Ismeretlen szerző: Huszár kaland

Szép Erdélyországban... ah mi busitó van,

Mi szivet-szaggató fájdalom e szóban!

Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája!

Gyászos fekete lett arany fürtid szála.

Zugó szél képében ha felkerekedik,

Elmegyen bánatunk magasló bérczedig;

S magas bérczeiden nyögve törik széjjel:

Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!

Szép Erdélyországban gyászos idők járnak,

Piros vér harmatja a fűnek, virágnak,

Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek:

Egymást tűzzel-vassal pusztitják a népek.

Inség,  könyhullatás a belhad gyümölcse,

Nincs a ki napjait szorongva ne töltse;

Csak a ki a csaták kétes útját járja:

A katonának van néha jó órája.

Egy oláh falunak három huszár vágtat,

Mind a három torka kegyetlen kiszáradt;

S imigy gondolkodnak: a lovat valami

Pinczegátor előtt meg kén akasztani!

Lemenő félben volt már az égen a nap,

Hogy vitézeink a faluba toppannak;

Gyanakszik, fél a nép, s bámul a jötteken,

S nyelvöket sem érti, az a veszedelem.

A biró sejté egy kicsint a magyar szót,

A szóló oldalán kiváltkép ha kard volt,

S a mi huszáraink érthetőn beszélnek:

Abrakot a lónak, bort az emberének!

A biró hajlongott, tipegett nagy lomhán,

S vagy két nyakatekert magyar szót morogván:

Fejével kezével intett, mutogatott,

Hogy menjenek hozzá,minden készen van ott.

És házánál talpra állott minden lélek,

Mivel a huszártól rettentően féltek:

A fáradt lovaknak volt abrak meg széna,

Csürkig állott benne a szellő, a héja.

De még odabenn volt ám egyszer a nagyja,

Vendégit a biró szivesen fogadja!

S eleikbe annyi bort, pecsenyét raknak:

Hogy az elég volna fél-huszárszázadnak.

Tetszik a mulatság, - a kancsó fogy, telik,

De a jó bornál is jobban tetszik nekik

A biró szép lányra, piros az orczája,

S két szeme a szikrát mint a tűzkő hányja.

Áldom az istened! édes gyöngyvirágom!

Hogy termettél ezen a görbe országon?

Jer velünk, - elélünk együtt olyan szépen:

Hogy az angyalok is kaczagják az égben.

A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet,

De a szív jó tolmács az mindent megfejtett.

Elpirult egy kicsit, - s piros szélü szája

Egyet mosolyodott a három huszárra.

A szép nyalka fiuk neki is tetszének,

Istenem, be mások az oláh legények;

Lomposok, czammogók – mint egy öreg medve -;

E meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne.

A leánynak még is nem tetszett egy dolog:

Hogy zsugori apja most ugy sürög-forog;

Hogy oly pocséklást tesz zab-, széna- és borral,

S gondolkodott: vajjon magában mit forral?

Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen,

Mikép álompor van az apja kezében,

Azt is tudta már most honnan küldték neki...

S kész volt a három jó huszárt megmenteni.

És addig sompolygott, motózott, míg végre

Szitált hamut tett az álompor helyére.

S könnyült szivvel nézte, hogy furfangos apja,

Vendégit ugyancsak éteti, itatja.

A mulatság közben setét lett egészen,

Csapatja várta a három huszárt régen;

Mivel úgy volt a szó, hogyha meg nem térnek:

Bajuk van... s a falut rohanja meg értek.

Hanem hisz annak sem volna jól a dolga,

Ki a tölt kancsónál mindenre gondolna,

Vitézink mulattak, - s az ilyen jó gazdát,

A csillagos égnél feljebb magasztalták.

Egyik a csákóját nyomta a fejébe,

Hogy csak ugy nyult belé a vén oláh képe,

Nézd csak az öregből milyen huszár lenne...

Nézték... szörnyü kaczaj támadt rá egyszerre.

Másik a hatvágást csinálta meg, - s kardján

A csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván,

Hajtogatá vasát, mintha káva volna,

S rémséges dolgokat beszélt elő róla.

Ittak... ittak... de az öreg utoljára;

Rátekergőzvén a jó bor a lábára,

Ültében elaludt... s a pajkos katonák,

Hogy menjen feküdni az ajtón kitolák.

S csak a kellett neki, - alig hogy kilépett:

- Mert hisz a vén róka épen nem volt részeg –

Elvegyité a port egy jó kancsó borban,

S hogy isszák örömmel leste alattomban.

Tudta már a dolgot a falunak népe,

S készen volt a biró minden intésére,

Kiváncsian várván, hogy a nehéz álom

Mikor vesz már erőt a három huszáron.

Megszólalt pedig már a kakas éjfélre,

Hogy a hasitékon a biró benéze,

Meglátni a huszárt hogyan szédül-kábul...

- De azok danoltak torkuk szakadtábul.

Megcsóválta fejét, - s darab idő mulva

Lábujjhegyen eljött hallgatózni ujra;

A nóta már nem szól, - de még beszélgettek

Nagy boszuságára a kaján öregnek.

Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal,

A huszárok lova enni kért nagy zajjal;

Soká fülelt, - s minden volt nagy csendességben,

S gondolta. no már most egy lélek sincs ébren.

Egy szokása van a bús magyar kedélynek,

Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed...

Ült a három huszár... a végig gyult mécsbe

Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve...

Az öreg benyitá az ajtót csöndesen...

S rögtön felrezzentek vitézink a neszen,

Hahó öreg gazda! igazodj csak elő!

Ha már kitisztultál, - jer kezd ujra elő...!

És kezébe nyomták a rettentő kancsót,

Itatták erővel,- szabadulás nem volt;

Birónk tátogott mint a vizbe fult csirke

A hamus bortól,- s az irtózástól szinte.

Míg ezek igy folytak, - kivirradt egészen,

S rémületes lárma támadt a helységben,

Hova nagy robajjal ront egy huszár század,

Kérvén az elfogott, megölt czimborákat.

Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla:

Jaj, ne bántsatok! én nem tehetek róla!

Altatót adtak be a birónál nekik,

Én nem is tudtam hogy virradtig kivégzik.

Virradtig kivégzik...? ejnye a ki áldott...!

Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot.

Zsivány baráttok is tudom azt a perczet

Megátkozza, melyben a világra termett.

Most a bősz csapat a biróházhoz nyargal,

Lángoló boszúval és villogó karddal,

De im kit látnak ott? az udvar közepén

Hajadon fővel áll a három vig legény,

Hogy világos van, azt látták mind a hárman,

Csak a felett voltak bizonytalanságban,

Hajnalcsillag-e az, vagy a nap az égen,

A mely szemeikbe nevet olyan szépen.

Hé pajtás! éltek-e vagy már megholtatok?

Hisz a falu végén azt mondták rólatok,

Hogy láb alól ez a biró eltétetett...

De hisz akkor el is bántunk vón’ mi velek!

Micsoda? a biró? a mi kedves gazdánk?

Hej csak mindig ilyen emberre akadnánk!

Mond a három huszár, - s azzal neki esett,

Ölelte, csókolta a rémült öreget.

Erre lováról a többi is leszálla,

Meleg lett ismét a vénbiró konyhája;

Keservesen nézte, mint fogy széna, abrak, -

S boros hordójában van dolga a csapnak.

Szép leánya pedig örvendett lelkébe:

Hogy roszabb nem lett a gonosz tréfa vége,

De neheztelt egy két pajkosabb huszárra,

Ki erővel csókot nyomott az ajkára.

hogy jól ettek, ittak, szedték a sátorfát,

A három álmost is lovára feltolák;

S ezer köszönetet mondván a gazdának:

A faluból gyorsan el-kivágtatának.

Nagyot sohajtott a szép, leány utánok...

S szemével kisérte míg csak egyet látott;

De az apja csakhogy meg nem ölte magát,

A veszett magyarnak hogy a méreg sem árt.

De bezzeg ő mindig álmos volt és lomha,

Most altatót kapott szentül azt gondolta:

Ez a hit s a hamu ugy megártott neki,

Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.