Vekerdy Géza: Ady skiccek

A jólneveltséggel jár manapság s illik jó társaságokban irodalmi és művészeti kérdéseket pengetni, hozzászólani mindenhez, ami művészet és irodalom, mert hisz ezekhez mindenki ért, mert hisz ezekben a kérdésekben mindenki szakember, mert nem kell hozzá diploma.

A jólneveltséggel jár az is, hogy Adyról beszéljen az ember, akár akar, akár nem: akár ismeri, akár nem, akár rosszat mond róla, akár dicshimnuszokat zeng neki. S beszél is róla mindenki, mert ez így illik. Hogy tárgyilagos véleményt a legritkább esetben hallani, az természetes, hiszen ha a dicshimnusz zengők épp úgy, mint a lecsepülők száz közül kilencvenöt esetben csak beszélni hallottak Adyról, de maguk sohasem olvasták. De végre is beszélni csak kell róla, mikor ez a jólneveltséggel jár, mikor ez – sikk. És a tárgyilagos véleményt mondani akarókra haragszanak is mind a két táborban, mert egyiknek a világ legelső poétája Ady Endre, a másiknak a legcsapnivalóbb. De ebbe bele kell nyugodni, mert így illik. S ezért nem is mondom azt, hogy tárgyilagos akarok vagy szeretnék lenni az írásomban, mert akkor, tudom jól, nemigen akad olvasóm.

Úgy gondolatok, új hang és szavak tették hirtelen ismertté és naggyá és még inkább az a csodálatos új érzés, amely minden fájdalmán, minden örömén, lelkének minden kicsi szaván átrezeg. Az életet, az álmokat, az örömöket, a mámort és szomorúságot valahogy másképp érzi meg, mint más, mint az eddigi lírikusok. Valahogy másképp tud érezni, valahogy másképp tud látni s ezért azután valahogy másképp is tudja megláttatni magát. És majdnem azt lehetne mondani, hogy egészen másik is az ő örömei, fájdalmai, egészen mások az álmai, más a mámora, mint másnak.

A keserű, nyűtt élettel való megalkuvás, a beteges és elszomorító halálvárás, az elguruló, nyomorult aranyak uralkodó fenségének átkozása s az utánuk való vágy, vigasztalan magyarságunk siratása, csókba fúló, tobzódó szerelem, a szomorú mámor néha-néha megihletett már más lírikust is, de Ady egész lírája ezeket meríti ki, ezekről zeng szomorú melódiákat. S ezekbe a motívumokba belesző mindig valami újat, valami eredeti gondolatot, valami nagy bánatot a szíve legmélyéről.

Ady az ő szomorú gondolatait érdekes, szokatlan hangon, néha szokatlan szavakban, de igen sokszor erőteljesen és mindig sok eredetiséggel írja le. Ez egyik oka annak, hogy ellenszenvvel találkozott azok részéről, akik mindennek ellenzői, ami nem konzervatív.

Nem lehet megérteni Adyt, ezen panaszkodnak kacagnivaló naivitással azok, akik mindenáron szeretnék megérteni s ezt hozzák fel legerősebb érvül, akik lekritizálják a sárga földig. Azonban nagyon kevesen gondolnak arra, hogy lírai költőnél nem az értelmet kell keresni elsősorban, mert azt úgysem tudjuk megtalálni addig, amíg az érzéseit meg nem találtuk, amíg az érzéseit meg nem értettük. Amíg nincs az érzéseink közt nagy, nagy összhang, addig hiába értelmezgetjük, hiába keressük benne az igazi szépet, addig hiába akarjuk érteni és szeretni.

Ha ugyanazok az érzések nem is támadnak bennünk, közvetlenül, csak egy vers olvasása után, ha ugyanazok az érzések nem is közvetlenül a mieink, csak együtt tudunk érezni a költővel, akkor már azon a nyomon haladunk, hogy meg is értjük. Azután a költészetet, különösen a lírát, nem lehet összehasonlítani más művészeti ággal. – Egy szép szobor, egy szép kép könnyebben érthető és élvezhető bárki által, mert hiszen sohasem annyira szubjektív, mint egy lírai vers. S nagy kérdés az is, hogy ugyanaz az érzés megrezegteti-e valaha is a lelkünk húrjait, amelyiknek hatása alatt a lírikus írt. Egy hirtelen támadt érzés, egy, az agyon átvillant szép gondolat a helyzet hatása alatt válthat ki számtalan olyan érzést a költőből amit mi, még hasonló helyzetben sem találnánk meg. És még egyet a megértésről.

Hol van az megírva, hogy Adyt mindenkinek meg kell érteni? És ha valaki meg nem éri, honnan veszi a merészséget ahhoz, hogy a hibát ne önmagában, hanem a poétában keresse? Naiv állítás az, hogy az igazi költőnek minden sorát meg kell érteni és becsülni, szeretni az azon nyelven beszélők összességének. Hiszen ezzel együtt járna az is, hogy mindenki egyformán képzett legyen művészileg s mindenki megtalálja a művészi szépet egy költeményben. És akkor ezt az elvet át lehetne, sőt kellene vinni más művészeti ágakra is, még több joggal, mint a lírikus költészetre szeretik alkalmazni. Márpedig nehéz volna elhitetni, hogy egy kép mindenkinek tetszik, akinek szeme van és egy opera, akinek fülei vannak.

Ady Endre a szív embere. Ha a szívünkkel olvassuk, nemcsak a szemünkkel és az eszünkkel, akkor lehetetlen nem élvezni, nem szeretni és nem érteni, ha úgy tetszik, igazi, mély, nagy gyönyörűséggel ajándékozza meg az olvasóját Ady Endre s ezer gyönyörű igazságot tár elé.

Mikor asztal-trónján ül ő, a mámor fejedelem, mikor piros hajnalok hosszú sorban suhannak el és részegen kopognak be az ablakán, mikor hiába birkózik az ős Kajánnal csudálatos meleg őszinteség ömlik el a sorain, igazi erő, nagy poéta áll elénk.
A ahogy érzi magyarságunk nagy tragikumát, ahogy belesírja a lelkünkbe, amit jól tudunk, hogy

Sósabbak itt a könnyek,
A fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.

úgy csak az tud érezni, az tud sírni, aki még bús magyarságában is megmaradt igazi magyar poétának, ha százszor kiáltották is rá a hazagyűlölet szomorúan magyar vádját.

Mennyi merészséggel, mennyi határozottsággal pendíti meg a mai világ szociális nyomorúságát, mikor a Vér és arany? című versében bátran kimondja, hogy igenis a pénz: a minden.

Nekem egyforma az én fülemnek,
Ha kéj liheg, vagy kín hörög,
Vér csurran, vagy arany csörög
Én tudom, állom, hogy ez: a Minden
S hogy minden egyéb hasztalan:
Vér és arany, vér és arany.
Meghal minden és elmúlik minden,
A dics, a dal, a rang, a bér,
De él az arany és a vér.
Nemzetek halnak s ujra kikelnek
S szent a bátor, ki, mint magam,
Vallja mindig vér és arany.

Vagy milyen hatalmasan csapkod szerelmi lángja és milyen eredeti Ady-módra, mikor ezt írja:

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésbe:

Ezt akarom.

Ady a szerelem, a szeretés fanatikusa, de szerelmi líráját valami szomorú bizarrság jellemzi, s egyúttal teszi egészen egyénivé és érdekessé. A halállal való tusája közben eljövetelének szomorú tudatában énekli

Istenem, Halál, te tudod,
Hogy tőlem elmultak a bálok,
Lakodalmak és hős murik:
Pitvarodban állok

De nem fél a haláltól és már beköszöntőjében mondja:

Én a halál rokona vagyok...

Olyan újságok előttünk ezek a motívumok, amelyek maguk megadják az eredetiséget s olyan gondolatok, amelyekben érdemes elmerülni. S ezekért a gyönyörűségekért érdemes keresni az összhangot magunk és Ady Endre között.

Hibái is vannak Ady Endrének, sőt rossz versei is. A gyönyörűséget osztó versek között könnyen akadunk olyanra is, amit szeretnénk ott nem látni. De úgy, ezek nélkül talán mégsem lenne teljes Ady elsősorban azért, mert még a gyengébb verseiben is nagyon sok eredetiség van s azok is jellemzők reá; de azért is, mert ezek a versek leginkább szándékosan rosszak. Értem ezalatt azt, hogy nem azért írta úgy őket, mert másképp nem tudta, hanem, mert nem akarta. Nem, azért, mert ő, akinek „nem vágnak elé soha gyönge karu vén kocsisok”, a dalok souverénjének tudja magát.

Nagyobb hibái azok, amelyeket általánosságban lehet poéziséről elmondani.

Így például az, hogy ő mindig egy, következetesen ugyanaz s nincs meg érzéseiben az a természetes csapongás, amely minden lírikust jellemez. Ezért az ő állandó szomorúsága miatt, mely még a bor mellett és a szerelemben is vele van, szeretik rámondani, hogy szomorúsága nem őszinte. S valóban, kéjeleg valósággal a szomorúságban, amely pedig nem szakad rá olyan könyörtelenül, mint hiszi, de nagy mértékben egyhangúvá teszi költészetét.

Majd tobzódik abban a gondolatban, hogy ő félig élő, félig elmúlott és jobban siratja magát a kelleténél.

Féktelen és bizarr szerelme nem mindig poétikus, sőt igen gyakran nem az.

Szimbolizmusai minden szépségük mellett is kifárasztják az embert és a gyakori alkalmazással a keresettség bélyegét nyomják költeményeire. ugyanígy túlságba megy a szavak, sorok és gondolatok ismétlésével, melyek néha szintén mesterkéltté teszik, egyébként gyönyörű nyelvét. Egyes által használatba vett jelzőknek az unásig való használata és keresése sok helyt megfosztja természetességétől.

Minden hibáit el tudja azonban hamar feledtetni, mert viszont nem egy költeménye van, amelyikre joggal, bátran mondhatjuk, hogy remekmű. És aki csak hallomás után, vagy egy pár verse elolvasása után gyakorol felette felületes kritikát, az kellemesen, nagyon kellemesen csalódik, ha belemélyedve, igazi gyönyörűségeit megtalálja.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)