2018. júl. 24.

Orion: A huszár




Út-porral fedve, fáradtan,
Mily gyászos legény közelget ottan?
Oly szomorúan bandikál előre,
Mint-la nem is e világról jőne;

Sipkája szemébe vágva mélyen,
Mély keserv és bánat ül szemében –
Jobb keziben tört kard markolatja,
A másikkal kis motyóját tartja. –

Durva inge egykor tán fehér volt,
Most sötétlik rajt a szennyes vérfolt,
Megkopott a veres nadrág szőre,
Rongyos is volna már inneplőre.

De hisz neki nincsen vasárnapja,
Nem is tudja hogy ma István-napja
Éjjel nappal utaz szomjan, éhen,
Megáll s körülnéz a faluvégen.

Szülőhelye tövig le van égve,
Kormos falak barnulnak az égre,
Alig látni embert – úgy megfogytak –
De a sírok ott künn szaporodtak.

Verejtékét akkor letörülte,
Talán egy pár könny is volt közötte.
S mint felhők közt egy magános csillag,
A néptelen utczára kiballag.

Újra födve van a falu háza,
Eresz alatt négy ember tanyáz,
Beszélgetnek oly búsan, komolyan,
Mint a kinek házában halott van.

Egy közülök az utast meglátja
S igy kiált rá: „Kend az János bátya?
Szóljék már, hol veszi magát itten?
Merre, honnan, hová? hozta Isten!

„Hozott ám a balsors, helyre átok,
Jó barátom, oda van hazátok!”
Igy felelt ő keserűn nevetve,
Nevetése sirásnak jó lenne.

„Honnan jövök? árulás földéről,
Meddig megyek? míg lábom ki nem dől.
Huszár voltam, Isten katonája,
Most ugy hivnak, hogy: Kossuth kutyája.

Hej Világos! átkozott világos!
Miattad lett hirnevünk homályos,
Itt gyalázott meg az isten adta…”
- Nem szólott, csak fogát csikorgatta.

Kis vártatva, mert a falu népe
Kérte őt hogy még tovább beszélne,
Igy folytatta faderékra dőlve,
S mindig többen gyülöngtek körülte:

„Árulás volt… győztünk Zsolcza mellett,
Győztünk, mégis hátra menni kellett,
Holott kardunk győztes villámlása,
A muszkának lett volna romlása.

Nem engedték űzni szedte-vette,
Míg erejét ismét összeszedte,
S most már ő jött üldözve utánunk,
Aradig tiz harapást nem faltunk.

Több gondom volt fakó paripámra,
Éhezett s fogyott a szegény pára,
Egyre mindig marsban, soha ólban,
Debreczenben lőtték ki alólam.

Világosnál összegyűlve álltunk,
S azt hittük hogy vég-csatára szállunk,
Smely előre mindig bátran rontott –
Mi századunk képezte a frontot.

Front elébe nagysága* kinyargal,
Sápadt arczczal, fényes kivont karddal –
Szólni akart és lett nagy csendesség,
Minden szava füleimbe cseng még:

„Fiaim! – szólt, bátor jó vitézek!
Fáj a szivem, ha reátok nézek,
Rátok, kikkel Nagy-Sarlónál voltam,
Rátok, kikkel Szőny alatt harczoltam.

Dicsőség volt lelketek párnája,
A nevetek – Isten katonája –
Mert valátok mindig halni készek,
Mi vár rátok? tudjátok-e! – szégyen. –

Üres szóra, puszta igéretre,
A sereg már fegyverét letette;
A sergeknek szine java, hátra, -
Fiaim! még csak ti vagytok hátra.

De mit kiki fő kincsének tartott,
Egyitök se adja át, a kardot!
Szégyen arra a ki általadja,
Elég ha megmarad markolatja.

És a zászlót, mely körül küzdöttünk,
S mely száz csatán lobogott felettünk,
Melyre szent szó: „szabadság” van írva,
Diadalként ellenség ne birja.

Tépjétek szét s rongyait vigyétek,
És legyen legszentebb ereklyétek;
Aztán menjen a ki merre akar,
Éljen a hon s az elárult magyar!”

Szólt az őrnagy, s mely ott volt mellette
Pisztolyát a légbe elsütötte,
A másiknak öldöklő hangjára
Zúzott fejjel dőlt hanyatt lovára.

Elszáguldott a paripa véle,
Lába lévén mindig kengyelébe,
Mi pediglen sírva káromkodtunk,
S markolatig tördestük el kardunk.

Aztán, mintha szeretőnk lett volna,
Szent zászlónkat megcsókoltuk sorba,
S szétszaggattuk, hogy ne kapja meg más,
Hajh! keserves volt a megosztozás!”

Elakadt itt szava a huszárnak,
Szemei is könybe lábbadának;
Mert elfordult, hogy meg ne láthassák
A vén gyermek könnyei hullását.

Mondva aztán egy bús megáld istent!!
Fogá vándorbotját és tovább ment,
Nem kérdezték: hová? – mert szeméből
Látták, nem pihen meg míg ki nem dől.

Árnyas helyen künn a faluvégen
Három nagy sír van az erdőszélen,
Nincs emléke, mintha sír se volna,
Ötven honvéd nyugszik benne halva.

S itt a hol a bajtársak pihennek,
A kifáradt harczfi itt pihent meg.
Fejfája volt a kard markolatja,
Szemfedője a zászlód darabja.

Legyen álmod nyugodt kedves bajtárs,
Sirod mellé emlékül nőtt e hárs,
Bele vésve barátod hálája,…
Nem veszhet el magyarok hazája.

(* Csurkó őrnagy)
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

V. J.: A rab halála



Kopogtatnak ajtómon… lelkemre
Sejtelmek rózsás felhője száll;
Azt suttogja egy sötét lakója
Szenvedő lelkemnek:”a halál.”
Kedves vendég… de hadd imádkozzam,
Várj kevéssé, majd ajtót nyitok.
Zsarnokok! egy percznyi szabadságot,
Csak egy percznyit, a míg meghalok!...!

Mi a börtön sötét éjszakája?
Itten éltem át egy életet;
Ifju voltam, szellemem szikrája
Világitott nekem nap helyett.
De a mit nem vehetett el ember,
Elrablák azt az évek, napok…
Zsarnokok! egy percznyi szabadságot,
Csak egy percznyit, a míg meghalok…!

Szabadságért éltem én örökké
- De ki éli kedvén életét?
Rabbá lettem, s e kemény falak közt
Összezuztam lelkem erejét!...
Testvéremmé nőtt már itten a láncz:
Nélküle tán menni se tudok;
De azért egy percznyi szabadságot,
Csak egy percznyit, a míg meghalok…!

Börtönömnek legelső vendége,
Jöjj be hozzám, jószivű halál;
Megadod te a mit emberek közt
A nagy lélek sohasem talál.
Jöjj be hozzám zarándok-ruhádban
Te közös igénytelen barát.
Zsarnokok! – egy percznyi rabságot még!
Itt már az, ki szabadságot ád!...

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Merre tüntél



Merre tüntél, hova lettél,
Völgyek, halmok, szép virága,
Mért halványulsz, miért hervadsz
Erdők, berkek még zöld ága?

Sírján kik elestek
A véres csatákon
Halott-koszorunak
Hullatám virágom,
S míg egy uj tavasznak
Piros fénye támad,
Halovány szinemmel
Gyászolom hazámat.

Fényes hajnal, vidám hajnal,
Régi arczod, fényed hol van?
Tiszta kék ég, mért jelensz meg
Oly korán setét palástban?

Fényünk villogásán
Halt el kardotoknak,
Szemeink a könytől
Nem mosolyoghatnak.
Szégyen és gyalázat
Ég lelkünk haragján,
Megtagadva tőlünk
Boszuálló villám.

Játszi szellő, lenge szellő,
Merre röpkedsz szárnyaiddal,
Hová lőnek kisérőid
Enyhe harmat és madárdal?

A dal hattyuének,
A harmat könynye lett,
Társim vér, sohajtás
és átok levének,
És viharrá nővén
Járom a világot;
Szálljon a zsarnokra
Vér, sohajtás, átok.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.


Kmetty búcsuja


Kmety György honvédtábornok 1813-1865

Im elbocsátlak, éltem hajója,
Hol állsz meg egykor? nem tudom.
Ha szép hazám eszembe felmerülsz
Szivem verését sírva hallgatom.

Imádni téged szivem hevével
A táv ölében sem szűnök;
Fogadd legszentebb esküvésemet:
Külföld sem oltja láng szerelmemet.

Oh! légy imádott, dicső magyar föld,
Hol gondosan neveltetém.
S szabadságért fegyvert ragadtam én,
Csaták szent istenétől védetém.

És most a zsarnok sorsnak kezében
Szerelmem díja bújdosás,
A nagy világon - merre könyező
Szemeim látnak, futni kénytelen.

Maroknyi földet kivinni velem
Engedd határid ormiról;
Szivem viharja tán lecsendesül,
Ha szent földedből birhat vánkosúl.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Mentovich Ferenc: Mi lesz belőled…




Mi lesz belőled dicső Magyarország?!
Mi lesz belőled szentelt drága hon!
Alig villant meg örömöd sugára
S im újra bú van halvány arczodon.

Alig vevéd fel egy két pillanatra
Bibor ruhád, ünneplő köntösöd,
Az ünnep elmult… és szent homlokodra
Újból a gyásznak fátyolát kötöd.

Nagy ház a föld, s e házban Europa
Egy tündöklően nagyszerű terem,
Hol minden nemzet, minden nép hazája
Főrangu hölgyként büszkén megjelen.

Minden hölgy arczát e fényes teremben
Búval vegyült öröm ragyogja át,
Neked vagyon csupán örömtelen búd,
Neked van a leggyászolóbb ruhád.

Kérdezni fognak e fénylő teremben,
A büszke nők – fényes testvéreid:
Hol vannak, hogy oly egyszerűn jelensz meg,
A drága gyöngyök – ékességeid?...

S felelni fogsz búsan s felelni foghatsz,
Mint Róma hölgye egykoron felelt,
Csakhogy nem mint ő – sugárzó szemekkel,
A fájdalom vonván rájok lepelt.

Reá mutatván a csaták helyére
Eképen fogsz te felelni: „im
Itt feküsznek mélyen, sírba ásva,:
A drága gyöngyök, ékességeim!”

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Tóth Kálmán: Honvéd sirja




Falu végen egy dombtető,
Rajta terül a temető…
Lágy-fakereszt igen alant,
Alantabb az egyszerű hant.

Sok lány kijár a faluból,
s a kedves sirján leborul,
Csak egy barna szomoru lány
Nem térdel senki sirhantján.

Haloványan egyedül áll,
Mint a letört liliomszál,
Vagy mint magános sírhalom,
Melyet emelt a fájdalom.

„Letört virág! gyönyörű lány,
Látom, hogy a kebeled fáj,
Keress írt szűd fájdalmára,
Borulj kedvesed sírjára.”

Leborulnék, de nem lehet,
A sors neki sírt nem emelt;
Mert a honvéd kit szerettem
ott maradt az ütközetben.”

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Világosvári fegyverletétel


Világosi fegyverletétel 1869. aug. 15.

Honnan jősz te oly leverten bús pajtás,
Egyik szemed mért sir jobban mint a más,
És arczodon mért látok oly bánatot,
Mintha elmult volna már a világod?

„Sirok pajtás, sirni fogok örökre,
Míg velem lesz a jó isten kegyelme,
Világosról hozom e nagy bánatot,
Mert hazámnak ottan mély sír ásatott.

Mi, kik hiven harczolánk a hazáért,
Halni kik készek valánk a jó ügyért:
Fegyverünket letettük a muszkának,
És engedtünk Görgei parancsának.

A nap épen akkoron alkonyodott,
És az egész sík magyar föld vérben volt,
Mintha sírt volna az isten maga is,
Hogy nem lesz már a földön egy magyar is.

És te jóságos isten ezt elnézted!
És a magyart eltemetni engedted!
Oly mély sirba, honnan nincs feltámadás;
Te is pajtás magadnak ily mély sírt áss.”

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Gyulai Pál: A haldokló huszár




Megsebesült huszár dől a domb füvére,
Mint a lassu csermely, hosszan foly el vére!
Meghajlik a virág, a fehér piros lesz,
Halványan süt a hold, s az éjszaka csendes.

Tört kard oldalánál, lova áll mellette,
Síró hangon nyerit, mintha baja lenne;
Megeszmél a huszár s feltekint reája,
Meleg köny és vércsepp hull alá arczára.

„Hű lovam! jó lovam! el kell válnunk immár,
Szegény bús fejedre, ki tudja mi sors vár?
Idegen ország ez, Bécs város határa,
Sós a folyó vize, keserű szénája.”

„Ha elmaradsz tőlem, egyedül a sirban,
Csöndesen, békével, ugyan hogy nyughassam?
Szellő s villám nemzett huszár alá téged,
S itt még rád ülhetne egy toprongyos német.

Megöleli lovát, hosszan simogatja,
Lelkét a multaknak emlékén ringatja;
Majd miként könyező felhők szivárványa
Régi vidám kedve gyulad fel arczára.

„Hű lovam, jó lovam! jobb lesz jőjj velem te,
Vágtassunk fel együtt a magas mennyekbe;
És ha lehet osztrák még a mennyországban,
Pokol fenekére kergessük le onnan.

S ha az ég tiszta lesz s nem lesz egyéb dolgunk
Villámmal, hajnallal, széllel versenyt szálljunk;
Mert a huszár szélvész, hajnal is, villám is,
S csak lovával boldog még mennyországban is.

Elhallgat s tört kardját bedöfi szügyébe,
Egy csermelylyé olvad saját s lova vére.
Meghajlik a virág, a fehér piros lesz,
Halványan süt a hold s az éjszaka csendes.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.