A vízesés sötétzöld, komoly fenyők között, nagy barna sziklákon keresztül, messze hangzó zúgással rohant le a völgybe.
A vízcseppek forrtak, sustorogtak, őrült forgással peregtek a vízesés hófehér habjai között.
- Ó nyomorult! Nyomorult! Miért tolakodtál elibem? – kiáltott kétségbeesetten az egyik vízcsepp, a szikla egy kis zugában, a szennyes sárban evickélve.
A másik csöpp nem hallgatott az elkeseredett szavakra. vidáman, nagy gyönyörűséggel pergett a lefelé ömlő habokban s a nap bőven ömlő fényében sziporkázott a teste.
Egy nagy kövér csepp meghúzódott egy kavics tetején. Rákiáltott a sebesen lefelé rohanó vízcseppre. – Ne rohanj úgy ostoba. Használd okosan, lassan az életet. Hisz így mindjárt lezuhansz s véged.
S lomhán szétterpeszkedett a meleg kavicson, amíg egy hatalmas vízroham ízzé-porrá törte, az éles sziklákon keresztül őt is lesodorta.
- Micsoda élet!... Micsoda élet! – nyöszörgött egy parányi, sovány kis cseppecske s fáradtan keringett egy kis sziklalyukban rothadó fűszálak közé beszorulva.
- Sohasem fogok innét kikerülni. Elpárolgok anélkül, hogy éltem volna. Ni, hogy rohan a többi a büszke hullámok hátán. A nap aranyat szór az arcukba. Ó, milyen szép a habok tetején végigsuhanni! Csak egy pillanatig élhetnék úgy!
Egy csomó csepp nekiverődött egy keményen álló kavicsnak.
- Ledöntjük a kavicsot! Le a kaviccsal a vízbe! Feszítsd neki a hátad!
A nagy erőfeszítéstől szétporzódtak s fáradtan hullottak le a szennyes folyóba. Az egyik haldokolva kiáltotta, amit visszapillantott s a mozdulatlan kavicsot látta:
- Mily ostoba voltam. Sose ragyogtam a napsugárban.
Ezzel lehullott s örökre eltemette a zúgó víztömeg.
Egy nagy forgóban, piszkos habok között, ezer meg ezer vízcsepp sustorgott, zúgott, tülekedett.
- Én akarok a legelső lenni! Én leszek a legelső! És zajlottak, egymáshoz verődtek, fájdalmasan sisteregtek, amit vég nélküli körben forogtak a szennyes árban.
Egy csillogó, remegő, kis cseppecske kipattant a lefelé zuhanó víztömegből s ráugrott egy a víz fölött lágyan ingó virágszálra. Hirtelen mellé perdült egy másik s melegen összeolvadt a gyöngéd kis cseppecskével. Alattuk zúgott a hatalmas víztömeg. Forgott egy örvény, sustorgott egy hab s a hullámok mennydörgésszerű zajjal zuhantak alá a sziklákról. A kélt vízcsepp áradozott. Az egyik beszélt:
- Milyen szép így nézni az életet! Ó, hadd süsse a nap a hátunkat kedvesem. Így, így! Ugye-e szép? Nézd, hogy tülekednek, hogy zúgnak, hogy forrnak. Simulj össze velem kedvesem!
És egybeolvadtak szelíden. Később az egyik kis csepp azt mondta:
- Unalmas ez így. Gyerünk.
S beleugrott a lefelé rohanó vízárba. A másik szomorúan nézett utána. Nem merte követni. Sírt, sírt, amíg a virágról a nap föl nem szippantotta.
Sok piszkos, fáradt vízcsepp, ahogy a többi a partra paskolva, a sárba félig belefulladva kétségbeesetten kiáltozott.
- Ó mily ocsmányság! Mily rút az egész! Ti piszkos habok! Ti rút cseppek! Mily utálatosak vagytok! Mind! Mind! Mit ugráltok? Hová rohantok? Tudjátok-e hová rohantok? Ostobák!
Lent, a sziklás aljában, a köveken, a vízeséssel szemben, a napba nevető erdei virágok között, ahol a nagy, komoly folyó nesztelenül nyelte magába a kialudt szemű vízcseppeket, emberek álltak. Emberek álltak és megittasodva nézték a napfényben szikrázó víztömeget. Az arcuk áhítatossá szentelődött, a szemük melegen fénylett s a szájukról gyönyörűségben fürödve, egyszerre suhantak ki a zsolozsmás szavak:
A vízcseppek forrtak, sustorogtak, őrült forgással peregtek a vízesés hófehér habjai között.
- Ó nyomorult! Nyomorult! Miért tolakodtál elibem? – kiáltott kétségbeesetten az egyik vízcsepp, a szikla egy kis zugában, a szennyes sárban evickélve.
A másik csöpp nem hallgatott az elkeseredett szavakra. vidáman, nagy gyönyörűséggel pergett a lefelé ömlő habokban s a nap bőven ömlő fényében sziporkázott a teste.
Egy nagy kövér csepp meghúzódott egy kavics tetején. Rákiáltott a sebesen lefelé rohanó vízcseppre. – Ne rohanj úgy ostoba. Használd okosan, lassan az életet. Hisz így mindjárt lezuhansz s véged.
S lomhán szétterpeszkedett a meleg kavicson, amíg egy hatalmas vízroham ízzé-porrá törte, az éles sziklákon keresztül őt is lesodorta.
- Micsoda élet!... Micsoda élet! – nyöszörgött egy parányi, sovány kis cseppecske s fáradtan keringett egy kis sziklalyukban rothadó fűszálak közé beszorulva.
- Sohasem fogok innét kikerülni. Elpárolgok anélkül, hogy éltem volna. Ni, hogy rohan a többi a büszke hullámok hátán. A nap aranyat szór az arcukba. Ó, milyen szép a habok tetején végigsuhanni! Csak egy pillanatig élhetnék úgy!
Egy csomó csepp nekiverődött egy keményen álló kavicsnak.
- Ledöntjük a kavicsot! Le a kaviccsal a vízbe! Feszítsd neki a hátad!
A nagy erőfeszítéstől szétporzódtak s fáradtan hullottak le a szennyes folyóba. Az egyik haldokolva kiáltotta, amit visszapillantott s a mozdulatlan kavicsot látta:
- Mily ostoba voltam. Sose ragyogtam a napsugárban.
Ezzel lehullott s örökre eltemette a zúgó víztömeg.
Egy nagy forgóban, piszkos habok között, ezer meg ezer vízcsepp sustorgott, zúgott, tülekedett.
- Én akarok a legelső lenni! Én leszek a legelső! És zajlottak, egymáshoz verődtek, fájdalmasan sisteregtek, amit vég nélküli körben forogtak a szennyes árban.
Egy csillogó, remegő, kis cseppecske kipattant a lefelé zuhanó víztömegből s ráugrott egy a víz fölött lágyan ingó virágszálra. Hirtelen mellé perdült egy másik s melegen összeolvadt a gyöngéd kis cseppecskével. Alattuk zúgott a hatalmas víztömeg. Forgott egy örvény, sustorgott egy hab s a hullámok mennydörgésszerű zajjal zuhantak alá a sziklákról. A kélt vízcsepp áradozott. Az egyik beszélt:
- Milyen szép így nézni az életet! Ó, hadd süsse a nap a hátunkat kedvesem. Így, így! Ugye-e szép? Nézd, hogy tülekednek, hogy zúgnak, hogy forrnak. Simulj össze velem kedvesem!
És egybeolvadtak szelíden. Később az egyik kis csepp azt mondta:
- Unalmas ez így. Gyerünk.
S beleugrott a lefelé rohanó vízárba. A másik szomorúan nézett utána. Nem merte követni. Sírt, sírt, amíg a virágról a nap föl nem szippantotta.
Sok piszkos, fáradt vízcsepp, ahogy a többi a partra paskolva, a sárba félig belefulladva kétségbeesetten kiáltozott.
- Ó mily ocsmányság! Mily rút az egész! Ti piszkos habok! Ti rút cseppek! Mily utálatosak vagytok! Mind! Mind! Mit ugráltok? Hová rohantok? Tudjátok-e hová rohantok? Ostobák!
Lent, a sziklás aljában, a köveken, a vízeséssel szemben, a napba nevető erdei virágok között, ahol a nagy, komoly folyó nesztelenül nyelte magába a kialudt szemű vízcseppeket, emberek álltak. Emberek álltak és megittasodva nézték a napfényben szikrázó víztömeget. Az arcuk áhítatossá szentelődött, a szemük melegen fénylett s a szájukról gyönyörűségben fürödve, egyszerre suhantak ki a zsolozsmás szavak:
- Ó, mily gyönyörű! Mily nagyszerű az egész! Fenséges!
S bámulták tovább, áhítatos csöndben a nagy, egybeolvadó, a nap aranyában égő, roppant erővel lezuhanó, végtelen víztömeget.
(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 10.sz. 1910. júl.1., Hódmezővásárhely)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése