Balassa József: Wagram

1.

Amália nagyon boldog volt. Egész éjszaka alig aludt ugyan, alig hunyta le a szempilláit, de ahogy délelőtt kimehetett az utcára, nagyon boldog volt. Nem is csuda az esti tanácskozás után. Behívták a családi tanácsba, beszéltek neki nagy érdekekről, békéről, nyugalomról, a család iránt való kötelességekről, nemes érzelmekről, aztán megmondották, hogy férjhez megy a sonderhauseni uralkodó nagyherceghez, aki még csak negyvenkilenc éves, de máris megszilárdítja a békét, növeli a birodalom kereskedelmi összeköttetéseit; hithű katolikus és négy év óta özvegy. Amália akkor este nem válaszolt a családi tanácsban, csak hallgatott, hallgatott, néha ránézett egy jóságos szemű öreg emberre, néha nagynénjére, aki oda is súgta valakinek:

- Vigyázni kell, nehogy aztán az anyja sorsára jusson!

Egész éjszaka emiatt nem tudott aludni. Az anyja sorsára? Ha ő tudná, mi történt anyjával! Talán négy esztendős volt, amikor látta. Olaszországba, Florencbe vitték, ott összecsókolta egy asszony, egy szép, karcsú, szőke asszony; az sírt, ő is sírt, aztán többé nem látta az anyját. A cselédségből se tudott soha kivenni egy szót sem. Erről mindenki hallgatott s különben is minden lépésénél ott volt az udvarhölgye, Berliner grófnő, az a sovány, vén, rikácsoló kisasszony s nem lehetett soha semmit megtudni.

De ezen a reggelen mégis boldog volt Amália. Azzal költötték föl, hogy kivételesen elmehet gyalog sétálni. Úgyis nemsokára elhagyja a székvárost és elmegy, hogy Sonderhausen édesanyja legyen. Sétálni mehet és kapott még három aranyat is. Mint mások, őis bemehet inkognitóban a boltokba és válogathat, ami jólesik. Milyen jó is lesz!

2.

A körúton mentek, a lány nevetgélve, körültekintgetve, boldogan, az udvarhölgy komoly, szigorú méltósággal s lelke mélyén egyrészt remegett attól, hogy valami baj történik, másrészt pedig számolgatta az esélyeket, hogy milyen tekintélye lesz neki, mint fő udvarmesternőnek Sonderhausenben. Csak az a lány ne volna olyan akaratos! Neki megmondta, a családi tanács után, amikor mindent szépen elmondottak neki, hogy:

- Én nem akarok férjhez menni! Én még várok – fiatalabb kérőre.

Szörnyűség! Ilyeneket mondani! Egészen az anyja vére! Ezek a gondolatok cikáztak az udvarhölgy agyában, amikor egy sarokra értek.

Át akartak menni a túlsó oldalra s jött egy automobil, meg egy villamos. A lány elszaladt a kocsik előtt, ő meg ott maradt. Ahogy aztán pár pillanat múltán átért a túlsó oldalra, Amália nem volt sehol. Baja nem történhetett, hiszen akkor összeszaladt volna a nép! Eltűnt, nyoma veszett, sehol sem volt... A főudvarmesternő rémülten ment vissza a palotába. Talán Amália elvesztvén őt, hazament.

3.

Amália körülnézett és sehol sem látta az öreg főudvarmesternőt. Egy pillanat s megragadta az elhatározás. A zsebében három arany. Fölszállott a villamosra, maga sem tudta, hogy hova megy az, leült és boldogan nézte a zajgó, rohanó népet.

A kalauz megkérdezte:
- Az állomásig, kisasszony? Önkéntelenül felelt rá:
- Igen.

A villamos gyorsan száguldott az utcákon. Emberek jöttek rája, szálltak le róla, Amália meg csak bámult, nézte az idegen világot, ahol nevetnek, mosolyognak, érdeklődéssel telvék az emberek, ahol nincs kimértség, félelem, reszketés és alázatosság. Egyszerre csak megállott a villamoskocsi.

- A pályaudvar – mondja a kalauz neki s ő kiszállott. Életében először volt a pályaudvarnál egyedül. Megindult és kiment, hogy megnézze, milyen érdekes a sok utazó ember, akiket nem őriz rendőr, akiket nem vár különvonat s akik oda mennek, ahova nekik tetszik. Benn a pályaudvar előcsarnokában egy hordár szólítja meg:

- Öt perc múlva indul a vonat. A wagrami vonat. Oda tetszik, kisasszony?

4.

Wagram! A falu, amelyről olyan suttogva beszéltek, a pusztaság, amely olyan félelmetes azokon a folyosókon és termeken, ahol ő életét tölti. Wagram! Egyszer titokban egy könyv került kezébe, egy komorna fiókjában találta. Napóleonról szólott, abban olvasott Wagramról. S ott látta Napóleon arcképét. Olyan diadalmas, olyan büszke, olyan férfias volt. Nem sovány, vékony és kopasz, mint Sonderhausen uralkodó nagyhercege, akit férjéül ajánlanak.

- Wagram! – kiáltotta a portás -, Wagram felé beszállani! – s Amália megváltotta a jegyét, fölszállott a vonatra s az elrobogott vele Wagram felé. A vonatban a függetlenségről, a szabadságról álmodozott s szinte örömmel, boldog megelégedettséggel gondolt arra, hogy a palotában Berliner grófnő most tűvé teszi az egész épületet, szerte a városban keresik, kutatják s ő szabad, egyedül van, viszik a vágyai Wagram felé.

A kocsiban egy asszony ült kívüle, ölibe kis babájával. Félt, hogy az asszony fölösmeri. De nem! Ki ismeri őt? Ki tudná egyszerű kék szoknyájáról, ingblúzáról, Girardi-kalapjáról, hogy ő Amália! Senki, senki! Most egyedül van, a magáé: ő most csak Amália, a tizennyolc éves, a bohó Girardi-kalapos kislány.

5.

Wagramnál kiszállott. Gyorsan, repülve ugrott le a vonatról, aztán nekivágott a síkságnak. Szinte futva ment az országúton s képzeletében látni vélte a napóleoni csatákat, úgy hitte, hogy harc és ütközet van a vésztelen síkon. S ahogy futott, rohant, lassanként halálos fáradtságot érzett. Éhes volt, szomjas volt: leült az országúton az árok mentén s maga elé nézett.

- Hova menjek? Mit tegyek? – kérdezte magától. Ebben a pillanatban ébredt föl először lelkében a bizonytalanság és a kétség érzése. Végignézett a síkon s úgy látta, hogy a messze égből Napóleon jön feléje. Az erős, izmos termet, a bajusztalan arc, a homlokba aláhulló barna haj. Mintha Napóleon jönne.

Egyszerre csak megszólítják. Előtte áll egy férfi, egy izmos, erős, középtermetű férfi, barna haja előre omlik a homlokába, kék munkásruha van rajta.
- Elfáradt, kisasszony?
Amália megrettent. Alig tudta válaszra kinyitni az ajkát.
- El – válaszolta -, elfáradtam. Enni szeretnék valahol.

A legény ajánlkozott:
- Majd elvezetem egy vendéglőbe. Talán idegen itt? Nevelőnő, ugy-e?
- Az – válaszolta Amália.

Fölkelt és megindult. Alig tudott menni pár lépést a fáradtságtól.
- Adja a kezét, menjünk úgy – ajánlotta a legény.

Amália belekapaszkodott a férfi karjába s nézte annak fekete szemeit. A férfi hozzáhajolt, majd egymáshoz simulva mentek a wagrami úton, Amália, meg a kékzubbonyos legény.

6.

A műiparáru-gyárban dolgozom. Ipariskolát végeztem és előmunkás vagyok. A finomabb munkát én csinálom. Ami sikere csak volt a gyárnak a kiállításokon, az mind az én munkám volt. De mindhiába! Nem becsülik meg az embert. Minden csak az övék, a gazdagoké, az uraké, a grófoké, a hercegeké, a főhercegeké. Azoknak kell minden, nekünk semmi sem jut.

Amália csak hallgatta a beszédet. Lázasan csüngött az érdeklődése a férfi ajkán, az meg kipirultan beszélt:

- Látja, én szocialista vagyok. Gyűlölöm az urat, a gazdaságot és a tőkét. Azt mondják a barátaim, nagyon úri képem van, talán a vérem is az. Talán császár vére van bennem. Ki tudja? Nagy urak jártak ezen a wagrami síkon és a nagyanyám a fogadós lánya volt. De taln éppen ezért gyűlölöm az urat. Itt van maga, szép, szőke lány s most nincs állása, pedig akármilyen úrigyerek mellé odaállhatna. Szocialista vagyok, ugy-e maga is az?

- Az vagyok – válaszolta a lány s még jobban odasimult a férfihoz.
- Tudom, mért nincs állása – folytatta a férfi -. Nem kap állást a nevelőnő, csak ha a háziúrnak kedvez. Volt már maga szerelmes?
- Soha – hebegte Amália.
- Én se – folytatta a férfi -, de maga tetszik nekem. Keresek egy héten hatvan koronát, álljunk össze. A lány megrettent. Félve hazudta:
- Nem lehet. Az anyám...
- Anyja van, magányos, szegény-asszony. Magának kell eltartani, ugy-e? Szereti az anyját?
- Nagyon -, szólott Amália és könnyezni kezdett.

7.

Este nyolc órakor a kis szálló emeleti szobájában öltözködött a lány. Ingblúzának gombjait gombolta, a férfi pedig beszélt:

- A környéken lakók úgy mondják, hogy ebben a régi fogadóban szállott meg. Napóleon a wagrami csata éjszakáján s a fogadós lánya volt a nagyanyám. És ebben a szobában adtam én is az első igazi szerelmes csókot. Amália egészen felöltözött.

- A wagrami gyárban dolgozik? – kérdezte. – Igen.
- A neve?
- Bervanger Napóleon. S a magáé? – Az enyém? Schönhausen Amália. A férfi fölneveetett.
- Mind a kettőnknek úri nevünk van. Talán a származásunk is az: nekem a lakatosnak s magának a nevelőnőnek.
- Lehet – felelte Amália. – Csókoljon meg még egyszer s mutassa meg az utat az állomás felé. De ne kísérjen el. A férfi megcsókolta a lányt. Az visszacsókolta.
- Nem találja furcsának a mi kalandunkat? Itt a császár emlkét őrző szobában egy magányos lány és egy ösmeretlen férfi kalandját.

A férfi magához vonta:
- Miért volna furcsa? Csak a gazdagok, a nagy úri nők számára született volna a boldogság? nekünk is szabad boldogoknak lennünk.
- Hát azok boldogok? – kérdezte a lány mosolyogva.
- Övék a pénz, a gazdagság, a boldogság – felelte a legény.

Amália a kilincsre tette a kezét.
- Találkozunk még? – szólott a legény.
- Talán soha – válaszolta a leány. Köszönöm magának ezt a szép délutánt. Én most messze megyek, nagyon messze. Ne gondoljon többet reám, ha csak nem írok egyszer magának. Eljön akkor utánam?
- El – válaszolta a férfi. Amália még egyszer megcsókolta a férfit, aki összefont karokkal, hosszasan nézett a vasúti állomás felé siető szőke lány után. Mint Napóleon, úgy állott ott a legény, meghódítván, magáévá tevén egy karcsú, szőke ártatlan leányt.

8.

Az ijedtséget öröm váltotta föl, amikor fél tízkor a palotába visszaérkezett Amália. Gyűrött volt a ruhája, kissé poros a cipellője, de azért Berliner grófnő nem tudott hová lenni a boldogságtól. Kérdezték, faggatták Amáliát, de az alig válaszolt: - Eltévedtem, nem mertem megmondani ki vagyok, nehezen találtam a palotába. A Práterben sétáltam. Amikor aztán látta, hogy nehezen tud kitérni a vallatások elől, vetkőzés közben megszólalt.

- Reggel értesítse kérem a nagynénémet, hogy a legrövidebb idő alatt feleségül megyek Sonderhausen nagyhercegéhez. Berliner grófnő odaugrott a lányhoz s elfeledve etikettet, méltóságot, tekintélyt, mindent, megcsókolta. – Asszony akarok lenni – szólott Amália, aztán lefeküdt, elaludt s arról álmodott, hogy Sonderhausen hadseregét föl kell majd frissíteni s meg kell teremteni Sonderhausenben is a műipart.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 11.sz. 1910. júl.15., Hódmezővásárhely)