Ambrozovics Dezső (1864-1919): Ébredjetek…

 
Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Orditva jő s lehelete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.

Letünt a nap, utunk homályba vész,
Ólmos a szemhatár köröskörül,
Zokogva nyög a szél, villám cikáz,
Sötét, gomolygó föllegek közül.

A gyülölet fekete zápora
Könyörtelen csapkodja tar fejünk,
Zuhog reánk a szennyes áradat,
De hasztalan, mi még se’ csüggedünk.

Hajónk erős, egy hosszú ezredév
Sok száz viharja rajt’ léket nem üthetett,
Dac és szilaj erő az árbócunk,
S kormányosunk: a Hazaszeretet!

Az ég s pokol minden hatalmai
Hiába egyesülnek ellenünk,
Ám ingereljenek míg szunnyadunk,
De fussanak, ha majd felébredünk!

Ébredjetek! Köszöntsük a vihart,
S a vaksötét, háborgó éjszakát.
Harsogjon a szelek vad hymnusza,
És szítsa föl szívünk diadal-mámorát!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 25. sz. 1909. jún. 20.

Ambrozovics Dezső (1864-1919): A nemzet szól

 
Magyar vagyok,… királyomért meghalni kész,
Egy hosszu ezredév tanum reá,
S jutalmam érte mi? – a bécsi kéz!

Magyar vagyok!… s arculütöttél már megint,
Végigszántott szöges korbácsod testemen,
S felhők közül felém bitók árnyéka int!

Magyar vagyok! A nagy, az árva mostoha.
Kérő szavam reménytelen homályba vész,
S fülembe harsog az örök. Soha, soha!
.    .    .    .    .    .    .    .    .
Egy súlyos átok ég az ajkamon,
Perzsel, akár acélkohó fehér tüze,
De nem lehet, de nem szabad kimondanom!

Egy olthatatlan vágy emészti lelkemet,
Karom feszül s könyörtelen lecsapni kész…
Előre hát!… de nem szabad, de nem lehet!

Fejembe száll a vér… s tudod, magyar vagyok!
Vigyázz, könnyen kicsordul a teli pohár,
S ezerszer jaj neked – ha én föltámadok!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.