2012. jan. 1.

Balassa József: Wagram


1.
Amália nagyon boldog volt. Egész éjszaka alig aludt ugyan, alig hunyta le a szempilláit, de ahogy délelőtt kimehetett az utcára, nagyon boldog volt. Nem is csuda az esti tanácskozás után. Behívták a családi tanácsba, beszéltek neki nagy érdekekről, békéről, nyugalomról, a család iránt való kötelességekről, nemes érzelmekről, aztán megmondották, hogy férjhez megy a sonderhauseni uralkodó nagyherceghez, aki még csak negyvenkilenc éves, de máris megszilárdítja a békét, növeli a birodalom kereskedelmi összeköttetéseit; hithű katolikus és négy év óta özvegy. Amália akkor este nem válaszolt a családi tanácsban, csak hallgatott, hallgatott, néha ránézett egy jóságos szemű öreg emberre, néha nagynénjére, aki oda is súgta valakinek:

- Vigyázni kell, nehogy aztán az anyja sorsára jusson!

Egész éjszaka emiatt nem tudott aludni. Az anyja sorsára? Ha ő tudná, mi történt anyjával! Talán négy esztendős volt, amikor látta. Olaszországba, Florencbe vitték, ott összecsókolta egy asszony, egy szép, karcsú, szőke asszony; az sírt, ő is sírt, aztán többé nem látta az anyját. A cselédségből se tudott soha kivenni egy szót sem. Erről mindenki hallgatott s különben is minden lépésénél ott volt az udvarhölgye, Berliner grófnő, az a sovány, vén, rikácsoló kisasszony s nem lehetett soha semmit megtudni.

De ezen a reggelen mégis boldog volt Amália. Azzal költötték föl, hogy kivételesen elmehet gyalog sétálni. Úgyis nemsokára elhagyja a székvárost és elmegy, hogy Sonderhausen édesanyja legyen. Sétálni mehet és kapott még három aranyat is. Mint mások, őis bemehet inkognitóban a boltokba és válogathat, ami jólesik. Milyen jó is lesz!

2.
A körúton mentek, a lány nevetgélve, körültekintgetve, boldogan, az udvarhölgy komoly, szigorú méltósággal s lelke mélyén egyrészt remegett attól, hogy valami baj történik, másrészt pedig számolgatta az esélyeket, hogy milyen tekintélye lesz neki, mint fő udvarmesternőnek Sonderhausenben. Csak az a lány ne volna olyan akaratos! Neki megmondta, a családi tanács után, amikor mindent szépen elmondottak neki, hogy:

- Én nem akarok férjhez menni! Én még várok – fiatalabb kérőre.

Szörnyűség! Ilyeneket mondani! Egészen az anyja vére! Ezek a gondolatok cikáztak az udvarhölgy agyában, amikor egy sarokra értek.

Át akartak menni a túlsó oldalra s jött egy automobil, meg egy villamos. A lány elszaladt a kocsik előtt, ő meg ott maradt. Ahogy aztán pár pillanat múltán átért a túlsó oldalra, Amália nem volt sehol. Baja nem történhetett, hiszen akkor összeszaladt volna a nép! Eltűnt, nyoma veszett, sehol sem volt... A főudvarmesternő rémülten ment vissza a palotába. Talán Amália elvesztvén őt, hazament.

3.
Amália körülnézett és sehol sem látta az öreg főudvarmesternőt. Egy pillanat s megragadta az elhatározás. A zsebében három arany. Fölszállott a villamosra, maga sem tudta, hogy hova megy az, leült és boldogan nézte a zajgó, rohanó népet.

A kalauz megkérdezte:
- Az állomásig, kisasszony? Önkéntelenül felelt rá:
- Igen.

A villamos gyorsan száguldott az utcákon. Emberek jöttek rája, szálltak le róla, Amália meg csak bámult, nézte az idegen világot, ahol nevetnek, mosolyognak, érdeklődéssel telvék az emberek, ahol nincs kimértség, félelem, reszketés és alázatosság. Egyszerre csak megállott a villamoskocsi.

- A pályaudvar – mondja a kalauz neki s ő kiszállott. Életében először volt a pályaudvarnál egyedül. Megindult és kiment, hogy megnézze, milyen érdekes a sok utazó ember, akiket nem őriz rendőr, akiket nem vár különvonat s akik oda mennek, ahova nekik tetszik. Benn a pályaudvar előcsarnokában egy hordár szólítja meg:

- Öt perc múlva indul a vonat. A wagrami vonat. Oda tetszik, kisasszony?

4.
Wagram! A falu, amelyről olyan suttogva beszéltek, a pusztaság, amely olyan félelmetes azokon a folyosókon és termeken, ahol ő életét tölti. Wagram! Egyszer titokban egy könyv került kezébe, egy komorna fiókjában találta. Napóleonról szólott, abban olvasott Wagramról. S ott látta Napóleon arcképét. Olyan diadalmas, olyan büszke, olyan férfias volt. Nem sovány, vékony és kopasz, mint Sonderhausen uralkodó nagyhercege, akit férjéül ajánlanak.

- Wagram! – kiáltotta a portás -, Wagram felé beszállani! – s Amália megváltotta a jegyét, fölszállott a vonatra s az elrobogott vele Wagram felé. A vonatban a függetlenségről, a szabadságról álmodozott s szinte örömmel, boldog megelégedettséggel gondolt arra, hogy a palotában Berliner grófnő most tűvé teszi az egész épületet, szerte a városban keresik, kutatják s ő szabad, egyedül van, viszik a vágyai Wagram felé.

A kocsiban egy asszony ült kívüle, ölibe kis babájával. Félt, hogy az asszony fölösmeri. De nem! Ki ismeri őt? Ki tudná egyszerű kék szoknyájáról, ingblúzáról, Girardi-kalapjáról, hogy ő Amália! Senki, senki! Most egyedül van, a magáé: ő most csak Amália, a tizennyolc éves, a bohó Girardi-kalapos kislány.

5.
Wagramnál kiszállott. Gyorsan, repülve ugrott le a vonatról, aztán nekivágott a síkságnak. Szinte futva ment az országúton s képzeletében látni vélte a napóleoni csatákat, úgy hitte, hogy harc és ütközet van a vésztelen síkon. S ahogy futott, rohant, lassanként halálos fáradtságot érzett. Éhes volt, szomjas volt: leült az országúton az árok mentén s maga elé nézett.

- Hova menjek? Mit tegyek? – kérdezte magától. Ebben a pillanatban ébredt föl először lelkében a bizonytalanság és a kétség érzése. Végignézett a síkon s úgy látta, hogy a messze égből Napóleon jön feléje. Az erős, izmos termet, a bajusztalan arc, a homlokba aláhulló barna haj. Mintha Napóleon jönne.

Egyszerre csak megszólítják. Előtte áll egy férfi, egy izmos, erős, középtermetű férfi, barna haja előre omlik a homlokába, kék munkásruha van rajta.
- Elfáradt, kisasszony?
Amália megrettent. Alig tudta válaszra kinyitni az ajkát.
- El – válaszolta -, elfáradtam. Enni szeretnék valahol.

A legény ajánlkozott:
- Majd elvezetem egy vendéglőbe. Talán idegen itt? Nevelőnő, ugy-e?
- Az – válaszolta Amália.

Fölkelt és megindult. Alig tudott menni pár lépést a fáradtságtól.
- Adja a kezét, menjünk úgy – ajánlotta a legény.

Amália belekapaszkodott a férfi karjába s nézte annak fekete szemeit. A férfi hozzáhajolt, majd egymáshoz simulva mentek a wagrami úton, Amália, meg a kékzubbonyos legény.

6.
A műiparáru-gyárban dolgozom. Ipariskolát végeztem és előmunkás vagyok. A finomabb munkát én csinálom. Ami sikere csak volt a gyárnak a kiállításokon, az mind az én munkám volt. De mindhiába! Nem becsülik meg az embert. Minden csak az övék, a gazdagoké, az uraké, a grófoké, a hercegeké, a főhercegeké. Azoknak kell minden, nekünk semmi sem jut.

Amália csak hallgatta a beszédet. Lázasan csüngött az érdeklődése a férfi ajkán, az meg kipirultan beszélt:

- Látja, én szocialista vagyok. Gyűlölöm az urat, a gazdaságot és a tőkét. Azt mondják a barátaim, nagyon úri képem van, talán a vérem is az. Talán császár vére van bennem. Ki tudja? Nagy urak jártak ezen a wagrami síkon és a nagyanyám a fogadós lánya volt. De taln éppen ezért gyűlölöm az urat. Itt van maga, szép, szőke lány s most nincs állása, pedig akármilyen úrigyerek mellé odaállhatna. Szocialista vagyok, ugy-e maga is az?

- Az vagyok – válaszolta a lány s még jobban odasimult a férfihoz.
- Tudom, mért nincs állása – folytatta a férfi -. Nem kap állást a nevelőnő, csak ha a háziúrnak kedvez. Volt már maga szerelmes?
- Soha – hebegte Amália.
- Én se – folytatta a férfi -, de maga tetszik nekem. Keresek egy héten hatvan koronát, álljunk össze. A lány megrettent. Félve hazudta:
- Nem lehet. Az anyám...
- Anyja van, magányos, szegény-asszony. Magának kell eltartani, ugy-e? Szereti az anyját?
- Nagyon -, szólott Amália és könnyezni kezdett.

7.
Este nyolc órakor a kis szálló emeleti szobájában öltözködött a lány. Ingblúzának gombjait gombolta, a férfi pedig beszélt:

- A környéken lakók úgy mondják, hogy ebben a régi fogadóban szállott meg. Napóleon a wagrami csata éjszakáján s a fogadós lánya volt a nagyanyám. És ebben a szobában adtam én is az első igazi szerelmes csókot. Amália egészen felöltözött.

- A wagrami gyárban dolgozik? – kérdezte. – Igen.
- A neve?
- Bervanger Napóleon. S a magáé? – Az enyém? Schönhausen Amália. A férfi fölneveetett.
- Mind a kettőnknek úri nevünk van. Talán a származásunk is az: nekem a lakatosnak s magának a nevelőnőnek.
- Lehet – felelte Amália. – Csókoljon meg még egyszer s mutassa meg az utat az állomás felé. De ne kísérjen el. A férfi megcsókolta a lányt. Az visszacsókolta.
- Nem találja furcsának a mi kalandunkat? Itt a császár emlkét őrző szobában egy magányos lány és egy ösmeretlen férfi kalandját.

A férfi magához vonta:
- Miért volna furcsa? Csak a gazdagok, a nagy úri nők számára született volna a boldogság? nekünk is szabad boldogoknak lennünk.
- Hát azok boldogok? – kérdezte a lány mosolyogva.
- Övék a pénz, a gazdagság, a boldogság – felelte a legény.

Amália a kilincsre tette a kezét.
- Találkozunk még? – szólott a legény.
- Talán soha – válaszolta a leány. Köszönöm magának ezt a szép délutánt. Én most messze megyek, nagyon messze. Ne gondoljon többet reám, ha csak nem írok egyszer magának. Eljön akkor utánam?
- El – válaszolta a férfi. Amália még egyszer megcsókolta a férfit, aki összefont karokkal, hosszasan nézett a vasúti állomás felé siető szőke lány után. Mint Napóleon, úgy állott ott a legény, meghódítván, magáévá tevén egy karcsú, szőke ártatlan leányt.

8.
Az ijedtséget öröm váltotta föl, amikor fél tízkor a palotába visszaérkezett Amália. Gyűrött volt a ruhája, kissé poros a cipellője, de azért Berliner grófnő nem tudott hová lenni a boldogságtól. Kérdezték, faggatták Amáliát, de az alig válaszolt: - Eltévedtem, nem mertem megmondani ki vagyok, nehezen találtam a palotába. A Práterben sétáltam. Amikor aztán látta, hogy nehezen tud kitérni a vallatások elől, vetkőzés közben megszólalt.

- Reggel értesítse kérem a nagynénémet, hogy a legrövidebb idő alatt feleségül megyek Sonderhausen nagyhercegéhez. Berliner grófnő odaugrott a lányhoz s elfeledve etikettet, méltóságot, tekintélyt, mindent, megcsókolta. – Asszony akarok lenni – szólott Amália, aztán lefeküdt, elaludt s arról álmodott, hogy Sonderhausen hadseregét föl kell majd frissíteni s meg kell teremteni Sonderhausenben is a műipart.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 11.sz. 1910. júl.15., Hódmezővásárhely)

Darvas János: Alkonyat aratás után



Meghalt a rét, - a pipacs, - a búzavirág.
Dísztelen ágyba megyen pihenni a nap,
Szomorúan hajtja le fáradt, vörös fejét,
Még szomorúbb, mocskos, barna felhők alatt.
Társa is búsan jön: az alkonyi szellő
A nagy vén fák sudarán szomorún zizeg.
Valami tompa, nagy jaj hangzik el messze...
Csitt!... Halott van!...
A tavasz lánya halt ma meg.
Gyászoló fátylát a messze keletről
Az éj lánya hozza nagy gyászban előre,
Könnyes harmatot sírva reáteríti,
Sárga búzakeresztes, bús temetőre.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 11.sz. 1910. júl.15., Hódmezővásárhely)

Alba Nevis (alias Unger Ilona 1886-?): Hálás utókor



A körút sarkán volt egy kis cipős bolt
És abban egy szegény cipész lakott,
Rossz talpbőrből vetett magának ágyat,
Auszlagnak használta az ablakot.
Tisztát két hétben tán egyszer, ha váltott,
Ruháit künn vette a zsibvásáron.
Ünnepnap volt, ha megcsörrent zsebében
Egy-két hatos, esetleg három.
E szegény pára, lázas éjszakákon
- De nevetséges, együgyű dolog!
A szemétből rótt, durva, redves ágyon
Gyönyörű szép álmokat álmodott.
És szól: nagy ember lesz még énbelőlem!
Hétországban se lelitek a párom.
Nem is kell hozzá sok idő, talán csak
Egy-két év, de legfeljebb három.
Ha egyedül maradt kis üzletében
Esténkint, hogy az inas hazament,
Elővett egy pár elrejtett cipőcskét
S dolgozott rajt’ egy percig sem pihent.
Úristen! Soha remekebb jószágot.
Lélek volt abban, ragyogás, szín, álom,
El is készült, éjfél után alig egy
Két óra múlt, legfeljebb három.
Elhelyezte a kirakatban másnap
És azután leste, várta a csudát.
De az emberek fásultan, kegyetlen,
Oda se nézve, jöttek-mentek át.
S elbámulva a merész cipőpáron,
Kacagott egyet, - biz itt nagy hiány van
Egy-két kerék, esetleg három...
A koplalásnak az volt oszt a vége,
Hogy a mester beteg lett, nagy beteg.
A piroscsíkos vászonfüggöny mögött
Utolsó, nagy tusáját vívta meg.
Jött a doktor s az üterét tapintva,
Így szól: Sebaj, meggyógyul majd a nyáron.
De az inasnak intett a kezével:
- Egy-két óra. Legfeljebb három...
S amíg a mester hörögve, zihálva
Vívta a rémmel bús ütközetét,
Egy selyemruhás dáma jött be halkan,
Ibolyaillat áradt szerteszét:
- Azt a cipőt... a champagnet... jobbfelől van.
Ha rendelés is, kérem mindenáron!
Csengett a pénz, a mester számolgatta
Haldokolva: - Egy... kettő... három.
Az árván maradt boltba, tarka zajban
Tódultak finom, gazdag úrinők.
S elmondták szóval, félig meg sóhajban,
Hogy láttak egy pár pompás kis cipőt.
Elmondták, hogy a parányi jószágon
Hangulat volt, meg művészet, meg álom...
Nem is készít más olyat Budapesten
Egy-két ember, esetleg három.
Egy-két bolond, legfeljebb három.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 11.sz. 1910. júl.15., Hódmezővásárhely)

Bányai Rácz Sándor: Nehéz idők emlékei. Versek.



Kilenc évvel ezelőtt történt; de úgy emlékszem reá, mintha a múlt héten történt volna. Az érettségi vizsgák egyik verejtéket ömlesztő forró délutánján egy értelmes arcú, sugár növésű ifjú állott a cenzor urak előtt; szorongó társai közül első látásra kivált nem csak összhangzóan fejlett termetével, de értelmes tekintetével is.

A cenzor urak szinte kizökkentek egykedvű kritikus szemlélődésükből, amint az ifjú feleleteit hallgatják. A csodálkozásnak a kíváncsiságnak, az elragadtatásnak olyan vonzalmával fordulnak a felelő ifjú felé, mely csak a legkiválóbb tehetségeknek szokott természetszerű osztályrésze lenni.

- Ki ez a szép jövőjű ifjú? – kérdezik az elölülő idegen urak. A tanári kar tagjai pedig a nevelő szülők jogosult, büszke örömével adják meg a felvilágosítást? Ez kérem, főgimnáziumuknak mostan még egyik legkiválóbb növendéke, a jövőben remélhető büszkesége: Rácz Sándor? És akkor az történt, ami ritkán szokott megtörténni, hogy a szigoráról ismert vizsgai elnök odalépett az ifjúhoz s két kézre fogva annak kezét, ezekkel a szavakkal üdvözölte: - No uramöcsém, igaz örömmel gratulálok önnek, ilyen értelmes feleleteket érettségi vizsgán már régen nem hallottam!

Ennek a felemelően szép jelenetnek az emlékezete újult meg a lelkemben, amint most egy kis verskötetet vettem a kezembe. Előttem állott az egész kép, mintegy búcsúzó, alkonyi napsugártól megvilágítva; az elégedett cenzorok, a gratuláló vizsgai elnök s az élete legboldogabb pillanatát élő, szerénykedő ifjú, a – halott. Mert bizonyára legkevésbé gondolt arra a pályára, mely számára a jövendő fátyla megett kijelölve volt és míg a jövendő boldogságon merengő lelke a tudás és munka reális útjai között válogatott, az élet, ez a nagy tragédia-szerző, más útra terelte lépteit a sírhoz.

Igazán megrázó tragikum rejlik e rövid élet mögött. Megáldva lenni, a testi és lelki erőknek azzal a mértékével, mely csak a kiválasztottaknak adatik meg; akarni, tudni dolgozni egy boldog jövendő eleven, lüktető hitével; zálogul bírni a hivatás jogos bizonyítványát, az Isten adta tehetséget: s azután pár évi gyötrelmes vergődés után kiejteni kezünkből a zászlót; feladni a küzdelmet egy parányiságában szinte láthatatlan, de irgalmat nem ismerő kegyetlenségében óriás nagy, titkos ellenséggel, a gyilkos kórral szemben; pihenni, amikor még a munka élvezet; aludni, amikor még az élet is egy bűvös tündérálom ragyogó, szivárványos képeit tárja elénk.

Ez a tragikum a tárgya a Rácz Sándor verses kötetének. Írója pár évvel ezelőtt részint ismeretvágyból, részint erőtől duzzadó önérzetétől hajtatva, rövid két év alatt bekalandozza Olasz- és Franciaországot, hogy lásson, halljon s tapasztaljon, hogy az embereket és az életet közvetlen közelről ismerje meg. Útjait rendesen gyalogosan tette meg, éhezve, fázlódva, nem egyszer fedél nélkül, erdőn, mezőn hálva töltötte éjszakáit, csak hogy tudásvágyát kielégíthesse. És ez az ifjú most a legnagyobb utat, a sírhoz vezető nagy kálváriát is megjárta már. Az úton két társa kísérte szüntelen; hol egyik, hol másik volt mellette; ha az egyik elhagyta, odaállt mellé a másik; vezette, hívta, csalogatta egészen – a sírig. E két társ pedig: a kétség és remény volt.

Ezek az útitársak vezették az ifjú verselő tollát is. Hol egyik, hol a másik kerekedett lelkében felül s adta meg lantjának alaptónusát s színezte ki mellékhangjait. Nem is nevezhetők e versek az irodalom átlagos értelmében vett „költeményeknek”, alapérzésük, - mely bár a maga megrázó igazságában mélyen megilleti lelkünket, nem vált ki úgynevezett költői hangulatokat, csak fájóan érzékennyé teszi az olvasó lelkét. Hatásuk nem esztétikailag szép, de emberileg megindító s olykor megrázó. Nem az úgynevezett nagy eszmék, szép érzések hímes virányán vezet bennünket; de a temető elé haladó úton, hol fel-feltűnik előtte egy-egy sírdomb, egy-egy csonkán letört fejfa, melytől megborzad.

„Miről egykor ködös sejtelem
Borzongott át jósló lelkemen,
A zátony elkövetkezett.
Hozzá csapta létem hajóját.
Midőn már künn, a nagy vízen járt,
Egy szörnyű isten-ítélet.”

De elmúlik a vihar; a kétség sötét borúi közül kisüt egy-egy pillanatra a nap, a remény sugara lopódzik be a viharverte lélek borús hangulataiba. Meglátja a hullámzó kalásztengerben a pirosló pipacsot is; a testben évek óta revesedő diófa íme az idén új hajtásokat hozott. Tán még gyümölcsöt is terem? Milyen csoda lenne! De hátha mégis? Hiszen Isten mindenható. – És milyen jólesik ez az önámítás. Előveszi régen pihenő lantját, még a dalnak is tud örülni.

„... Elő a lantomat
Kicserélem rajta a pattant húrokat.
Új hangra hangolom s megpróbálom, hátha
Felejteném búmat, a húrokon játszva.”

Ebbe a borulatos, sötét árnyú keretbe szelíd fénnyel rajzolódik be az utolsó leheletig szeretett édesanyának a képe, kiről több versében is megemlékezik az író. Hozzá tér gondolatban, midőn lelke a lenni és nem lenni nagy tusájában kifárad, elfásul; ki a balzsamos levegőjű tengermelléken is sűrűn felkeresi leveleivel, tudakozódásaival a gyógyulást sóvárgó fiát. Ő maga ugyan feladta már a reményt, legalább hadd reméljen az anya, hiszen a remény olyan boldogító.

„... Megírom a válaszoló
Levelet.
A kérdésre, melyet Anyám
Felvetett:
Nincsen bajom, Édes Anyám,
Légy nyugodt,
A te álmod rossz álom volt,
Hazudott.”

Sajnos, az édesanya álma nem hazudott...
Behajtom a kis verses füzetet, mely egy fiatal szív vergődésének tördelt sóhajait zárja lapjai közé. Nem bírálok, csak emlékezem. Hátradőlve székemben, lehunyom szememet s újra látom magam előtt egykori szépreményű tanítványomat.

FARKAS LAJOS


(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)

Rácz Rónay Károly: Úti emlék (Cleweland, Ohio)



Gőzgályánk röpült az Óceánon,
éj volt. A tenger zsongott csendesen.
Varázsos álmok szálltak át a tájon,
s mi búsan merengtünk a fedélzeten.
Kacér habok nyaldosták a lapátot,
a szellő súgott halk, titkos regét,
fejünk fölött egy árva sirály szállott
észak felé. Kereste kedvesét.
Egyszerre csak lenn, a hajómélyből
délibábos nóta hangja sírt felénk
temetve otthont, elhagyott tanyát,
kifosztott kunyhók meztelen falát
s ébresztve tenger-álmot, új reményt...
A dal felénk száll halkan, elmerengve.
Mi hallgatjuk... oly könnyes a szemünk...
Mintha a szívünk majdnem megrepedne,
oly édes, fájó, amit érezünk...
Mintha e víz a szőke Tisza volna
és gőzgályánk egy kis halászhajó,
a gép kongása, a gulyák kolompja
s a dal – szerelmes, lágy furulyaszó...
A hajnal bíborfényt hint szét a tájon
s az ének elhal lassan, csendesen...
- Gőzgályánk röpült az Óceánon
s mi búsan merengtünk a fedélzeten.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)

Sándor Jenő: A mennyboltnak mindenik csillagját...




A mennyboltnak mindenik csillagját
Lehozom, ha kéred;
A rengeteg minden vad szörnyével
Viaskodom Érted;
A pacsirta mindenik nótáját
Eljátssza majd lantom;
A kerek föld kincsét – drágaságát
Mind Elédbe hordom;
A fénylő nap legszebb sugarából
Fonom koronádat:
S mint az árnyék, loppal-titkon
Megyek csak Utánad!
De majd, ha a csillagokra ráunsz,
S nem vakít el fénye;
A rengeteg minden szörnyetegje
Le lesz immár győzve;
A pacsirta bűbájos nótáit
Ha mind eldaloltam;
S félreteszed a sok drágakincset,
Amit Eléd hordtam;
Ha leveted fénylő koronádat,
Szerelemre vágyva;
Hogyha majd a szíved láng emészti:
Gondolj rabszolgádra!

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)

Pásztor József: A vízesés



A vízesés sötétzöld, komoly fenyők között, nagy barna sziklákon keresztül, messze hangzó zúgással rohant le a völgybe.

A vízcseppek forrtak, sustorogtak, őrült forgással peregtek a vízesés hófehér habjai között.

- Ó nyomorult! Nyomorult! Miért tolakodtál elibem? – kiáltott kétségbeesetten az egyik vízcsepp, a szikla egy kis zugában, a szennyes sárban evickélve.

A másik csöpp nem hallgatott az elkeseredett szavakra. vidáman, nagy gyönyörűséggel pergett a lefelé ömlő habokban s a nap bőven ömlő fényében sziporkázott a teste.

Egy nagy kövér csepp meghúzódott egy kavics tetején. Rákiáltott a sebesen lefelé rohanó vízcseppre. – Ne rohanj úgy ostoba. Használd okosan, lassan az életet. Hisz így mindjárt lezuhansz s véged.

S lomhán szétterpeszkedett a meleg kavicson, amíg egy hatalmas vízroham ízzé-porrá törte, az éles sziklákon keresztül őt is lesodorta.

- Micsoda élet!... Micsoda élet! – nyöszörgött egy parányi, sovány kis cseppecske s fáradtan keringett egy kis sziklalyukban rothadó fűszálak közé beszorulva.

- Sohasem fogok innét kikerülni. Elpárolgok anélkül, hogy éltem volna. Ni, hogy rohan a többi a büszke hullámok hátán. A nap aranyat szór az arcukba. Ó, milyen szép a habok tetején végigsuhanni! Csak egy pillanatig élhetnék úgy!

Egy csomó csepp nekiverődött egy keményen álló kavicsnak.

- Ledöntjük a kavicsot! Le a kaviccsal a vízbe! Feszítsd neki a hátad!

A nagy erőfeszítéstől szétporzódtak s fáradtan hullottak le a szennyes folyóba. Az egyik haldokolva kiáltotta, amit visszapillantott s a mozdulatlan kavicsot látta:

- Mily ostoba voltam. Sose ragyogtam a napsugárban.

Ezzel lehullott s örökre eltemette a zúgó víztömeg.

Egy nagy forgóban, piszkos habok között, ezer meg ezer vízcsepp sustorgott, zúgott, tülekedett.

- Én akarok a legelső lenni! Én leszek a legelső! És zajlottak, egymáshoz verődtek, fájdalmasan sisteregtek, amit vég nélküli körben forogtak a szennyes árban.

Egy csillogó, remegő, kis cseppecske kipattant a lefelé zuhanó víztömegből s ráugrott egy a víz fölött lágyan ingó virágszálra. Hirtelen mellé perdült egy másik s melegen összeolvadt a gyöngéd kis cseppecskével. Alattuk zúgott a hatalmas víztömeg. Forgott egy örvény, sustorgott egy hab s a hullámok mennydörgésszerű zajjal zuhantak alá a sziklákról. A kélt vízcsepp áradozott. Az egyik beszélt:

- Milyen szép így nézni az életet! Ó, hadd süsse a nap a hátunkat kedvesem. Így, így! Ugye-e szép? Nézd, hogy tülekednek, hogy zúgnak, hogy forrnak. Simulj össze velem kedvesem!

És egybeolvadtak szelíden. Később az egyik kis csepp azt mondta:

- Unalmas ez így. Gyerünk.

S beleugrott a lefelé rohanó vízárba. A másik szomorúan nézett utána. Nem merte követni. Sírt, sírt, amíg a virágról a nap föl nem szippantotta.

Sok piszkos, fáradt vízcsepp, ahogy a többi a partra paskolva, a sárba félig belefulladva kétségbeesetten kiáltozott.

- Ó mily ocsmányság! Mily rút az egész! Ti piszkos habok! Ti rút cseppek! Mily utálatosak vagytok! Mind! Mind! Mit ugráltok? Hová rohantok? Tudjátok-e hová rohantok? Ostobák!

Lent, a sziklás aljában, a köveken, a vízeséssel szemben, a napba nevető erdei virágok között, ahol a nagy, komoly folyó nesztelenül nyelte magába a kialudt szemű vízcseppeket, emberek álltak. Emberek álltak és megittasodva nézték a napfényben szikrázó víztömeget. Az arcuk áhítatossá szentelődött, a szemük melegen fénylett s a szájukról gyönyörűségben fürödve, egyszerre suhantak ki a zsolozsmás szavak:

- Ó, mily gyönyörű! Mily nagyszerű az egész! Fenséges!

S bámulták tovább, áhítatos csöndben a nagy, egybeolvadó, a nap aranyában égő, roppant erővel lezuhanó, végtelen víztömeget.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)

Vekerdy Géza: Ady skiccek



A jólneveltséggel jár manapság s illik jó társaságokban irodalmi és művészeti kérdéseket pengetni, hozzászólani mindenhez, ami művészet és irodalom, mert hisz ezekhez mindenki ért, mert hisz ezekben a kérdésekben mindenki szakember, mert nem kell hozzá diploma.

A jólneveltséggel jár az is, hogy Adyról beszéljen az ember, akár akar, akár nem: akár ismeri, akár nem, akár rosszat mond róla, akár dicshimnuszokat zeng neki. S beszél is róla mindenki, mert ez így illik. Hogy tárgyilagos véleményt a legritkább esetben hallani, az természetes, hiszen ha a dicshimnusz zengők épp úgy, mint a lecsepülők száz közül kilencvenöt esetben csak beszélni hallottak Adyról, de maguk sohasem olvasták. De végre is beszélni csak kell róla, mikor ez a jólneveltséggel jár, mikor ez – sikk. És a tárgyilagos véleményt mondani akarókra haragszanak is mind a két táborban, mert egyiknek a világ legelső poétája Ady Endre, a másiknak a legcsapnivalóbb. De ebbe bele kell nyugodni, mert így illik. S ezért nem is mondom azt, hogy tárgyilagos akarok vagy szeretnék lenni az írásomban, mert akkor, tudom jól, nemigen akad olvasóm.

Úgy gondolatok, új hang és szavak tették hirtelen ismertté és naggyá és még inkább az a csodálatos új érzés, amely minden fájdalmán, minden örömén, lelkének minden kicsi szaván átrezeg. Az életet, az álmokat, az örömöket, a mámort és szomorúságot valahogy másképp érzi meg, mint más, mint az eddigi lírikusok. Valahogy másképp tud érezni, valahogy másképp tud látni s ezért azután valahogy másképp is tudja megláttatni magát. És majdnem azt lehetne mondani, hogy egészen másik is az ő örömei, fájdalmai, egészen mások az álmai, más a mámora, mint másnak.

A keserű, nyűtt élettel való megalkuvás, a beteges és elszomorító halálvárás, az elguruló, nyomorult aranyak uralkodó fenségének átkozása s az utánuk való vágy, vigasztalan magyarságunk siratása, csókba fúló, tobzódó szerelem, a szomorú mámor néha-néha megihletett már más lírikust is, de Ady egész lírája ezeket meríti ki, ezekről zeng szomorú melódiákat. S ezekbe a motívumokba belesző mindig valami újat, valami eredeti gondolatot, valami nagy bánatot a szíve legmélyéről.

Ady az ő szomorú gondolatait érdekes, szokatlan hangon, néha szokatlan szavakban, de igen sokszor erőteljesen és mindig sok eredetiséggel írja le. Ez egyik oka annak, hogy ellenszenvvel találkozott azok részéről, akik mindennek ellenzői, ami nem konzervatív.

Nem lehet megérteni Adyt, ezen panaszkodnak kacagnivaló naivitással azok, akik mindenáron szeretnék megérteni s ezt hozzák fel legerősebb érvül, akik lekritizálják a sárga földig. Azonban nagyon kevesen gondolnak arra, hogy lírai költőnél nem az értelmet kell keresni elsősorban, mert azt úgysem tudjuk megtalálni addig, amíg az érzéseit meg nem találtuk, amíg az érzéseit meg nem értettük. Amíg nincs az érzéseink közt nagy, nagy összhang, addig hiába értelmezgetjük, hiába keressük benne az igazi szépet, addig hiába akarjuk érteni és szeretni.

Ha ugyanazok az érzések nem is támadnak bennünk, közvetlenül, csak egy vers olvasása után, ha ugyanazok az érzések nem is közvetlenül a mieink, csak együtt tudunk érezni a költővel, akkor már azon a nyomon haladunk, hogy meg is értjük. Azután a költészetet, különösen a lírát, nem lehet összehasonlítani más művészeti ággal. – Egy szép szobor, egy szép kép könnyebben érthető és élvezhető bárki által, mert hiszen sohasem annyira szubjektív, mint egy lírai vers. S nagy kérdés az is, hogy ugyanaz az érzés megrezegteti-e valaha is a lelkünk húrjait, amelyiknek hatása alatt a lírikus írt. Egy hirtelen támadt érzés, egy, az agyon átvillant szép gondolat a helyzet hatása alatt válthat ki számtalan olyan érzést a költőből amit mi, még hasonló helyzetben sem találnánk meg. És még egyet a megértésről.

Hol van az megírva, hogy Adyt mindenkinek meg kell érteni? És ha valaki meg nem éri, honnan veszi a merészséget ahhoz, hogy a hibát ne önmagában, hanem a poétában keresse? Naiv állítás az, hogy az igazi költőnek minden sorát meg kell érteni és becsülni, szeretni az azon nyelven beszélők összességének. Hiszen ezzel együtt járna az is, hogy mindenki egyformán képzett legyen művészileg s mindenki megtalálja a művészi szépet egy költeményben. És akkor ezt az elvet át lehetne, sőt kellene vinni más művészeti ágakra is, még több joggal, mint a lírikus költészetre szeretik alkalmazni. Márpedig nehéz volna elhitetni, hogy egy kép mindenkinek tetszik, akinek szeme van és egy opera, akinek fülei vannak.

Ady Endre a szív embere. Ha a szívünkkel olvassuk, nemcsak a szemünkkel és az eszünkkel, akkor lehetetlen nem élvezni, nem szeretni és nem érteni, ha úgy tetszik, igazi, mély, nagy gyönyörűséggel ajándékozza meg az olvasóját Ady Endre s ezer gyönyörű igazságot tár elé.

Mikor asztal-trónján ül ő, a mámor fejedelem, mikor piros hajnalok hosszú sorban suhannak el és részegen kopognak be az ablakán, mikor hiába birkózik az ős Kajánnal csudálatos meleg őszinteség ömlik el a sorain, igazi erő, nagy poéta áll elénk.
A ahogy érzi magyarságunk nagy tragikumát, ahogy belesírja a lelkünkbe, amit jól tudunk, hogy

Sósabbak itt a könnyek,
A fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.

úgy csak az tud érezni, az tud sírni, aki még bús magyarságában is megmaradt igazi magyar poétának, ha százszor kiáltották is rá a hazagyűlölet szomorúan magyar vádját.

Mennyi merészséggel, mennyi határozottsággal pendíti meg a mai világ szociális nyomorúságát, mikor a Vér és arany? című versében bátran kimondja, hogy igenis a pénz: a minden.

Nekem egyforma az én fülemnek,
Ha kéj liheg, vagy kín hörög,
Vér csurran, vagy arany csörög
Én tudom, állom, hogy ez: a Minden
S hogy minden egyéb hasztalan:
Vér és arany, vér és arany.
Meghal minden és elmúlik minden,
A dics, a dal, a rang, a bér,
De él az arany és a vér.
Nemzetek halnak s ujra kikelnek
S szent a bátor, ki, mint magam,
Vallja mindig vér és arany.

Vagy milyen hatalmasan csapkod szerelmi lángja és milyen eredeti Ady-módra, mikor ezt írja:

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésbe:
Ezt akarom.

Ady a szerelem, a szeretés fanatikusa, de szerelmi líráját valami szomorú bizarrság jellemzi, s egyúttal teszi egészen egyénivé és érdekessé. A halállal való tusája közben eljövetelének szomorú tudatában énekli

Istenem, Halál, te tudod,
Hogy tőlem elmultak a bálok,
Lakodalmak és hős murik:
Pitvarodban állok

De nem fél a haláltól és már beköszöntőjében mondja:

Én a halál rokona vagyok...

Olyan újságok előttünk ezek a motívumok, amelyek maguk megadják az eredetiséget s olyan gondolatok, amelyekben érdemes elmerülni. S ezekért a gyönyörűségekért érdemes keresni az összhangot magunk és Ady Endre között.

Hibái is vannak Ady Endrének, sőt rossz versei is. A gyönyörűséget osztó versek között könnyen akadunk olyanra is, amit szeretnénk ott nem látni. De úgy, ezek nélkül talán mégsem lenne teljes Ady elsősorban azért, mert még a gyengébb verseiben is nagyon sok eredetiség van s azok is jellemzők reá; de azért is, mert ezek a versek leginkább szándékosan rosszak. Értem ezalatt azt, hogy nem azért írta úgy őket, mert másképp nem tudta, hanem, mert nem akarta. Nem, azért, mert ő, akinek „nem vágnak elé soha gyönge karu vén kocsisok”, a dalok souverénjének tudja magát.

Nagyobb hibái azok, amelyeket általánosságban lehet poéziséről elmondani.

Így például az, hogy ő mindig egy, következetesen ugyanaz s nincs meg érzéseiben az a természetes csapongás, amely minden lírikust jellemez. Ezért az ő állandó szomorúsága miatt, mely még a bor mellett és a szerelemben is vele van, szeretik rámondani, hogy szomorúsága nem őszinte. S valóban, kéjeleg valósággal a szomorúságban, amely pedig nem szakad rá olyan könyörtelenül, mint hiszi, de nagy mértékben egyhangúvá teszi költészetét.

Majd tobzódik abban a gondolatban, hogy ő félig élő, félig elmúlott és jobban siratja magát a kelleténél.

Féktelen és bizarr szerelme nem mindig poétikus, sőt igen gyakran nem az.

Szimbolizmusai minden szépségük mellett is kifárasztják az embert és a gyakori alkalmazással a keresettség bélyegét nyomják költeményeire. ugyanígy túlságba megy a szavak, sorok és gondolatok ismétlésével, melyek néha szintén mesterkéltté teszik, egyébként gyönyörű nyelvét. Egyes által használatba vett jelzőknek az unásig való használata és keresése sok helyt megfosztja természetességétől.

Minden hibáit el tudja azonban hamar feledtetni, mert viszont nem egy költeménye van, amelyikre joggal, bátran mondhatjuk, hogy remekmű. És aki csak hallomás után, vagy egy pár verse elolvasása után gyakorol felette felületes kritikát, az kellemesen, nagyon kellemesen csalódik, ha belemélyedve, igazi gyönyörűségeit megtalálja.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)

Simonka György: Au revoir



Álmosan, lomhán pislogott a lámpa
szegény, magányos, fűtetlen szobámba.
Rossz ablakomnál dideregve álltam,
éjszakába vágyón, pénztelen nyomorban,
éjszakába vágyón, tüzes vággyá váltam.
Tüzes vággyá váltan lelkemmel kiszálltam,
sötét hegyek ormát lánggal koronáztam.
Mesés hegyek ormán lobogott a lelkem.
Szűk odúmból hívott, hívott,
bánatomból kiszakított
a víglelkű fényes utca.
És feledve, hogy az éltem
mily kietlen, meddő puszta
nótás kedvvel, szerelemmel
barangoltam végig-végig
nagy visszhangos utakon.
lábam alatt tompán döngött,
furcsán döngött a burkolat.
(Mint a szívben búg a fájó,
titkon fájó, bús, halálos gondolat).
És egyszerre, egy bezárult
barna kapubolt alatt
meglátok egy halovány nőt,
könnyes arcot, reszketőt.
És mögötte és mögötte
látó lelkem sírva látta
a kórházat a temetőt.
Elszökött a nótás kedvem,
mint az ébredőnek álma.
És csak néztem tört szememmel
a didergő, finom arcú,
sápadt ajkú barna lányra.
- Kedvesen (szólt és szelíden
a kezemet simogatta)
- kedvesem – és nagy szeméből,
gyönyörű, nagy kék szeméből
forró könnye drága gyöngye
hullt a, hullt a havas kemény,
visszhangos kőburkolatra.
S bár bús panasz fojtogatta,
de az ajkán, sápadt ajkán
némán ült a kín, a vád.
(És hallottam a szívemben
ősi hárfák dallamát,
Krisztus áldó, szent szavát
- Mondom néktek: az én Uram
bűntbocsátó szeretet.
Az ő bűnét megbocsátom,
Az ő bűnét megbocsátom,
hisz oly sokat szeretett).
Sima, tiszta homlokán
ott égett a Jézus csókja.
Gyönge karját átkarolva
barangoltunk szótlanul
néptelen sikátorokba
hol az éj a fénybe fúl
(És éreztem, hogy a lelkem
testvér-lelke ez a lány.
Hisz a Jézus áldó csókja
ott ég, ott ég szűzen,
tisztán mindkettőnknek homlokán).
Sarki korcsma sápadt fénye
hívogatón intett nékünk.
Megéreztük búsan, fájón Élünk, élünk.
Aztán, aztán jött egy ember.
Baromiság, buta balság
hízott testén, vörös arcán.
(Sohse küzdött, sohse vérzett
gondolatok gyilkos harcán).
S lánykám elé odadobta
vérdíját a szerelemnek.
- Orevoár – súgta halkan
sápadt ajka édesem.
És elmentek. És elmentek.
Francia lány volt.
Gyönyörű Páris fényes-szemű lánya.
Fagyos éjféleken
ó, hányszor hullt a csókom a hajára.
Hányszor mondta: hív az éjfél
a holnapi kenyér ára
s a hideg hold koszorút font
tiszta mártír-homlokára.
S ahogy elment, hogy becsukta
szűk ajtóját bús lakomnak,
sápadt ajka visszasúgta
- Orevoár, holnap, holnap.
Kedves tavasz kora jöttén,
akkor láttam utoljára.
Csöndes alkony búcsúfénye
hullt a kórház hófalára.
Sima hajat simogattam,
csöndes ajkát csókolgattam
az utolsó, jámbor utca
készülődő kis bolondnak.
Kék szeme csak azt intette,
hűlő szája csak azt súgta
Orevoár, - holnap, holnap.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 6.sz. 1910. ápr.15., Hódmezővásárhely)

Kovács Tibor: Szavaink


Ima:
kérni, amit úgyis megadnál.
Hűség:
hogy ott tartottál Magadnál.
Hála:
napra mosolygó virágszem.
Hit:
szétgurult-összeszedett mákszem.
Ige:
ezüst tányéron aranyalma.
Nyelv:
kicsi népeknek nagy hatalma.
Remény:
Ábel vére győz Káin-átkon.
Vers:
sárban remegő madárnyom.

Kozma László: Templom


Különös érv. Szíven üt a szó:
A vallás a templomba való!
Az igazat nem vitatom soha:
Egész világ az Isten temploma!

Jól vigyázz, ha formálod szavad
Mert templom vagy te is, te magad.
A fű, a lepke, bársonyos moha:
A teremtés az Isten temploma!

Akkor is, ha lázad és tagad
Alkotót a szabad akarat.
Képmás, mégis önálló csoda:
Minden ember Isten temploma!

Kipling: Ha


Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani'',

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.

Sík Sándor: Hetven körül



Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.
Halk lesz a Szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.
„Köszöntelek;
— Szólnék; — Te Szép világ szeretlek”,
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
„Isten veled, Isten veled!”
Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.
De megered
A Szó patakja s szétveti a mellet:
„Hívlak, szeretlek; kívánlak, ölellek;
Erdők; hegyek; virágok emberek!”
Hetven körül
Az ember mindennek örül
Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong;
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:
Az Istené.

Füle Lajos: Köszönöm a meleg szobát



Köszönöm a meleg szobát,
Köszönöm ezt az estebédet,
A feleségem mosolyát,
S amit meleg szível elém tett.

Az óra tik-takos szavát,
Köszönöm a nyugtató csendet,
S azt is, hogy egy-egy jóbarát
Otthonunkba néha becsenget.

Köszönöm a munkámat is,
Fáradásom és pihenésem,
S hogy a kegyelem árja visz
örömön át és szenvedésen.

Köszönöm az énekeket,
Jövő-menő áldott Igéket,
s azt is, hogy egy-egy vers felett
Melengetőn nyugszik a Lélek.

Köszönöm, hogy zengő tavasz
Siet felénk ezer virággal,
Köszönöm, hogy Te itt maradsz
Velünk, Uram, tavaszban, nyárban.

Varró Dániel:Borbála



Zizzen a
szívemen
szerelem
szőrszála,
ha hallom
a neved,
Borbála,
Borbála.

Ujjongó
lelkemet
nem bírom
kordába
tartani,
mióta
ismerlek,
Borbála.

Ahogy te
langymeleg
sapkácskát
hordtál a
füleden,
úgy hordom
a neved,
Borbála.

Hiába
zúg körül
gyűlölet
orkánja,
ha belül
melegít
ez a név,
Borbála.

Bele is
majszolok,
mint holmi
tortába,
lassacskán
elhízom
miattad,
Borbála.

Locska lány,
akinek
nem akad
torkán a
csacsogás,
ezt mondja
a neved,
Borbála.

(Ez persze
nem igaz,
csak mert a
formába
besimult,
csak azért
írtam ezt,
Borbála.)

Borikám,
ejnye, hát
nem járunk
órára?
Ezt kérdi
korholón
a neved,
Borbála.

Mennyi sok
tehetség
szorult a
tollába!
Így kiált
lelkesen
a neved,
Borbála.

Szinte él
ez a név,
hol éber,
hol kába,
de mindig
ott csücsül
fülemben,
Borbála.

Ó, az r
sasorra!
Ó, a b
ólába!
Csupa orr,
csupa bor,
csupa bál,
Borbála.

Vadóc kis
ámorok
elsütött
mordálya.
Borbála,
Borbála,
Borbála,
Borbála

Szergej Jeszenyin: Énekelj!


Énekelj! Az átkozott gitáron
Tépdesse kezed a húrokat,
te utolsó, egyetlen barátom!
Jó ez: kocsma füstje fojtogat.

Rá se nézz e keskeny női kézre,
vállra, melyre lágy selyem terül.
Egyszer boldogságomat ígérte,
és a vesztem lett véletlenül.

Nem tudtam, hogy a szerelem: pestis,
nem tudtam: ragály a szerelem.
Hozzám lépett kacéran, s már ment is,
Elrabolva csavargó-szívem.

Énekeld hát, pajtás, elviharzott
ifjúságunk szertelen korát!
Mit bánom én ezt a szép ribancot!
Mit bánom, ha más karolja át!

Eh, megállj! Mért is gyalázom csúnyán?
Eh, megállj! Minek bántom szegényt?
Add a gitárt! Legmélyebbik húrján
hadd mondom a magam életét.

Napok, aranykupolák felettem,
álmaim iszákját hordozom.
Sok lányt tapogattam, ölelgettem,
sok asszonyt letört erőszakom!

Igen, van egy keserű igazság.
Látom gyerekkorom faluját:
a kankutyák sorra szimatolják
tavasszal a tüzelő szukát.

Féltékenyen őt minek vigyázzam?
Fájdalmat rá vesztegetni kár.
Életünk: ölelkezés az ágyban,
életünk: csók láza és mocsár.

Énekelj! kezed vad lendülettel
úgy csap le, mint sorsunk ostora.
Küldd el innen... a pokolba... küldd el!
Nem halok meg, cimborám, soha!

(Ford.: Rab Zsuzsa)

Robert-Fulghum: Pitypang



Mr. Washington fanatikus pázsitrajongó volt. Kertjeink meglehetősen ellentmondásos viszonyban állottak egymással. Mr. Washingtont évente egyszer elővette a gyomirtó mánia, becézgetni kezdte permetezőgépét, és a garázsban gyilkos főzeteket kotyvasztott. Akciói rendszerint rossz véget értek.

Egy reggel rajtakaptam, amint épp a pitypangokat permetezi kertemben. – Azt hittem, nem fog haragudni – mondta, igazának teljes tudatában.
- De igenis, haragszom! Megölte a virágaimat – mondtam visszafojtott megvetéssel.
- Virágok?! – vágott vissza. – Hiszen ezek gyomok! Kiáltott fel, és undorral mutatott pitypangjaimra.
- Gyomoknak azokat a növényeket nevezzük, amelyek ott nőnek, ahol az ember nem akarja, hogy nőjenek. Másképpen fogalmazva, csak nézőpont kérdése, hogy mi gyom és mi nem az. Ami pedig engem illet, nos, tudja meg, szerintem a pitypang nem gyom, hanem virág!
- Ah – mondta és hazatrappolt, hátha ragályos az őrültség.

Történetesen én nagyon szeretem a pitypangokat. Minden tavasszal szépséges, sárga virágszőnyeg borítja kertemet anélkül, hogy kisujjamat is megmozdítanám. Ők is teszik a dolgukat, én is. A fiatal levelekből pikáns salátát lehet készíteni. A virágok kellemes zamatot és elegáns színt kölcsönöznek a kitűnő, könnyű boroknak. Ha a gyökerét megpörköljük, megőröljük és leforrázzuk, az eredmény kellemes, kávészerű ital. A legzsengébb hajtásokból kitűnő tea készíthető. A kifejlett levelek szárítva lazító hatásúak, magas a vas-, illetve az A- és C-vitamin-tartalmuk.

A pitypangot a méhek is kedvelik: első osztályú mézet készítenek nektárjából.

Ez az élő kövület mintegy 30 millió éve él a Földön. Legközelebbi rokona a saláta és a cikória. A hivatalos besorolás szerint a fészkesvirágzatúak családjába a Taraxacum fajhoz tartozik. Neve francia eredetű, jelentése oroszlánfog. Egész Európában, Ázsiában, és Amerikában elterjedt növény, s mindenhová a maga lábán jutott el. Ellenáll a rovaroknak, melegnek, hidegnek, esőnek, szélnek, emberi lényeknek.

Ha a pitypang ritka volna és kényes, az emberek boldogan fizetnének 14,95 dollárt egy cserépért, saját kezűleg, üvegházban nevelgetnének őket, pitypangegyleteket alapítanának és így tovább. De a pitypang mindenütt él, semmi szüksége ránk, és azt csinál, amit akar. Ezért aztán gyomnak tituláljuk s irtjuk, ahol csak érjük.

Én azt mondom, Isten kegyelméből, igenis virágok, és ami azt illeti, nem is akármilyenek. Megtiszteltetésnek tartom, hogy a kertemben nőnek, és akarom, hogy ott legyenek. Sok-sok jó tulajdonságuk mellett ráadásul varázserővel is rendelkeznek. Amikor a virágból bóbita lesz, ha a szárnyas magvakat mind szertefújod, teljesül egy kívánságod Igazi varázslat. S ha épp szerelmes vagy, gyönyörű koszorút fonhatsz belőle kedvesednek.

Lefogadom, hogy a szomszéd kertjében nincs olyan növény, ami a pitypanghoz fogható volna!

És ha ez még mindig kevés, ne feledd a pitypang ingyen van. Senki nem büntet meg, ha leszakítod. Annyit vihetsz haza, amennyit csak elbírsz. Még hogy gyom!

(Forrás: Robert Fulghum: „Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes”)

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül (1963)


Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dicsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Baranyi Ferenc: Apám (1964)


Apám nehéz ökölnek
tétova mozdulása
Nem lendül már ütésre
s nem tárul kézfogásra,
csak mozdul, mintha vélné:
valamit tenni kéne
de ütni nem akar, sem
csapódni más tenyérbe.

Kő-korszakok apámat
éles-ridegre fenték,
majd kontár köszörűsök
éleit bereszelték,
nem tompa és nem éles,
csak csorbult, büszke penge,
se vág, se szúr, se fényes -
hever fiókba vetve.

Apámnak rossz a nemjó,
máskor nem rossz a rossz se,
neki már nem papolhat
német se és orosz se,
magát lódítja folyton
és magát fogja vissza,
sosem volt múltba húzó -
sosem lesz kommunista.

Mindegy neki az élet,
oly mindegy: perc? Öröklét?
S mindegy, hogy meglakoltak
akik hitét megölték.

Nekünk a tisztuló rend
naponta ad csodákat -

engesztelés helyett új
Hitet ki ad apámnak?

Pilinszky János : Azt hiszem


Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

Tandori Dezső: Két eladóverseny

I. Fehér Fény, Kakukkvár...


Tisztára azon múlik az egész, hogy
valamit többé ne kívánj,
ehhez jöhessen, hogy akármi rész fogy,
nem támad általa hiány.

Lehet ez így bármi érintkezéssel,
anyagibb dolgokkal, szeszekkel,
szó sincs róla, hogy beérnéd kevéssel,
de arról se, hogy nem ereszt el:

átbillen egy láthatatlan határon,
ami egyszerre nincs, aztán nem is lesz,
vagy mint a hóban egy sor odatárt nyom,
előre, félkészen a lépteidhez:

így mégy, s olyan, mintha egyhelyben állnál,
nyomok sora lennél, melyet kitárnál.



II. ... Semmi Sincs, Aludjál


Az elalvás ilyen: átbillenés,
sose tudod, mikor.
Átvesz messzi kéztől közeli kéz,
üres folyómederben víz-sodor.

Ahol bukdácsoltál még az előbb,
virágos domboldal vár, szép Kakukkvár,
Fehér Fény élvezi a legelők
napos ízét minden kis fűhalomnál;

a Semmi Sincs, az oly szelíd kaszás
megtörli homlokát, nagyot körülnéz,
nincs sietség, kötés vagy oldozás,
kifosztás vagy örökrész:

nincs, hogy bármi tered nyílik, hogy út vár,
halántékon dörzsöl egy orr: Aludjál.

Radnóti Miklós: Hasonlatok


Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst --
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, -
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Garai Gábor: Fürtös fejek Etűd két tételben (1967.)


1

Fürtös hajú, ringó-csípőjű fiúk
és két-dimenziós,
lapos-mellű, csontos-térdű leányok
bolyongnak utcáinkon krisztusi gesztusokkal
Londontól Bukarestig
és Stockholmtól Nápolyig.
Nincs hangos véleményük a világról;
a lányok nyúlós filozófiákkal
- végtelen rágógumikkal - vesződnek,
a fiúk kezében olykor fölvonít,
de aztán halkan vinnyog csak tovább
az elektromos gitár.

Holnap - nem kétséges! - e lágy-csípőjű,
bágyadt-szavú és fürtös-fejű hímek
és csaknem kopaszra nyírt, homorú törzsű
lány-pajtásaik szaporítják tovább
a szinkópákba ernyedt emberiséget.

S nekünk szemünk se rebben majd, ha látjuk,
hogy ivadékaik közül a lányok
állát növi be naponta a borosta
- sörtéiken peng a villany-borotva -,
s fiaik élik át havonta
a természet vér-lucskos tisztulását.

2

A lány-fejű fürtös fiúk tekintetében
néma szemrehányás rejtőzködik.
A lány-fejű fürtös fiúk kitérnek
előlünk az utcán, és egy rossz szót se szólnak,
ha gépkocsink sárral veri be őket.
E lány-fejű fürtös fiúk semmit se tudnak
háborúról, romeltakarításról,
inflációról, újjáépítésről,
napi háromszori kosztban
kialkudott napszámról,
pénzért kikönyörgött
öklendező szeretkezésről,
dalos és lobogós lelkesedésről,
összetört emberségünkről,
mit embertelen kínjaink és bűneink satujában
tákoltunk össze újra - úgy-ahogy...

De félrehajtott fejjel néznek a messzeségbe
e lány-fejű, fürtös-hajú fiúk,
s a szemükben valami tétlen tiltakozás van:
konokságukért - méla mentegetőzés.
S kétéltű jelmezük beszél helyettük,
az mondja:
- Nézzetek fürtös fejünkre,
s ha viszolyogtok e lányos csípőktől,
értsétek meg:
velünk nemigen lehet már hadat viselni,
inkább kifordulunk nemünk formáiból,
semhogy még egy háborút főzzetek ki,
hisz tudhatjátok jól, hogy dühödt húszévesek,
férfias férfiak nélkül gyilkolni lehetetlen;
s bár hősök nem vagyunk
(sőt, sajnos, kételkedünk mindenféle hősben),
ellenállunk a buzgó uszításnak,
még ha megrakjátok a máglyát, akkor is;
úgy állunk majd ott, a rőzserakáson,
némán, mint hím-szűzei Orléans-nak,
akkor sem fér ki egy szó sem a szánkon, -

amíg a láng a szívünkig nem ér,
csak az elektromos gitár vinnyog kezünkben.

Szombati-Szabó István: Tavaszi vers



Tavaszi eső után, ó hogyha látni tudnád,
Hogy örvendeznek ilyenkor a fák!
Ó hogyha hallani tudnád hancúros kacagásukat!
Ó hogyha látni tudnád, ahogy egy helyben lejtegetnek,
A könnyű, lenge menüetteket,
Amiket bólogatva tapssal kísérnek az öreg fák:
Örömödben megölelgetnéd sorra
Forró, nagy, boldog szerelemmel
Az összes fiatal tavaszi fákat.

Ó hogyha érteni tudnád, milyen csodálatosan
Muzsikálnak ilyenkor a tavaszi szélhegedűk,
S milyen szédületes, forgattyús táncban
Kavarog a láthatatlan zenészek muzsikájára
A hóvirág meg a tavaszi réti-kökörcsin!
Ó hogyha hallani tudnád,
Mily vágytól-csorranó szűzi hívogatással
Csalogatják magukhoz a mohó, bohó kerti virágok
A csapodár lepke-legények udvarló hadát!
Ó hogyha érezni tudnád,
Milyen áhítatos, sóvárgó szerelemmel
Néznek ilyenkor fel a kék égre a tavaszi szántáson
A barna rögök:
Megtelnél ezzel a csodálatos, különös szerelemmel
S leborulnál
És kacagva csókot cuppantanál a barna göröngyre.

Ó hogyha látnád,
Mikor elcsorran az anyáskodó fák édes tejének cseppje
A duzzadó rügyek hegyéről:
Milyen mohó kortyokkal isszák,
Szürcsölik kéjelegve ez édes isteni nektárt
A kiéhezett cingár tavaszi napsugarak:
Szívedet a kezedbe fognád
S mint az ujjongó labdás-gyerekek,
Áradt kedvvel dobálnád ég felé
És boldog eszelősségben részegre innád magadat
Tavaszi széllel,
Tavaszi esővel,
Tavaszi szaggal,
Tavaszi napsütéssel!
És határtalan tavasz-örömöddel süketté ujjonganád a világot:

Tavasz van, hé!
Jertek, örüljünk!
Usgyé, futkossunk!
Játsszunk, nevessünk, szeressünk, csókolódzunk!
Csókolgassuk kacagva fűt, fát, rögöt, virágot,
Tavaszi rügyet, göndör báránykát, pelyhes madárfiókát, kis
csibét,
Minden kis tarka bocit, virgonc csikócskát
És pendelyes kis mezítláb-gyereket,
Mindent s mindenkit, aki örömünk és csókunk útjába akad,
Mert tavasz van!
Újra tavasz van!
Még egyszer megint, utoljára talán, itt a tavasz!

Szombati-Szabó István: Együgyű szerelmi vallomás



Szeretlek, mint gyökerét a fa,
és mint az ajtót a küszöb,
és mint a pompa a királyt.
Mint játékot a gyermek, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint gyümölcsöt az ősz,
és mint a lámpa az olajt,
és mint a szív a dobogást.
Mint egyik szem a másikat: szeretlek.

Szeretlek, mint az anyját a gyerek,
és mint a virág a tavaszt,
és mint a medrét a folyó.
Mint a mosolyt az öröm, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a jobb kezem a balt,
és mint az illatot a virág,
és mint a hegedű a dalt.
Mint a kenyért az éhes, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a virágot a föld:
és mint a csókot a szerelmes,
és mint a fészket a madár.
Mint az erdőt, a hűset, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a nyelv az ízeket,
és mint az ujjakat a kéz,
és mint a fáradtság az ágyat.
Mint beteg a reményt: úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a fű a harmatot,
és mint a parti fák a partot,
és mint eget a fellegek.
Mint a sötét az éjjelt: úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a szomjas az italt,
és mint a csillagot az est,
és mint az esőt a mező.
Mint a vihart a villám, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a kék eget a nap,
és mint a levelét a fa,
és mint a szárnyát a madár.
Mint a hajó a tengert, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a nyár a meleget,
és mint a pihenést a vándor,
és mint a jaj a beteget.
Mint zokogás a könnyet, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint gyász a bánatot,
és mint a csend a temetőt,
és jobban, mint az életet:
mint a halál a holtat, úgy szeretlek.


Heinrich Böll: Beszélgetés a tengerparton


A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.

– Ma gazdag fogás várja, ugye?
A halász a fejét rázza.
– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!
A halász bólint.
– No, és nem fut ki a tengerre?
A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.
– Talán rosszul érzi magát?
A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.
– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.
Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.
– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!
A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:
– De akkor miért nem megy ki a tengerre?
– Mert ma reggel már kint jártam.
– És jó fogás volt?
– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam...
– A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.
– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?
– Köszönöm.
A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.
– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna... Képzelje csak el!

A halász bólint.
– És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is – folytatja a turista –, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre... el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?

A halász a fejét rázza.
– Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna – egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és... – a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja – kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba... és akkor...

A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.
– Akkor... – mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.
A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.
– Akkor mi lesz? – kérdezi halkan.
– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen –, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.
– De én most is ezt teszem! – válaszol a halász. – Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg...

A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt – csak egy kis irigység látszik rajta.

Tóth Árpád: Szombati-Szabó István: A halál parkja


Felületesen nézve, ez a kis verskötet aligha tűnik egyébnek, mint egy Ady-utánzó fiatal költő zsengéinek. Adys a kötet s a legtöbb vers címe. Adyra emlékeztet a költemények sajátságos hetyke hangja, mely az elégikus bánkódás kifejezéseit is káromkodás-szerű pattogással óvja az ellágyulástól. Sok vers egész tartalmában Ady-parafrázis, egyik arról beszél, mily "sötét a magyar erdő", a másik szimbólumként emleget "szép magyar paripákat", melyeknek "pányváét löknek a nyakába", harmadik helynevekkel Adyskodik, "Debrecen sírva kínált, Vásárhely sírba kívánt". Általában a költő eszejárása, asszociáló módja, versei formája és mondatai fűzése, - mind Ady után indulnak. Lépten-nyomon a Halál víziója jelenik meg, a költő a Halál "csapszékében" ül s az öreg, kujon, vén csapláros" a lelkéért, a pénzéért hoz neki valami jót.

A kis kötet mellett mégsem lehet elhaladni elismerés nélkül. Elolvasása után mégiscsak elénk rajzolódik a szerző lelki arcképe. Vonásai, kálvinista nyakasság, - Istennel, mint egyenlő ellenféllel párbajozó dac, mely mégis hit, - bikanyakú, sűrűvérű, ugyancsak kálvinista érzékiség, mely nyerseségével megriaszt, de forróságával megkap, erős, biblián-táplált, tehát ugyancsak "kálvinista" magyar nyelv, amely már nemcsak Adyval, hanem a XVI. század Ady-őseivel, az Átokról zsoltározó Szkhárosi Horvát Andrással s a többiekkel tartja a kemény rokonságot.

S ezen a ponton egy talán nem felületes megállapításhoz jutunk el, mely a kis kötet külön megbecsülésre méltatja. Az új magyar líra fejlődésében van egy mozzanat, mely, minden felekezeti esztétizálás utálatos nyegleségétől távol írom ezt, a XVI. század forradalmárjaira, a bibliafordító s jeremiád-író prédikátorokra mutat vissza. Adynál - a Baudelaire-rel és Verlaine-nel vádolt Adynál - érezzük ezt elsősorban, de tanítványai mint Oláh Gábor, Bodor Aladár s most Szombati-Szabó István is, a hagyomány elevenségéről tesznek bizonyságot. Még az is meglehet, hogy e tanítványokban, e debreceni költőkben, Ady nélkül is megszólalt volna ez a magyarságával, ótestamentumi fantáziájával, sötétségével és erejével értékes hagyomány s érdekesen színezte volna új líránk egyéb forrásokból is gazdaguló értékeit. Így, hogy éppen Adyban - a legjelentősebb lírai reprezentánsban - jelenül meg legtökéletesebben az említett hagyomány, kisebb jelentőségre szoríthatja a többieket, de érdemük mégsem vitatható el.

Szombati-Szabó kötetében van néhány költemény, melyek éppen tökéletes, ódon és mégis merész bibliai frazeológiájuknál fogva, legzavartalanabb módon engedik érvényre jutni sajátos tehetségét. Ezek, a "Májusi Miatyánk" s a "Mirjam" címűek, legteljesebb elismerésünkre méltók.

(Forrás: Nyugat 1915. 21. sz.)

László Noémi: Hozzászokom a gyávasághoz



Az tartja bennem az erőt:
egyszer majd úgyis visszanézel.
Pontosan akkor, amikor
már nem törődöm az egésszel.

Így ébredek, így alszom el, ilyen bután.
Hozzászokom a gyávasághoz: elhiszem,
hogy semmivel sem áltatom magam,
csak bámulok utánad,

ahogyan feloldódsz a délutáni fényben.
Mint bárki más. Egészen szép vagy.
Nem fogadlak el,
és minden mozdulatod értem.

Nagy Ferenc : Édesanyám




Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból..
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.

Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.

Amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.

Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.

Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?

S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.

Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

József Attila : Nagyon fáj - Előadja: Latinovits Zoltán

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Tóth Árpád: „Szomorú fűzek alján”


Ez a címe három fiatal debreceni poéta közösen kiadott verseinek. Elolvasva könyvüket, úgy látom, hogy ezek a fiatalok tele vannak gőgös akarással és unalmas színtelenséggel. Kedves nekem a fiatal versek dagálya, bombasztikus naivsága, mert friss, csakhogy még kibontakozatlan erőt érzek bennük s a magam bágyadtas és érzékenykedő lírájára gondolva, irigyelem nyers, sokat ígérő brutalitásukat. De ebben a három fiatalban nem igen akad irigyelni való, az ő képzavaraik, nagymondásaik más költők immár untig elnyűtt régebbi és újabb phraseologiájával fogalmazvák meg s ami egyénibbé, egymástól megkülönböztetővé teszik őket, olykor alig egyéb, mint az, hogy egyikük inkább avult képekkel, a másik pedig hamis új jelzőkkel tűzdeli meg a dolgait. A nagybetűs szavakba mindannyian oktalanul szerelmesek. Noha azok a legkedvesebb poétáim, akiknek víziója erős, plasztikus és így okvetlenül őszinte, érdekes, megindító (pl. az Ady bizarr és mégis monumentálisan egyszerű víziói, vagy a Gellért Oszkár nemesen fakó képei), mégis inkább megbocsátanám ezeknek a fiataloknak az elhibázott, csinált víziókat, mint azt az érthetetlen furcsaságukat, hogy mindent de mindent nagybetűs symbolummá színtelenítenek. Nagy Ferenc "Én" című versének csaknem minden főneve nagybetűs, Szombati Szabó István pedig ilyeneket ír: "Te vagy a Cél, a Pálma, az Ígéret."

Hármójuk közül Nagy Ferenc és Simonka György azok, akik inkább kapott képekkel dolgoznak.

Nagy Ferenc legtöbb versében Szabolcskás, szelíd, parókia-álmú ifjú tiszteletes úr. Egy kis leány azt mondja neki: vár rám s ő megverseli ezt a várást, ilyenféle sorokkal: "Csalfa lidérc-fény a remény sugara" stb. Finomkodó ínyencséggel vetem magam a szonettekre és a visszatérő soros versekre (ó Heredia, ó Baudelaire!) s most tessék elolvasni a Nagy Ferenc szonettjét: "Vannak sokan e fertőzött világban mértékletes józan filiszterek..." s a visszatérő sorait: "Síró lelkem szállj kedvesem felé..." továbbá: "Mondd néki, hogy egy bús poéta járt itt."

Simonka György versei érzékiséget és elmélyedéseket akarnak éreztetni. Az érzékisége azonban hazug romantikájú elképzelés, ledér millieut akar rajzolni s "fehér homlokú kósza cigányokról," meg "nagy szemű lányokról" beszél, akik a "roskadt derekú, csókolni hiába akaró legényekkel" az asztalra borulnak - zokogni velük. Az elmélyedése önképzőköri, jambusos, pátoszos filozofálás, Schopenhauert olvassa s "egyszerre ah! az éjsötét lapokból ölembe hull egy hamvas rózsaszál," ami aztán új fordulatot ad a borús gondolatoknak.

Legrokonszenvesebbek nekem a Szombati Szabó István versei, mert ígérnek. Így, ahogy vannak, dagályosak, cifrák, Ady-ízűek, Oláh Gábor akarásúak, de találok bennük szép és erős sorokat. Ma még nem átall leírni ilyen képzavart: "Tíz ujja, mint tíz, hosszú vézna pókláb, merészen, kányaként csap le reájok", ma még olyan szeretőt kíván, "aki véremben nászolni akar", ma még oly mámorral élvezi a nagybetűt, mint akár egy, annak idején a renaissancetól elkapott ifjú poéta a mythológiai nevek halmozását, de ha tisztul a látása és erősbül az ízlése, szép strófákat fog írni, méltókat néhány előlegezett szép sorához. "Ofélia mesélte" című verse csaknem egészen sikerült. Szép a kezdete: "Járt, kelt marsoló vágya nőttén. Szomorú volt, vágyas volt, nőstény."

Némely verséből megindító szenvedés zokog ki. Egy helyütt ezt írja a "Munká-"ról: "nagy, nehéztagú asszony, fekete, kebeletlen." Még sok-sok szenvedés, sok-sok munka s Szombati Szabó István jó poéta lesz.

(Forrás: Nyugat 1909. 9.sz.)