A hármas csillagok nem
ritkák az irodalomtörténet egén. A
legelső ilyen triász az ókori
görög tragédia „szentháromsága”. Aiszkhülosz,
a műfaj voltaképpeni megteremtője sziklatömbszerű, darabos nagyszerűségével, a
plasztikus tökélyű, harmonikus Szophoklész
s végül a három kortárs legfiatalabbika, Euripidész,
aki főképpen a háborgó lelket, a végletes szenvedélyeket boncolta újító kedvű, formabontó
műveiben.
Jómódú családban született
Athénban, s élete javát itt élte le, csak halála előtt két évvel költözött
Arkhelaosz makedón király udvarába. Az évenkénti drámai versenyeken, amelyek az
athéni nagy Dionüszosz-ünnepség részét alkották, már fiatalon fellépett
műveivel, de csak tizennégy év múltán, 441-ben sikerült első díjat nyernie. Míg
fentnevezett pályatársai fénykorukban szinte minden alkalommal megszerezték a
legmagasabb kitüntetést, ez Euripidésznek hosszú élete során mindössze négyszer
sikerült, jóllehet harmincötször pályázott tragikus trilógiával. Mégis tőle
maradt ránk a legtöbb mű teljes szövege, szám szerint 18, tehát több, mint
Aiszkhülosztól és Szophoklésztól együttvéve. További 78 tragédiájának és
szatírjátékának ismerjük a címét, többségükből hosszabb-rövidebb töredékek is
fennmaradtak.
A tragédia két egymással szemben álló, nagyjából egyenlő erejű és
kibékíthetetlen elv vagy erő összecsapása, amelynek a hős
áldozatául esik: vagy meghal, de erkölcsileg felülkerekedik (Antigoné), vagy életben marad, de
erkölcsileg semmisül meg (Kreón);
esetleg a fátum kiismerhetetlen és kérlelhetetlen erőivel szemben marad alul (Oidipusz). Ezek a szophoklészi tiszta
képletek ritkán találhatók fel Euripidész műveiben. Őt nem a hősök erkölcsi döntése foglalkoztatja, hanem
a helyzet, amelyet a döntésük előidézett. Jó példa erre az Oresztész. A címszereplő nevezetes tettéről – hogy apjáért való
bosszúból megöli anyját – Aiszkhülosznál külső isteni erők (az erinnüszök,
illetve Apollón) mérkőzése dönti el, hogy erkölcsileg igazolható, míg
Szophoklész szemében a tett jogossága egy pillanatig sem kétséges. Euripidészt
viszont az erkölcsi szempont hagyja hidegen; csakis az foglalkoztatja, mivé
lesz, milyen nyomorultul vergődik az, aki joggal vagy anélkül, de kénytelen
volt megölni az anyját. Éppígy őrlődik fel szenvedélye és értelme
konfliktusában a Médeia és a Phaidra hősnője. Más művekben viszont
elmarad a tragikus kifejlet, a hős sorsa eligazodik (Ión, Iphigeneia a tauroszok között), vagyis megszületik a középfajú
dráma, míg az Alkésztisz a későbbi
attikai komédia csíráit hordozza. Euripidész újítása volt a híres deus ex machina is, a színpadi
gépezetből alászálló istenség, aki mintegy hatalmi szóval oldotta meg vagy fel
az emberi szférában már meg nem oldható ellentéteket.
Az Iphigeneia Auliszban a költő talán legharmonikusabb, jellemekben és
konfliktusokban leggazdagabb remeke, egyben utolsó írása is. Csak a halála
utáni évben mutatták be, s posztumusz első díjat szerzett alkotójának. Magyarra
Guzmics Izidor fordította 1840-ben (ez volt a legelső magyar
Euripidész-fordítás), majd az 1920-as években Csengery János, végül 1961-ben
Devecseri Gábor; az ő szövegével mutatták be először a művet Magyarországon
1964-ben. A dráma több megzenésítése közül Gluck operája a legkiválóbb,
nyitánya máig népszerű hangversenydarab.
*
IPHIGENEIA
AULISZBAN
Főbb
szereplők:
IPHIGENEIA; AGAMEMNÓN; MENELAOSZ, KLÜTAIMNÉSZTRA;
AKHILLEUSZ
Aulisz kikötőjében
vesztegel már hosszú ideje a nagy görög hajóhad, amely Trója ostromára kész.
Azért gyűltek össze Hellász királyai legjobb vitézeikkel, hogy hajdani
esküjükhöz hívek megsegítsék Menelaoszt, Spárta urát: Parisz királyfi ugyanis
megszöktette feleségét, a világszép Helenét, s Trója nem hajlandó
visszaszolgáltatni. Ám hiába minden: szél híján nem indulhatnak a hajók. Kalkhasz,
a biztos szavú jós kijelentette: Agamemnón, a sereg vezére valaha megsértette
Artemisz istennőt, s az tagadja meg tőlük a szelet haragjában. Csak akkor
engesztelődik meg, ha a vezér feláldozza neki leányát, Iphigeneiát. Bár
Agamemnón visszaborzadt a tettől, kénytelen volt engedni, Odüsszeusz tanácsára
levelet küldött feleségének, Klütaimnésztrának, hogy hozza a táborba a leányt,
mert feleségül akarja adni a legkiválóbb hellén daliához, Akhilleushoz.
A darab elején Agamemnónt
látjuk: nehéz töprengésben töltötte az éjt, s reggel táblára írt levelet nyújt
át hű öreg szolgájának: siessen hitveséhez, vagy ha az – előző üzenetének
engedelmeskedve – már elindult, igyekezzék útjában feltartóztatni. Meggondolta
ugyanis magát, inkább lemond a vezérségről, de nem hajlandó imádott lányát
halálra adni. Csakhogy a szolga alig indul el, Menelaosz felfigyel rá, erővel
elveszi tőle a küldeményt, majd szemrehányásokkal ront fivérére, hogy lám,
megszegni igyekszik egyezményüket. Gúnyosan emlékezteti, mennyire törekedett a
vezérségre; most vállalja hát, ami együtt jár vele. Agamemnón keserű válasza. Miért
az ő szép és ártatlan leányának kell halnia azért, mert fivére csélcsap, rossz
asszonyt vett feleségül? Menelaoszt meghatja a szenvedélyes panasz, késznek
mondja magát, hogy feladja igényét, és szélnek eressze a hadakat. Ám fivére
szkeptikus: az összegyűlt seregek háborút akarnak és gazdag zsákmányt, vissza
már aligha fordíthatók.
Hírnök jön jelenteni:
perceken belül érkezik a vezér felesége a lányával és fiával, a gyermek Oresztésszel.
Iphigeneia szeretett atyja keblére borul, s nem érti annak könnyeit s alig
rejthető zavartságát. Agamemnón arra célozgat, hogy a leány násza bánat is a
szülőknek, hisz elvesztik, akit annyi gonddal neveltek. Klütaimnésztra
kikérdezi férjét a leendő vőlegény felől, s elégedettnek látszik, de értetlenül
fogadja annak utasítását, hogy térjen haza még a nászünnepség előtt; nem is
igen hajlandó erre. Rövidesen találkozik Akhilleusszal, s néhány szó után
kiderül, hogy a dalia mit sem tud az állítólagos nászról. Az egyenes lelkű hőst
felháborítja, hogy így visszaéltek a nevével, s megígéri, hogy végszükség
esetén kardjával akadályozza meg a véres merényt; az anyát arra biztatja, hogy
előbb ő és lánya igyekezzenek a vezér lelkét megindítani.
Klütaimnésztra érvei,
Iphigeneia megindító könyörgése mind hiábavalók. Agamemnón összetört szívvel
tárja fel helyzetét. Egyfelől esküje kötelezi, másfelől a hadjárat magasabb
célja: leckét adni mindenkinek, aki valaha is egy görög férj hitvesi ágyát
megrabolni merészelni; végül a háborúra elszánt sereg miatt kénytelen engedni,
hisz ha ő menteni próbálná lányát, a katonák mindnyájukat lemészárolnák. Erre
rögtön bizonyítékot szolgáltat Akhilleusz, aki saját feldühödött katonái elől
menekül be a színre,merthogy a lány védelmére kelt előttük.
Iphigeneia ekkor kijelenti,
hogy inkább önként vállalja az áldozatot az egész görögségért, s ezzel méltóbb
nevet szerez magának a nép emlékezetében, mitn ha gyáván menekülni próbálna a
végzet elől. Akhilleuszt bámulattal tölti el a lány hősiessége, most már őszintén kívánja,
bárcsak feleségül vehetné. Iphigeneia tiltakozása ellenére fogadkozik, hogy
elrejtőzik az oltárnál, és fegyverrel megakadályozza feláldozását. A leány
apjával együtt elindul Artemisz szent ligetébe.
A fájdalmába roskadt
anyának hírnök jön hírül adni, hogy az áldozat alkalmával csoda történt: mikor
a pap késével lesújtott, a jelenlévők bámulatára egy szarvas jelent meg
Iphigeneia helyén, és annak vére ömlött az oltárra. Leánya tehát az istennő
oltalma alatt áll, s alighanem a halhatatlanok közé került.
Tótfalusi István
Tótfalusi István
(Forrás:
77 híres dráma 29-32. old. – Móra Ferenc
Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése