Ismeretlen szerző: A lugosi csata

A lugosi csata 1849. aug. 15.

Három hős, mindhárom rettegett hadvezér,

Zaklatott tigrisként Lúgus terére ér:

Magyar forradalmi törhetlen bajnokok,

Bem, Guyon és Kmetty állnak ott ők magok.

Hadtesteik futó tábort képezének,

Végromlásuk elé sasszemekkel néznek,

Még egyszer csavarják véres markaikkal,

A szuronyt csővégre férfias haraggal:

Még egyszer csattog a kakas fegyverükön,

S hős halál varázsa ül fásult keblükön,

És a huszár lova nyerit rémteljesen,

S fölötte a huszár dörög nagy dühösen,

Villámlás ő most is a csaták mezején,

Átvág a kartácsok dúló fergetegén.

Hős halál varázsa, hite vala bennök,

Nincs fegyverlerakó, nincs Görgei köztök.

„Lugos lesz a nagy sír”, szóla most Bem apó,

„Hol az élet nem lesz a halálnak kapós,

„Egy lábig elhullunk véres csatában itt,

„Gyáva ki még most is a halálra tekint.

Tegyük halálunkkal dicsővé a harczot!

Mely árulók miatt vallá a kudarczot;

Vagy megyünk, ha lehet küzdve és csatázva

Kelet népe közé, hősen, vértől ázva.”

S a töredék sereg „éljent” monda rája,

Jövendőjét bizva legfőbb bajnokára.

Kmetty.

A világtörténet legdúsabb korszaka,

Az ujabb életből Napoleon maga;

S a hős rohanása Arcole hidján át,

Tette az irások legnagyobbik pontját.

De e fénypont felé Kmetty emelkedett,

Lúgos Arcolenak hidjára éjt vetett.

Lúgosnál szót emelt Bem a nagy veterán:

„Hadisten sem segit ezuttal a hazán!

Csak egy itt a kérdés, Törökhont elérnünk,

E maradvány néppel mit kell hogy teendjünk?

Átvonulhat aként s megmentheti magát,

Két hadtest, ha vivand a harmadik csatát,

Csatát, a minőt még a világ nem látott,

Ki kell állania minden golyó-záport,

És míg e fedezet egy lábig össze dűl,

A maradvány sereg, hiszem, megmenekül.”

„Legifjabb én vagyok!” Kmetty válta most szót,

„Kisded csapatommal én állandok majd jót!

Hogyha csak mint Vezuv Herculan s Pompeit

Egyetlen rohammal halomra nem terit:

Csekély seregemmel ví osztrák-orosz had,

Ugy Bem s Guyon hada könnyen elvonulhat.

Kisded seregemmel én leszek fedező,

Halál joga miénk, s más lesz a temető.

Husz emberrel vivand mindenikünk karja,

Honvéd megszokta ezt s teszi ha akarja,

Már pedig akarat nála egy a tettel

S a ki most velünk tart, fegyvert emeljen fel!

Mert most itt az idő, szabad fővel állni,

Ki nem mer, elmehet, fog még részt találni.”

És e pillanatban szurony-erdővé vált

A parányi sereg a mint rendekben állt

Nem volt még csak egy is, ki égő szemekkel

Nem vivna meg csatát, bár az ördögökkel.

A harcz.

Talán  a föld maga esküt szórt ellenök,

Vagy a hatalmas ég szállt csatába velök?

Tán az ég hullatá vagy a föld mérte ki

A roppant sereget,mely amott fejlik ki,

A közel vidéken? S oly tért foglala el,

Hogy annak határát el nem éred szemmel,

80 ezer ember –m ind edzett katona –

Merész bátorsággal szemközt hogyne állna

Kétezer honvéddel, holott Temesváron,

Döntő csatát nyert már a magyar táboron.

Mint orkán dühitől felzaklatott tenger

Hullámzik az ellen s porfellegeket ver,

Az ég elkomorul fölötte és a föld

Reszket terhe alatt, s máris ott be is dőlt,

Mint mikor a mágnest villám csapdossa meg,

Csillog fegyverzete, öltönye s a nyereg,

Több rajtok az arany, mint a mennyit nyomna

Kmetty seregének ágyuja golyója.

Rettenetes látni ily nagyszerü hadat,

Mint áll meg előtte bérczként a kis csapat.

Nyomul már előre az osztrák-orosz had,

Kétfelől sebesen s mint csak haladhat;

Megdördül az ágyu, ropog a puska-cső,

Ugy esik a golyó, mint a záporeső,

A kartács, a gránát és a rakéta-tüz,

A magasban rémes hadijátékot üz;

Azt vélnéd a légkör folytonos tüzben áll,

Melynek vad mennyköve egytől egyig talál.

Villog már a szurony, suhog a kard éle,

Életet halállal már is sok cseréle.

A honvéd mindenik hadi rémmé válik,

S a huszár sem istent, sem embert nem tekint;

Ruhájok éjsötét s rongy már a golyóktól,

Üszög véres arczuk, láng és puskaportól;

Uj meg uj rohanást tesznek Lúgos előtt,

Éltetik a magyart s megvetik az erőt,

Mely egy végcsapással összezúzni siet,

A magyar maradvány harczra szállt sereget.

Hol a vész legnagyobb, hol maga a halál,

Nem keresve embert, minden lépten talál.

Kmetty a hős ott van, rendez, biztat és öl,

S dicső elszántságra talál mindenfelől,

És a hol vitézi őtet megpillantják,

Magokat halálnak öldökölve adják,

Spártai hősökként, védfalak önmaguk,

Foszlányokban lóg már szétlövött zászlójuk.

Sok hős halva nyugszik, vérfürdő közepén,

S dühöng még a csata holttestök tetején,

És a megújitott ellenhadak miatt

Kmetty a nagy vezér elvonulót fuvat.

Lúgus utczáin foly most a rémes csata,

Éltét legtöbb vitéz a harcztéren hagyta.

S nincs tán egy magyar is, ki itt ne hullna el,

Ha léptei nyomán torlaszt nem hányna fel.

És a torlasz maga csoda gyorsan készül

A rohanók ellen, halom egymásra dűl,

S a hátrább levőknek nincs más mit tenniök,

Holtakból torlaszon kell által törniök.

S igy miután végre minden lépést vérrel

A küzdő magyartól az ellenség vett el,

Megszünt fél nap után a gyilkoló csata,

A mit a történet alig mutathatna,

S a végkép megfogyott, honvéd- s huszár-sereg

Szétveretve, magát erdőkön vonta meg.

Mezül.

Ezred éves sötét rengeteg mélyében,

Határszéli hegyek sziklás rejtekében

Tüskén-bokron által oláh szélek felé

Kmetty saját éltét meg alig mentheté.

Nehány táborkari segéddel vágtatott,

Lovon hol tehette, hol gyalog ballagott,

A megvérzett arszlán, szinte igy elvonul,

Sebje gyógyultáig bokrok közé lapul,

S maga a seb nem fáj, csak a sebzé keblét,

Száz medve rohant rá, széttépni életét.

Kmetty szivbajának, más is volt indoka,

Elveszté hazáját és őtet a haza!

És most földönfutó hazátlan gyászvitéz,

Alig nyulhat felé egy két baráti kéz.

Hol van a hon, melynek Árpád vére

Győzelemmel csorga szent földére?

Messze képét bujdosó magzatja,

Még Calypso keblén is siratja.

Végre kimeritett forradalom után,

Hogy már ő s a lova alig volt a lábán,

Oláh végvidéki Mezül faluba szállt,

Hol a többi hős is pihenőre megállt.

De a kit a sors kezd üldözőbe venni,

Utoljára is csak tönkre szokta tenni.

Alig szállának le fáradt lovaikról,

Alig törlék a port izzadt arczaikról,

Már is a vad móczok keverék tömege,

Legyilkolás végett őket rabbá tette,

’Nem ugy!’ –mond az egyik „kinos halál várja

A rebellis főket, eb a ki sajnálja.

Megcsonkitni előbb mindenik tagjait,

Azután egy bárddal végezni kinjait.”

„Azt én nem helyeslem, jobb lesz eltemetnünk

Élve a kutyákat, hadd lássa kegyelmünk

A világ,v agy talán még helyesebb lenne,

Ha mindegyik bűnös akasztófát nyerne.”

S majdnem e halál lőn kimondva reájuk,

Egyen mult csupán csak, nem volt bakó náluk.

A halál a milyen dicső a csatában,

Oly borzasztó csapás, ily vadak markában,

„Nem ugy hű oláhok” – mond egyik a körből -,

Égessük meg őket csupa kiméletből.”

S e perczben a hősök félmeztelen álltak,

Szánalomra többé épen nem is vártak,

Egy sertés-ól alatt szalma-fedélzettel

Közelben hozzájok, s őket e nyelte el.

Irgalom istene már lobog a csóva,

Futkos kurjongatva a nép ide s tova,

Még egy percz s a tető, és az egész fa-ól,

Lángok hatalmának azonnal meghajol.

Isten! nemzeteknek hatalmas istene!

Légy e kinzó vadak büntető ellene!

Jőnek a katonák, vitéz ulánusok,

Császár emberei, a legjobb harczosok! –

Hangzik a dühönczök hosszu során végig,

S a csóvát sietve elveti mindenik,

Uram vezér! – szólt most a rongy falu szája –

„Itt nehány magyar tiszt itéletét várja,

Mi fogtuk el őket, s már-már megégettük,

Itt vagynak, mint tetszik ugy bánjatok velök.”

S erre az ulánus csapatnak vezére,

Mérges szemekkel int nehány emberére,

Kik pikát ragadva, előre rohannak

S a gyilkos oláhok halva elhullanak.

Értsd, ez ulánusok Bem dzsidási voltak,

Köztök Bem maga is csakhamar ott termett,

S ki tudná leirni a legfőbb érzelmet,

Mely keblét szállta  meg?!...

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.