Gőzgályánk röpült az Óceánon,
éj volt. A tenger zsongott csendesen.
Varázsos álmok szálltak át a tájon,
s mi búsan merengtünk a fedélzeten.
Kacér habok nyaldosták a lapátot,
a szellő súgott halk, titkos regét,
fejünk fölött egy árva sirály szállott
észak felé. Kereste kedvesét.
Egyszerre csak lenn, a hajómélyből
délibábos nóta hangja sírt felénk
temetve otthont, elhagyott tanyát,
kifosztott kunyhók meztelen falát
s ébresztve tenger-álmot, új reményt...
A dal felénk száll halkan, elmerengve.
Mi hallgatjuk... oly könnyes a szemünk...
Mintha a szívünk majdnem megrepedne,
oly édes, fájó, amit érezünk...
Mintha e víz a szőke Tisza volna
és gőzgályánk egy kis halászhajó,
a gép kongása, a gulyák kolompja
s a dal – szerelmes, lágy furulyaszó...
A hajnal bíborfényt hint szét a tájon
s az ének elhal lassan, csendesen...
- Gőzgályánk röpült az Óceánon
s mi búsan merengtünk a fedélzeten.
(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése