Bányai Rácz Sándor: Nehéz idők emlékei. Versek.

Kilenc évvel ezelőtt történt; de úgy emlékszem reá, mintha a múlt héten történt volna. Az érettségi vizsgák egyik verejtéket ömlesztő forró délutánján egy értelmes arcú, sugár növésű ifjú állott a cenzor urak előtt; szorongó társai közül első látásra kivált nem csak összhangzóan fejlett termetével, de értelmes tekintetével is.

A cenzor urak szinte kizökkentek egykedvű kritikus szemlélődésükből, amint az ifjú feleleteit hallgatják. A csodálkozásnak a kíváncsiságnak, az elragadtatásnak olyan vonzalmával fordulnak a felelő ifjú felé, mely csak a legkiválóbb tehetségeknek szokott természetszerű osztályrésze lenni.

- Ki ez a szép jövőjű ifjú? – kérdezik az elölülő idegen urak. A tanári kar tagjai pedig a nevelő szülők jogosult, büszke örömével adják meg a felvilágosítást? Ez kérem, főgimnáziumuknak mostan még egyik legkiválóbb növendéke, a jövőben remélhető büszkesége: Rácz Sándor? És akkor az történt, ami ritkán szokott megtörténni, hogy a szigoráról ismert vizsgai elnök odalépett az ifjúhoz s két kézre fogva annak kezét, ezekkel a szavakkal üdvözölte: - No uramöcsém, igaz örömmel gratulálok önnek, ilyen értelmes feleleteket érettségi vizsgán már régen nem hallottam!

Ennek a felemelően szép jelenetnek az emlékezete újult meg a lelkemben, amint most egy kis verskötetet vettem a kezembe. Előttem állott az egész kép, mintegy búcsúzó, alkonyi napsugártól megvilágítva; az elégedett cenzorok, a gratuláló vizsgai elnök s az élete legboldogabb pillanatát élő, szerénykedő ifjú, a – halott. Mert bizonyára legkevésbé gondolt arra a pályára, mely számára a jövendő fátyla megett kijelölve volt és míg a jövendő boldogságon merengő lelke a tudás és munka reális útjai között válogatott, az élet, ez a nagy tragédia-szerző, más útra terelte lépteit a sírhoz.

Igazán megrázó tragikum rejlik e rövid élet mögött. Megáldva lenni, a testi és lelki erőknek azzal a mértékével, mely csak a kiválasztottaknak adatik meg; akarni, tudni dolgozni egy boldog jövendő eleven, lüktető hitével; zálogul bírni a hivatás jogos bizonyítványát, az Isten adta tehetséget: s azután pár évi gyötrelmes vergődés után kiejteni kezünkből a zászlót; feladni a küzdelmet egy parányiságában szinte láthatatlan, de irgalmat nem ismerő kegyetlenségében óriás nagy, titkos ellenséggel, a gyilkos kórral szemben; pihenni, amikor még a munka élvezet; aludni, amikor még az élet is egy bűvös tündérálom ragyogó, szivárványos képeit tárja elénk.

Ez a tragikum a tárgya a Rácz Sándor verses kötetének. Írója pár évvel ezelőtt részint ismeretvágyból, részint erőtől duzzadó önérzetétől hajtatva, rövid két év alatt bekalandozza Olasz- és Franciaországot, hogy lásson, halljon s tapasztaljon, hogy az embereket és az életet közvetlen közelről ismerje meg. Útjait rendesen gyalogosan tette meg, éhezve, fázlódva, nem egyszer fedél nélkül, erdőn, mezőn hálva töltötte éjszakáit, csak hogy tudásvágyát kielégíthesse. És ez az ifjú most a legnagyobb utat, a sírhoz vezető nagy kálváriát is megjárta már. Az úton két társa kísérte szüntelen; hol egyik, hol másik volt mellette; ha az egyik elhagyta, odaállt mellé a másik; vezette, hívta, csalogatta egészen – a sírig. E két társ pedig: a kétség és remény volt.

Ezek az útitársak vezették az ifjú verselő tollát is. Hol egyik, hol a másik kerekedett lelkében felül s adta meg lantjának alaptónusát s színezte ki mellékhangjait. Nem is nevezhetők e versek az irodalom átlagos értelmében vett „költeményeknek”, alapérzésük, - mely bár a maga megrázó igazságában mélyen megilleti lelkünket, nem vált ki úgynevezett költői hangulatokat, csak fájóan érzékennyé teszi az olvasó lelkét. Hatásuk nem esztétikailag szép, de emberileg megindító s olykor megrázó. Nem az úgynevezett nagy eszmék, szép érzések hímes virányán vezet bennünket; de a temető elé haladó úton, hol fel-feltűnik előtte egy-egy sírdomb, egy-egy csonkán letört fejfa, melytől megborzad.

„Miről egykor ködös sejtelem
Borzongott át jósló lelkemen,
A zátony elkövetkezett.
Hozzá csapta létem hajóját.
Midőn már künn, a nagy vízen járt,
Egy szörnyű isten-ítélet.”

De elmúlik a vihar; a kétség sötét borúi közül kisüt egy-egy pillanatra a nap, a remény sugara lopódzik be a viharverte lélek borús hangulataiba. Meglátja a hullámzó kalásztengerben a pirosló pipacsot is; a testben évek óta revesedő diófa íme az idén új hajtásokat hozott. Tán még gyümölcsöt is terem? Milyen csoda lenne! De hátha mégis? Hiszen Isten mindenható. – És milyen jólesik ez az önámítás. Előveszi régen pihenő lantját, még a dalnak is tud örülni.

„... Elő a lantomat
Kicserélem rajta a pattant húrokat.
Új hangra hangolom s megpróbálom, hátha
Felejteném búmat, a húrokon játszva.”

Ebbe a borulatos, sötét árnyú keretbe szelíd fénnyel rajzolódik be az utolsó leheletig szeretett édesanyának a képe, kiről több versében is megemlékezik az író. Hozzá tér gondolatban, midőn lelke a lenni és nem lenni nagy tusájában kifárad, elfásul; ki a balzsamos levegőjű tengermelléken is sűrűn felkeresi leveleivel, tudakozódásaival a gyógyulást sóvárgó fiát. Ő maga ugyan feladta már a reményt, legalább hadd reméljen az anya, hiszen a remény olyan boldogító.

„... Megírom a válaszoló
Levelet.
A kérdésre, melyet Anyám
Felvetett:
Nincsen bajom, Édes Anyám,
Légy nyugodt,
A te álmod rossz álom volt,
Hazudott.”

Sajnos, az édesanya álma nem hazudott...
Behajtom a kis verses füzetet, mely egy fiatal szív vergődésének tördelt sóhajait zárja lapjai közé. Nem bírálok, csak emlékezem. Hátradőlve székemben, lehunyom szememet s újra látom magam előtt egykori szépreményű tanítványomat.

FARKAS LAJOS

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)