Ez a címe három fiatal debreceni poéta közösen kiadott verseinek. Elolvasva könyvüket, úgy látom, hogy ezek a fiatalok tele vannak gőgös akarással és unalmas színtelenséggel. Kedves nekem a fiatal versek dagálya, bombasztikus naivsága, mert friss, csakhogy még kibontakozatlan erőt érzek bennük s a magam bágyadtas és érzékenykedő lírájára gondolva, irigyelem nyers, sokat ígérő brutalitásukat. De ebben a három fiatalban nem igen akad irigyelni való, az ő képzavaraik, nagymondásaik más költők immár untig elnyűtt régebbi és újabb phraseologiájával fogalmazvák meg s ami egyénibbé, egymástól megkülönböztetővé teszik őket, olykor alig egyéb, mint az, hogy egyikük inkább avult képekkel, a másik pedig hamis új jelzőkkel tűzdeli meg a dolgait. A nagybetűs szavakba mindannyian oktalanul szerelmesek. Noha azok a legkedvesebb poétáim, akiknek víziója erős, plasztikus és így okvetlenül őszinte, érdekes, megindító (pl. az Ady bizarr és mégis monumentálisan egyszerű víziói, vagy a Gellért Oszkár nemesen fakó képei), mégis inkább megbocsátanám ezeknek a fiataloknak az elhibázott, csinált víziókat, mint azt az érthetetlen furcsaságukat, hogy mindent de mindent nagybetűs symbolummá színtelenítenek. Nagy Ferenc "Én" című versének csaknem minden főneve nagybetűs, Szombati Szabó István pedig ilyeneket ír: "Te vagy a Cél, a Pálma, az Ígéret."
Hármójuk közül Nagy Ferenc és Simonka György azok, akik inkább kapott képekkel dolgoznak.
Nagy Ferenc legtöbb versében Szabolcskás, szelíd, parókia-álmú ifjú tiszteletes úr. Egy kis leány azt mondja neki: vár rám s ő megverseli ezt a várást, ilyenféle sorokkal: "Csalfa lidérc-fény a remény sugara" stb. Finomkodó ínyencséggel vetem magam a szonettekre és a visszatérő soros versekre (ó Heredia, ó Baudelaire!) s most tessék elolvasni a Nagy Ferenc szonettjét: "Vannak sokan e fertőzött világban mértékletes józan filiszterek..." s a visszatérő sorait: "Síró lelkem szállj kedvesem felé..." továbbá: "Mondd néki, hogy egy bús poéta járt itt."
Simonka György versei érzékiséget és elmélyedéseket akarnak éreztetni. Az érzékisége azonban hazug romantikájú elképzelés, ledér millieut akar rajzolni s "fehér homlokú kósza cigányokról," meg "nagy szemű lányokról" beszél, akik a "roskadt derekú, csókolni hiába akaró legényekkel" az asztalra borulnak - zokogni velük. Az elmélyedése önképzőköri, jambusos, pátoszos filozofálás, Schopenhauert olvassa s "egyszerre ah! az éjsötét lapokból ölembe hull egy hamvas rózsaszál," ami aztán új fordulatot ad a borús gondolatoknak.
Legrokonszenvesebbek nekem a Szombati Szabó István versei, mert ígérnek. Így, ahogy vannak, dagályosak, cifrák, Ady-ízűek, Oláh Gábor akarásúak, de találok bennük szép és erős sorokat. Ma még nem átall leírni ilyen képzavart: "Tíz ujja, mint tíz, hosszú vézna pókláb, merészen, kányaként csap le reájok", ma még olyan szeretőt kíván, "aki véremben nászolni akar", ma még oly mámorral élvezi a nagybetűt, mint akár egy, annak idején a renaissancetól elkapott ifjú poéta a mythológiai nevek halmozását, de ha tisztul a látása és erősbül az ízlése, szép strófákat fog írni, méltókat néhány előlegezett szép sorához. "Ofélia mesélte" című verse csaknem egészen sikerült. Szép a kezdete: "Járt, kelt marsoló vágya nőttén. Szomorú volt, vágyas volt, nőstény."
Némely verséből megindító szenvedés zokog ki. Egy helyütt ezt írja a "Munká-"ról: "nagy, nehéztagú asszony, fekete, kebeletlen." Még sok-sok szenvedés, sok-sok munka s Szombati Szabó István jó poéta lesz.
(Forrás: Nyugat 1909. 9.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése