
magyar fordítását Devecseri Gábornak köszönhetjük.
A leláncolt Prométhheusz cselekményét egyedülálló
módon csakis istenek cselekedetei alkotják. A darab hátterében a görög
mitológia egyik jellegzetes motívuma áll: az egymást követő istennemzedékek
harca a világ uralmának megszerzéséért. Ahogy Uranoszt fia, Kronosz győzi le,
ugyanígy Kronosz uralmának is fia, Zeusz vet véget, hiába tesz meg mindent az
apa, hogy gyermekét már születésekor ártalmatlanná tegye. A tragédia szereplőinek
viselkedését és szembenállását ugyanakkor nem pusztán csak a nemzedéki
hovatartozásuk határozza meg. Prométheusz a titánok egyike, azaz Kronosz
generációjához tartozik, de minthogy előre ismeri a jövőt, Zeuszt segíti
tanácsával a titánok elleni harcban. A világ újrarendezésében azonban már nem
hajlandó engedelmesen együttműködni, és szembefordul Zeusszal. Zeusz megbünteti
ugyan, de hamarosan kiderül, hogy saját bukását csak úgy tudja elkerülni, ha
ismét igénybe veszi majd Prométheusz bölcsességét. A darab konfliktusuknak azt
a szakaszát ábrázolja, amikor Zeusz és Prométheusz egyaránt elzárkózik az őt
ért igazságtalanságra hivatkozva a kibéküléstől,d e előre vetődik annak a
lehetősége is, hogy egymásrautaltságuk kompromisszumra fogja őket késztetni.
Nagyon valószínű, hogy a
csak töredékekből ismert Megszabadított
Prométheuszban ehhez a tragédiához kapcsolódva jött létre ez a
kompromisszum, és a szintén csak töredékesen fönnmaradt Tűzhozó Prométheusszal együtt tartalmilag összefüggő trilógiát
alkotott. Vannak azonban olyanok is, akik elsősorban metrikai érvek alapján
vitatják, hogy A leláncolt Prométheusz valóban Aiszkhülosz műve lenne. Adatok
hiányában bizonytalan az is, hogy mikor íródott a darab; többnyire a Kr. e.
440-es évek derekára teszik.
A művet
Trencsényi-Waldapfel Imre fordította magyarra.
1900-ban G. U. Fauré,
1968-ban C. Orff írt operát a tragédia alapján. Külön érdekesség, hogy a német
zeneszerző az eredeti ógörög szövegből állította össze a librettót.
ORESZTEIA
Agamemnón
Szereplők:
ŐR; KLÜTAIMÉSZTRA;
HÍRNÖK; AGAMEMNÓN; KASSZANDRA; AIGISZTHOSZ; AZ ARGOSZI VÉNEK KARA.
A
szín az Agamemnón argoszi palotája előtti tér.
Éjjel van. A palota tetején
őr virraszt. A királyné, Klütaimésztra parancsára egy tűzjel feltűnését
figyeli, amely majd Trója elfoglalását jelenti. Egyszer csak ujjongásban tör
ki: megpillantja a jelzést. Elsiet, hogy értesítse a királynét.
A palota előtti térre
argoszi vének egy csoportja érkezik, a kar. Arról énekelnek, hogy már tíz éve
annak, hogy bosszúhadjáratra indult a két Atreusz-fi, Agamemnón és Menelaosz,
mert a trójai királyfi, Parisz – visszaélve a vendégjoggal – elszöktette
Menelaosz feleségét, Helenát.
közben kilép a palotából a
királyné, szolgái áldozati tüzeket gyújtanak a szabadtéri oltárokon. A kar
folytatja énekét arról, hogyan indult el a sereg Trója alá. Zeusz jósjelet
küldött, két sasmadarat, s azok lecsaptak egy vemhes nyúlra, és felfalták.
Kalkhasz, a sereg jósa megfejtette a jelet: le fogják rombolni Tróját, s a
város minden kincse a győzteseké lesz. De a jós figyelmeztet arra is, hogy a
vadak védője, Artemisz istennő megharagudhat a vemhes nyúl pusztulása miatt.
Rövid Zeusz-himnusz következik, amely az istent mint legfőbb hatalmat
magasztalja, aki a vétkest szenvedésen át belátáshoz vezeti. Ezután újra a
sereg indulását idézi föl a kar: Auliszban az északi szél nem engedte kifutni a
hajókat, végül Kalkhasz tanácsára Agamemnón lányának, Iphigeneiának
feláldozásával engesztelték ki Artemiszt.
A színen újra megjelenik
Klütaimésztra, s kihirdeti, hogy Tróját bevették a görögök, ezért égnek
örömtüzek az oltárokon. Mivel a kar kételkedik a szavában, elmondja, hogyan
érkezett a messzi Trójából a hírhozó láng, majd arról beszél, hogy milyen más
lett a sorsa a győztes görögöknek és a legyőzött trójaiaknak. Csak nehogy
valami bűnt kövessenek el a hódítók! E kívánsággal zárja szavait a királyné, s
bemegy a palotába.
Ismét kardal következik:
Zeusz megtorol minden bűnt és jogtalanságot; Parisz vétke pusztulást hozott
városára. De sok görög hős is ottveszett, s ezért gyűlölet ébred az
Atreusz-fiak ellen. De vajon nem elhamarkodott asszonyi viselkedés-e, hogy a
királyné annyira bízik a tűzjelben?
Hírnök közeleg. ünnepélyes
szavakkal köszönti szülőföldjét, ahonnan
tíz éve távozott. Bejelenti, hogy Tróját elfoglalták, a hazatérő
Agamemnón és serege már a közben van. Miközben a Trója alatt elviselt szenvedésekről
szól, kilép a palotából Klütaimésztra. A kétkedőkkel szemben neki volt igaza,
hangoztatja büszkén. Azután a hírnökhöz fordul, vele üzen Agamemnónnak, siessen
haza városába és hű feleségéhez, aki házőrző kutyaként várja.
A királyné visszatér a
palotába, a kar még Menelaosz sorsa felől tudakozódik a hírnöktől. A válaszból
kiderül, hogy csupán Agamemnón érkezett meg hajójával, a többi hősről mit sem
tudnak, talán nem is élnek, miután vihar szórta szét a hazatérő hajóhadat.
A hírnök visszatér a sereghez,
a színen csupán a kar marad. A kardal Helena és Parisz bűnös nászáról szól, s
azzal végződik, hogy a bűn újabb bűnt szül, s az ilyen házban megszáll a
büntetés istennője, Até, Diké, az igazság istennője viszont a tiszta életűeknél
lakik, szegényes házikókban.
Harci szekerén, oldalán a
Trójából rabnőjeként magával hozott királylánnyal, Kasszandrával bevonul Agamemnón.
A kar hódolattal köszönti, de azzal végzi szavait, hogy a király majd megtudja,
távolléte alatt ki vigyázott jól a városra, s ki nem. Agamemnón először Argosz
isteneinek mond köszönetet, hogy megadták neki a hazatérést, majd a karhoz
fordul: tudja jól, hogy nem mindenki barát, aki annak mondja magát. Mindent meg
fognak vitatni, s ha kell, kivágják vagy kiégetik majd a kórt.
A palotából kilép
Klütaimésztra. Előbb a polgárokhoz szól: nem szégyenli bevallani, milyen
szenvedés volt számára az idő, míg férje távol volt. Majd túláradó
magasztalással köszönti a királyt, s megparancsolja a szolgálóknak, terítsenek
bíborkelmét a lába alá, mielőtt lelép a kocsiról. Agamemnón elhárítja a
megtiszteltetést, de az asszony sürgetésére végül enged. Megoldja saruját, s a
bíborszőnyegen lépdelve bevonul a palotába.
A színen csupán a kar
marad, s a harci szekerén némán várakozó Kasszandra. A kar éneke a szívét
szorongató, megfoghatatlan balsejtelemről szól. A palotából kilép
Klütaimésztra, s előbb leereszkedően, majd fenyegetve felszólítja a fogoly
királylányt, kövesse őt a palotába. A lány nem mozdul, némán áll, nem felel az
őt jóindulatúan sürgető karnak sem. A királyné visszasiet a palotába.
Ekkor szólal meg
Kasszandra. Félig önkívületben látomásáról beszél: az Atridák palotája véres
mészárszékként jelenik meg neki, s látni véli azokat a szörnyűségeket, amelyek
ott történtek és még történni fognak. Később lehiggad, s elmondja a karnak,
hogy jövendőmondó képességét Apollónnak köszönheti, de mert megtagadta tőle
szerelmét, az isten azzal büntette, hogy senki sem hisz neki. Megjósolja, hogy
Klütaimésztra megöli Agamemnónt, majd őt is, de tette nem marad megtorlatlan.
Végül önként bemegy a palotába.
A színen ismét csak a kar
marad. Miközben arról énekelnek, milyen bizonytalan az ember sorsa, halálsikoly
hallatszik a palotából: a kar, vagyis az argoszi vének már be akarják törni a
kaput, amikor az föltárul, s megjelenik Klütaimésztra vérfoltos ruhában,
mellette látszik Agamemnón és Kasszandra holtteste. A királyné szinte kérkedik
tettével: férje rászolgált sorsára, mert föláldozta Iphigeneiát, s míg távol
volt, ágyasokat tartott, Kasszandrát még magával is hozta. A kar közben a
megölt királyt siratja.
Fegyveresek kíséretében
megérkezik Aigiszthosz. Ő is a Pelopidák nemzetségéhez tartozik, apja,
Thüesztész Atreusz öccse volt. A testvérek viszálykodtak a hatalomért, Atreusz
elűzte a másikat, majd visszahívta, de megölte két gyermekét, s azok húsát
kínálta föl a lakomán. Aigiszthosz most áll bosszút apjáért: a gyilkosságot ő
tervelte ki. – Hiába lép fel Aigiszthosz uralkodóként, a kar nem tesz féket a
nyelvére: ócsárolja gyávasága miatt, hiszen még a gyilkosságot sem merte maga
végrehajtani. Majdnem összecsapnak a vének és Aigiszthosz kísérői, de
Klütaimésztra közbelép: legyen vége a vérontásnak.
ÁLDOZATVIVŐK
Szereplők:
ORESZTÉSZ; PÜLADÉSZ; ÉLEKTRA; DAJKA;
KLÜTAIMÉSZTRA; AIGISZTHOSZ; SZOLGA; ARGOSZI RABNŐK KARA.
A
szín ugyanaz, mint az Agamemnón c. tragédiában.
Agamemnón fiát, Oresztészt
anyja még a gyilkosság előtt idegenbe küldte. Mintegy tíz év telt el a véres
tett óta, a gyermek közben fölserdült s hazatér, hogy megbosszulja apja
halálát.
Első útja apja sírjához
vezet. Egy hajfürtjét halotti áldozatul a sírra teszi, de imájában megzavarják:
gyászruhás nők csoportja közeleg, köztük felismeri nővérét, Élektrát.
Kísérőjével, Püladésszal együtt elrejtőzik.
A palotából Klütaimésztra
küldte ki lányát, Élektrát és a rabnőket, hogy engesztelő áldozatot mutassanak
be megölt férje sírján, mert az úrnőt az éjjel rémlátások gyötörték. A vonuló
rabnők arról énekelnek hogy Diké, az igazság istennője minden bűnt megtorol. A
sírnál a nők elhatározzák, hogy nem engesztelni fogják a halottat, hanem
bosszúállóért fognak imádkozni. Élektra bemutatja az áldozatot, s azért
fohászkodik, hogy térjen haza Oresztész, s álljon bosszút apja haláláért. Végül
a lány levág hajából egy fürtöt, s a sírra helyezi. Ekkor pillantja meg az ott
levő hajfürtöt, s úgy véli, hogy talán az öccséé. Remény és kétség között
hányódik, amikor előlép Oresztész, s a testvérek egymásra ismernek. Oresztész
elmondja, hogy Apollón szigorú parancsára meg kell ölnie apja gyilkosait. Majd
ő, Élektra és a kar fölváltva hosszú imát mond a bosszú sikerültéért. Ezután
Oresztész beavatja tervébe Élektrát és a kart: phókiszi vándor képében
bebocsátást kér a palotába, s ott végez Aigiszthoszszal.
Oresztész és Püladész a
palota kapujához siet. Egy szolgával kihívatják a ház úrnőjét, s Oresztész
előadja neki, hogy vándorok, s Phthiótiszból hoznak üzenetet: Oresztész
meghalt. A királyné néhány szóval felpanaszolja a ház balsorsát, majd egy
szolgával a palota férfitermébe kísérteti a vendégeket, ő maga pedig a női
lakosztályba megy, hogy hazahívassa a mezőről Aigiszthoszt.
A színen csak a rabnők kara
marad; énekükben azért fohászkodnak, hogy az istenek segítsék Oresztészt. A
palotából sírva lép ki Oresztész dajkája. Őt küldte a királyné Aigiszthoszért,
hogy jöjjön fegyvereseivel, és hallgassa meg maga is a hírt. A kar ráveszi a
dajkát, hogy az üzenetnek a fegyveres kíséretre vonatkozó részét ne adja át.
Rövid kardal után megérkezik
Aigiszthosz. Belép a palotába, s hamarosan halálkiáltása hallatszik. Egy szolga
rohan ki a palotából hangos jajgatással, s a női lakrész kapuján zörget.
Klütaimésztra lép ki: azonnal átlátja a helyzetet, s fegyvert keres, de
feltárul a palota főkapuja, kivont karddal Oresztész lép elő, benn látszik
Aigiszthosz holtteste.
Klütaimésztra szívez szóló
szavakkal igyekszik eltántorítani fiát a tettétől. Föltárja előtte keblét,
emlékezteti rá, hogy az anyja. Oresztész meginog egy pillanatra, de Püladész
eszébe idézi Apollón parancsát. Bevezeti anyját a palotába, hogy Aigiszthosz
holtteste mellett vele is végezzen.
A kar öröméneket zeng:
győzött az igazság, és a királyi ház megszabadult a betolakodóktól. Feltárul a
palota kapuja, Aigiszthosz és Klütaimésztra holtteste mellől előlép Oresztész,
és mintegy a város nyilvánossága előtt igazolja tettét. Delphoiba készül,
Apollón szentélyébe, akinek parancsát teljesítette. Ám egyszerre rémképek
törnek rá, az anyja kiontott véréből támadt bosszúistennők. Vad kétségbeesésben
távozik.
EUMENISZEK
Szereplők:
ORESZTÉSZ; APOLLÓN PAPNŐJE; APOLLÓN;
KLÜTAIMÉSZTRA SZELLEME; AZ ERINNÜSZÖK KARA.
Az
első rész Delphoiban, Apollón temploma előtt játszódik, a második Athénban, az
Akropoliszon.
Apollón papnője az isten delphoi templomába
igyekszik. Már belépne a szentélybe, de
a küszöbön visszahőköl, mert szörnyű látvány fogadja: a templom közepén egy
vértől szennyezett ifjút lát, kezében karddal és az oltalomkérők gyapjúval
befont olajágával, körülötte pedig undorító és félelmes nőalakok alszanak.
Oresztész az, aki ide menekült anyjának bosszúszellemei, erinnüszei elől, de
azok még a templomba is követték. A papnő döbbenten távozik. Most Oresztész
mellett láthatóvá válik az isten, Apollón. Ő bocsátott álmot az üldözőkre, s
most további segítséget ígér Oresztésznek. Athénba küldi őt; ott hoznak majd
ítéletet tettéről. Az úton Apollón öccse, Hermész isten vigyáz majd rá.
Oresztész és Hermész
elindulnak, Apollón is eltűnik. A templomban az alsó erinnüszök között
megjelenik a megölt Klütaimésztra szelleme. Dühödten ébresztgeti az
erinnüszöket: alszanak, ahelyett hogy a bűnöst kínoznák. A bosszúszellemek
nehezen ébrednek mély kábulatukból, közben visszatér Apollón, s megvető
szavakkal kiutasítja őket templomából. A kar szemére veti az istennek, hogy
bűnöst, egy anyagyilkost védelmez; Apollón szerint azonban nagyobb bűn a
házastárs megölése.
Az athéni Akropoliszon,
Athéna temploma előtt áll az istennő szobra. Oresztész érkezik rohanva, és
leborul a szobor elé. Nyomában az őt üldöző erinnüszök. Miközben Oresztész
Athéna oltalmáért esdekel, körülfogják őt a bosszúszellemek, és a bűnöst kínzó
varázsdalt énekelnek.
Megjelenik Athéna. Amikor a
kar is és Oresztész is arra kéri, hogy tegyen igazságot, bejelenti, hogy Athén
legderekabb polgáraiból esküdtbíróságot állít föl, s maga fog elnökölni a
tárgyaláson.
Miközben a kar arról
énekel, hogy megdől az ősi törvény, ha az anyagyilkost fölmentik, Athéna
vezetésével bevonul a bíróság.
Megjelenik Apollón is, hogy tanúskodjék Oresztész mellett. Athéna először a
vádnak adja meg a szót. Az erinnüszök szerint Oresztész tette
megbocsáthatatlan, mert vérrokonát, anyját ölte meg, Klütaimésztrának viszont
Agamemnón nem volt vérrokona. Oresztész érdekében a védőbeszédet Apollón isten
mondja el. Elmondja, hogyan ölte meg felesége alattomos merénylettel a
háborúból hazatérő hőst. Egyébként is a gyermeknek fontosabb az apja, mint az
anyja. Miután mind a két fél előadta érveit, Athéna elrendeli a szavazást, s
egyben bejelenti, hogy ő maga a felmentésre szavaz. Mivel a fölmentő és az
elmarasztaló szavazatok száma egyenlő, az istennő szavazata dönt: Oresztészt
fölmentik. Az erinnüszök, az ősi istenek felháborodottan tiltakoznak az ellen,
hogy az ifjú istenek így semmibe veszik őket, s azzal fenyegetőznek, hogy
megszégyenülésükért Athén városán fognak bosszút állni, de Athéna kiengeszteli
őket: lakhelyet és kultikus tiszteletet ígér nekik Athénban. Az erinnüszök
elfogadják az ajánlatot, s most már mint jóindulatú védőszellemek (eumeniszek)
áldást mondanak Athén földjére. Az egész város népe fáklyásmenetben kíséri őket
új lakhelyükre.
*
A
LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ
Szereplők:
AZ
ERŐ; HÉPHAISZTOSZ; PROMÉTHEUSZ; AZ ÓKEANISZOK KARA; ÓKEANOSZ; IÓ; HERMÉSZ.
Sziklás szkütha vidék. Az
Erő, Zeusz frissen szerzett uralmának feltétlen híve és könyörtelen
kiszolgálója megmutatja Héphaisztosznak, hogy hová láncolaj Prométheuszt.
Prométheusznak azért kell bűnhődnie – mondja az Erő -, mert meglopta Zeuszt, és
az embereknek adta a tüzet. Héphaisztosz, az isteni kovács előre látja a
Prométheuszra váró kínokat, s maga is szenved, amint a bilincset elkészíti, de
együttérzésénél erősebbnek bizonyul Zeusz parancsa.
A leláncolt Prométheusz
egyedül marad. Az Aithérnak, a Földnek és a Napnak, a régi istennemzetségek
tagjainak panaszolja el, hogy milyen gyalázat érte isten létére. egy nála
fiatalabb isten láncoltatta le, és csupán azért, mert segített az embereken.
Megérkezik a tengeristen, Ókeanosz lányainak kara: az Ókeaniszok. Mélyen megrendíti
őket a szenvedő titán látványa. Zeusz nemrég született uralma szerintük sem
más, mint önkény; ráadásul Prométheuszhoz szoros rokoni szálak is fűzik őket,
mert egyik nővérük hozzá ment feleségül. A Zeusszal való szembefordulást
azonban vakmerőségnek érzik, bár pontosan még nem ismerik Prométheusz
büntetésének az okát. Prométheusz részletesen elmeséli tehát nekik, hogy hogyan
szállt szembe Kronosz fiával. Mindez azután történt, hogy bölcs tanácsával a
titánok feletti győzelemre segítette Zeuszt, és a világ új ura nemhogy nem
juttatott semmit az embereknek, hanem egyenesen ki akarta őket irtani a föld
színéről. Prométheusz megmentette a halandókat a végső pusztulástól, és beléjük
plántálta a reményt is, hogy senki se tudja, mikor fog meghalni. Végül a tűzzel
is megajándékozta őket, amellyel minden mesterséget megtanulhattak. Prométheusz
bukása után is vállalja mindazt, amit tett; az Ókeaniszok, bár nehezükre esik
ezt kimondani, tettét tévedésnek ítélik. Prométheusznak azt tanácsolják, hogy
keresse Zeusz bocsánatát.
Közvetítőnek Ókeanosz
kínálja magát, aki szintén Prométheusszal rokonszenvezik, de a zsarnokkal való
szembeszegülését ő is esztelenségnek és hibának tartja. Prométheusz nem kéri a
segítséget. Tudja, hogy ennek csak az lehet az eredménye, hogy Zeusz haragja
Ókeanosz ellen is fordulna; a sors által kiszabott szenvedésektől nem
menekülhet meg. A tenger istene szárnyas lován visszatér otthonába.
Prométheuszt a kar siratja,
és sorsán eltűnődve felidézi a régi istennemzedék letűnt dicsőségét, s fájdalmasan
gondol egy másik titán, a világot tartó Atlasz kínjaira. Prométheuszt azonban a
szenvedések inkább megerősítik vélt igazában, mintsem megtörnék. Öntudattal
idézi föl a karnak, hogyan emelte föl az embert azáltal, hogy értelmet adott
neki, és megtanította a mesterségekre. Megismertette őket a csillagképekkel, az
írással és a számokkal. Megmutatta nekik, hogyan kell a barmot igába fogni, a
lovat megszelídíteni. Tőle tanulták meg a hajózás, a gyógyítás mesterségét, a
jóslás tudományát. Rávezette őket az áldozat művészetére, és föltárta előttük a
bányászat mesterségét. Prométheusz azonban tisztán látja azt is, hogy
bölcsessége és cselei önmagán nem segíthetnek, és nem befolyásolhatják a Sors
istennőit, a moirákat és az erinnüszöket. Ez a belátás azonban erőt is ad neki,
mert tudja, hogy szenvedéseinek egyszer vége lesz, és a végzet Zeusz fölött is
uralkodik. Arra azonban még nem érkezett el az idő, hogy kimondja az anyjától,
Themisztől megtudott titkot: mi vethet véget Zeusz uralmának. Ez a tudása fogja
majd egyszer a szabadulást meghozni számára. A rejtélyes szavak kissé
megijesztik az Ókeaniszokat. Gyorsan leszögezik, hogy az ő szemükben Zeusz a
világ ura, és számukra a változások nélküli és hatalomtisztelő élet biztonsága
mindennél előbbre való. Prométheusz ráadásul túlbecsülte az embereket, az egy
napig élők erőtlen és tehetetlen faját. Tőlük nem remélhet hálát, és ők nem
képesek Zeusszal szembeszállni.
Prométheusz sorsával
igazából csak olyan valaki tud feltétlenül együtt érezni, akit magát is sújtja
az istenek igazságtalan dühe: Ió, Inakhosz leánya. Iót Héra változtatta
tehénné, és űzeti bögöllyel megállás nélküli bolyongásra, mert Zeusz
belészeretett. Prométheusz Inakhosz lányának jövendőbeli sorsát is ismeri, és
amikor a csípésektől félőrületbe hajszolt lány megkéri, belekezd a rá váró még
súlyosabb szenvedések elmesélésébe. Sorsuknak azonban nemcsak eredete és
alakulása hasonló, hanem egy távoli ponton egymásba is fonódik. Prométheusz
megszabadítója Ió tizenharmadik ízigleni leszármazottja lesz. Addig azonban
Ióra még hosszú, kínkeserves vándorlás vár. Zeusz csak Egyiptomban szabadítja
meg majd a szenvedésektől, aztán fiat fog szülni tőle, a sötét bőrű Epaphoszt.
Öt nemzedékkel később visszatér majd Argoszba ötven lányutóda, és ebből a
nemzetségből fog megszületni ama híres nyíllövő, aki Prométheuszt föláldozza.
Ió szörnyű szenvedései
egészen más gondolatokat ébresztenek az Ókeaniszokban, mint Prométheuszban. A
kar megijed, és óva int a hatalmasabb istenekhez fűződő szerelemtől.
Prométheuszt Zeusz igazságtalansága háborítja föl, és szinte előre örül Zeusz
végzet rendelte bukásának. Kimondja az anyjától ismert jóslat legfontosabb
részletét: saját fia fog végezni vele.
Zeusz elküldi Hermészt
Prométheuszhoz, hogy megtudakolja, melyik házasságától reméli Prométheusz, hogy
hatalma megtörik majd. Prométheusz nyersen megtagadja a választ. Ő már két
isten uralmának végét is látta, nem fog behódolni az új isteneknek. Hermész
hiába fenyegeti a villámcsapások és a máját tépő saskeselyű rémképével, a kar
is hiába próbálja „önhittségéről” lebeszélni, Prométheusz megingathatatlan. Az
Ókeaniszok mellette maradnak ugyan, de hallatszik már a mennydörgés, és
Prométheusz, utolsó szavaival az Éghez és anyjához fordulva, villámtól sújtva a
mélybe zuhan.
Bolonyai Gábor és Kapitánffy István
Bolonyai Gábor és Kapitánffy István
(Forrás:
77 híres dráma 5-16. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése