Juhász Gyula (1883-1937): Férfiat énekelek

 
Férfiat énekelek, lantom új dalra fölajzom,
Áhitat és kegyelet rózsáival ékesitem föl
És sarut oldva jövök antik mértékkel adózni
Annak, akit költők minden koszorúja megillet.
Mert maga vátesz volt, tisztán megmondva jövendőt,
Melynek fölragyogó napját ő hozta nekünk el
S szörnyeteg árnyaival küzdött, aggódva, remegve.

Ódát érdemel ő, nem is ódát, ünnepi himnuszt,
Pindaroszi szavakat, melyek árja egekbe csapódik
S múló gyászokon át az örök fény ormait éri.
Ó de ma oly fájó nagyságra tekinteni mélyből,
Csonka világunkból fölnézni ily nagy egészre,
Törpék harca közül Atlas vállára meredni,
A hazai földnek gondját, aki bátran emelte
S hogy mégis mozog, ezt vallotta, hitte halálig.
Ó mily vátesz is ő: mély, bús pusztába kiáltó,
Századok éji ködét föltáró tünde szövétnek,
Mely a jövő hajnalt várván, virrasztva elégett.
Férfiat énekelek, ki a restül álmodozó hunt,
Messze kelet népét tettekre ragadva vezette
Tétlen tengésből diadalmas eszmei harcba!
Hol van most a magyar és hol van most a vezérlő,
Merre megyünk, meddig, vereségek népe, fejetlen,
Meddig paskol még bennünket a gyász s a gyalázat?

Férfiat énekelek s remegő lélekkel idézem
Isten tűnt remekét, elszállt lelkét a magyarnak.
Őt, akiben szerelem üdvösség s kárhozat egyben
Élt e honért s népért s inkább omlott el a téboly
Szőnyegein, ám nem nézhette fajának elestét.
Döbling: rácsaidat megrázva figyelte vak éjben
Távol népe jaját, puskáknak tompa zenéjét,
Mint a magyar puszták rab oroszlánsarja, homályos
Emlékek s álmok pirkadtak néha agyában
Régi diétáról, új hídról, büszke folyóról,
Mely laza gátokon át harsogván törtet előre
És a szabadságnak tépett zászlója taréján.
Ó hány végtelenül ólmos és lassu napod múlt
S néha a méla magyar Bánát költője, a bomlott
És szilajon zokogó Lenau cincogja füledbe
Az eltűnt éden, vesztett föld síri keservét
S az idegen zsarnok pandúrja kutatta a titkod!
Én, e kései kor elfáradt lantosa, íme
Száz év tűnte után hívlak, jőjj el, soha jobban
Nem várt férfit e táj, soha inkább hőst, aki alkot
És e szörnyű kaosz szennyes vizein lebegő nagy
Lelke szaván ismét élet lesz s új Magyarország!

Juhász Gyula (1883-1937): Testamentum

 
Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld ízét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek ízét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném hogy kék-e még az ég,
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejts szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindég boldog-e és balgatag?

És nézni: Édesanya alszik-e
S álmában megcsókolni a szívét
S érezni, most is rám gondol szíve:
Szeretnék néha visszajönni még!

Juhász Gyula (1883-1937): A himnusz

Gyermekkoromban már dudolta ajkam,
Mikor nem tudtam még, hogy mit dalol,
Csak éreztem, hogy e borús szavakban
Ezer év gyásza búg a hant alól.

A végeken, hol mély magányban éltem
S Rodostó búja szállt lelkem felett,
Rokontalan és árva szenvedésben,
Fajom keserve, megértettelek!

És mint a lég királya a magasban,
Lelkemben úgy ujjongott e magyar dal,
Kárpátok ormán ülvén egyedül.

És gondolkoztam a költő felül,
Ki félszemével nagy jövőnkbe látott:
Áldott félszem, teljék be látomásod!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 9. sz. 1939.

Juhász Gyula (1883-1937): Budapesti ősz

Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja
Az aprókockás térre leszakadt;
Hajnal fakul az esős éjszakára,
Már látom a komor, nagy tűzfalat.
Ködtől kopottan, ablakomra szállva,
Két esett veréb álmosan fecseg,
Lelkem kiréved a foszló homályba,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Valamikor a pitymallatt sugárát
Ujjongva lestem iratos mezőn,
Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,
A nap mosolygott s rá repesőn
Mennybéli kórus zendíté imáját
S a rét, az ég száz színben reszketett.
Most? Búsan zizegnek a villámlámpák,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Mintha inden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,
Csak álmodom mezőkről, éjszaka.
És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,
Oh én vagyok a szürkeség maga!
Olyan, mint ti. Villamos rohan már,
Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,
A nagy kórusból csak e hang maradt már,
- Ti is elszálltok, szürke verebek!

Juhász Gyula (1883-1937): Magyarok Pesten

Andrássy útján a fanyar tavasznak
Zöld aranyában égnek a tetők,
Piros, kék gömbök szállnának magasba
S rövid pórázon csak libegnek ők.

Ó mennyi pompa, mennyi fény és mennyi
Hiúság baktat csillogó uton,
Piros, kék gömbök módján fönn lebegni
Az élet színén, büszkén, ámulón.

De egy sarokban, az árkádok alján
Megállít kék bús bálvány, két anyó.
Matyóhímzéssel jöttek Pestre, tarkán
És most delelnek: előttük motyó.

A tavasz napja minden ragyogása
A tarka hímzésen táncol, kacag,
Ott tündököl, int Ázsia varázsa
S a tömeg elmegy mellette, a vak.

Ők lelküket hímezték álmodozva
E szép homokba, ősi vágyakat
Szőttek beléjük s e keleti pompa
Az egyetlen, mi nékik megmaradt.

A két bús bálvány mozdulatlan árván
A robogásos útra rámered.
Oly furcsa nékik mind e lárma, látvány,
Testvéreim ők s itt idegenek.

Juhász Gyula (1883-1937): Mégis oly szép az élet…

 

Mégis oly szép az élet. Tört kehellyel,

Melyből minden öröm és erő kiömlött,

Tört karddal, mely csufos kudarcba tört el

És ellened fordult ó bus legyőzött,

 

Mégis oly szép az élet. Tört virággal,

Mely néked nyilt és elhervadt, mint a lelked,

És tört zászlóval, melyre irva: Bánat,

S mellyel vert életed eseng kegyelmeket,

 

Mégis oly szép az élet. Mégis oly szép,

Fölötte kék sátor a csillogó ég,

Alatta tarka szőnyeg az örök föld.

 

Oly szép az élet! És oly bő kegyelme,

Engedd, hogy élj szegény, szomoru ördög,

Ég és pokol reményétől elesve.

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Juhász Gyula (1883-1937): A diktátor halála

 

Március magánnyomozó lett, miután a detektívek testületéből politikai okok miatt elbocsátották. Nagyszerűen ment a dolga, alig győzte elintézni a legritkább és legrejtélyesebb ügyeket, de lelke mélyén egy nagy seb tátongott, amelyre nem volt balzsam Gileádban. mindig az járt a fejében, hogy mi lenne most, ha akkor le nem húzzák a siker és előhaladás létrájáról. Márius céltalannak és reménytelennek érezte életét és csak egy gondolat tartotta benne a lelket: a bosszú.

Tudta, hogy ezzel sem segít, csak ront a maga dolgán, de azért nem mondott le róla. Esténként beült a város végén valamelyik kocsmába és egy pohár bor mellett száz furcsa és mulatságos tervet kovácsolt, amelyekkel a felsőbbséget meg lehetne bosszantani.

Egy este arról értesült a bizalmas emberei révén, hogy a diktátor holnap inkognitó a városba érkezik. Egészen pontos és részletes leírását kapta meg az egynapos tartózkodásnak, a diktátor minden útját nyomon követhette a megérkezés percétől az elutazás pillanatáig. Mosolygott magában, boldogan dörzsölte a kezét, pipára gyújtott és már készen volt az egész haditerv, amely a diktátor napját alaposan el fogja rontani.

- Majd én fogok diktálni a diktátornak – gondolta csöndes elégültséggel és még egy pohár bort ivott.

- Előlem nem lehet elrejtőzni, engem nem lehet félrevezetni, és ahogy én akarom, úgy fog alakulni a program. Itt én leszek a rendező.

Még az este munkához látott.

Másnap kora reggel a legszebb álmából verték föl a rendőrfőnököt, hogy sürgős és fontos levél érkezett. A levélben a diktátor egy ismeretlen híve, aki érthető okokból egyelőre nem nevezheti meg magát, az Égre és mindenre, ami szent, kérve kéri a rendőrfőnököt, hogy a diktátor programját változtassák meg, mert azon az útvonalon, amelyet számára kijelöltek, merénylet készül ellene. Az ismeretlen levélíró azt is elárulja, hogy ő milyen útvonalat ajánl erre a célra és kijelenti, hogy ellenkező esetben minden felelősséget elhárít magáról.

A rendőrfőnök látható izgatottsággal olvasta e titokzatos és rettenetes sorokat, arca elsápadt és kigyulladt, de végül is erőt vett magán és igyekezett a helyzet magaslatára emelkedni. Minden eshetőséget megvitatott magában, minden irányban megvizsgálta a dolgot és végül is arra az eredményre jutott, hogy ez a nap élete legnehezebb napja lesz, akárhogy végződik is. Azután összehívta az egész testületet és kiadta a parancsokat. A névtelen levélben ajánlott útvonalat persze éppen úgy elvetette, mint azt, amelyen az eddigi megállapodás szerint kellett volna elhaladnia a diktátornak. Mert amaz is gyanús volt előtte: bizonyosan tőrbe akarják csalni és végezetül is egy harmadik mellett maradt. Ami biztos, az biztos.

A pályaudvar mellett, egy kis utcában egy közönséges számozott autó várt a diktátorra. Mikor a magas látogató alacsony, köpcös alakja föltűnt az utca elején, hirtelen egy sötét tárgya esett a magasból az autó kellős közepébe. A diktátor, akit csak a rendőrfőnök kísért, egy pillanatra meghátrált, majd gyorsan mosolyogni igyekezett és remegését palástolva sietett az autó felé. Az egyik detektív villámgyorsan fölemelte a sötét tárgyat, amely egyszerű süvegcukor-papirosnak bizonyult, benne egy sor nyomtatvány, minden közelebbi jelzés nélkül, csak ennyi: Cézár, óvakodjál március idusától! A detektívek rögtön megszállották az ötemeletes épületet, amely előtt az autó állott, de senki és semmi gyanúsat nem találtak.

A diktátor fölényesen mosolygott a levélen és az autóban a világtörténelem nevezetesebb merényleteit ismertette a rendőrfőnöknek, aki úgy tett, mintha áhítatosan figyelne. Pedig egészen mást figyelt. A következő utcasarkon hirtelenül feltűnt Márius hatalmas alakja, aki levett kalappal, mélyen meghajolva állott. A második fordulónál egyszerre csak egy szemeteskocsi ütközött össze velük. Nagy csődület támadt, a súlyosan sérült kocsist a mentők vitték el és a rendőrfőnök magából kikelve intézkedett, hogy egy másik irányba menjenek.

Mikor a diktátor szállására értek, a kapuban megint feltűnt Márius, megint levett kalappal és mélyen meghajolva. A rendőrfőnök tudata alatt derengeni kezdett valami.

Az elutazás előtt egy órával a város kellős közepén egy hirdetőoszlopon plakátot találtak, amelyen ez volt: A zsarnok itt van közöttünk, de élve nem hagyja el városunkat! Pár pillanat alatt óriási csődület támadt a plakát körül, az őrség alig tudta szétoszlatni az embereket, és néhány perc múlva mindenki erről beszélt.

Márius a város végén a kis kocsma piros asztalánál ült és vígan iddogált. A tréfa pompásan sikerült, amit akart, elérte: a rendőrfőnöknek szerzett egy napot, amelyet holta napjáig nem fog elfelejteni többé.

Szokása ellenére pálinkát rendelt. ma nem akart azt inni, amit máskor. Úgy nézett végig a kis kocsma vegyes társaságán, mint valami – diktátor.

- Ma a helyzet ura voltam – és még egy pohár pálinkát kért. Azután újra.

- Éljen, aki meg nem halt! – kiáltotta tréfásan és jelentősen, hunyorított. Ebben a pillanatban egy magából kikelt alak rontott be a füstös, zajos helyiségbe, úgyhogy mindenki feléje fordult hirtelen.

- Megölték! – ordította rekedten és elfulladva -, megölték a diktátort! Három revolverlövéssel! A tulajdon két szememmel láttam, a Franklin téren, a Szabadság-szobor előtt! A merénylő kereket oldott…

És tovább akart beszélni, de szavaira az egész kocsma megzúdult, mint egy felfordult méhkas és az utcáról már hallatszott a rikkancs kakaskukorékolása:

- Rendkívüli kiadás! Rendkívüli kiadás!

Máriusnak leesett az álla, a szeme kimeredt, a gerincén hideg és forróság száguldott végig, a világ elborult előtte, síró és nevető görcsök szorongatták és végül dermedten állott föl, mert az ajtó megint nyílt és egy csoport detektív tartott egyenesen az asztala felé.

- Márius úr, a törvény nevében – szólott a vezető, miközben gyöngéd szigorral a vállára tette kezét -, remélem, nem fog ellenállani és nem kell magyaráznom, miről van szó! Kövessen!

Márius fölállott és megindult, mint az áldozati bárány.

- Az értelmi szerző! – suttogták a kis kocsma vendégei és ujjal mutattak rá.

Márius nem szabadkozott és nem ellenkezett, megadta magát sorsának és csak azt nem tudta biztosan, hogy mint a szabadság akaratlan vértanúja, vagy mint a haza önkénytelen megmentője fogja-e befejezni fordulatos életét?

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 6. sz. 1927. jan. 9.