Zelk Zoltán: Teremtés tanúja (könyvismertetés)

-         Zelk Zoltán válogatott versei -

Kiemelve az időrendből, mely költői fejlődését tükrözi, a kötet élére újabb verseinek egyikét helyezte a költő. sokunknak felejthetetlen élménye ez a vers; címe: Szabadság, dátuma: 1945. január 12. Ez volt az első vers, melyet a pince sötétje után még káprázó szemekkel betűztünk, az első híradás, mely a pince mélyénél is nagyobb mélységből felbukó lelkünket a romok között máris építő munkára szólította. Akkor még vánszorgó léptekkel jártuk be a várost, hogy összekeresgéljük egymást, akik megmaradtunk. S mintha a szomorúan emlékezetes „Ki tud róla?” rovatban maga a magyar költészet jelentkezett volna: itt vagyok, túléltem a kataklizmát és tisztában vagyok küldetésemmel.

Politikai költészet? Semmi esetre sem abban az értelemben, mintha politikai jelszavak népszerűsítésére, behízelgő, emlékezetbe vésődő megfogalmazására vállalkoznék. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: Zelk Zoltán a valóság költője. De nem is metafizikátlan költő. Meg kell kockáztatnom a paradoxont: állásfoglalása a fizikai valóság mellett lényegében metafizikai természetű. Egy „negatív” platonizmus” az, amiről vele kapcsolatban beszélhetünk. Platon kivágyódott a test börtönéből, hogy szemtől-szembe, az érzéki csalódásoktól szabadult, meztelen lélekkel gyönyörködhessék az ideában, melynek a földi életben csak a „barlang” falára vetődött árnyékát láthatta. Zelk Zoltánnál a lélek így panaszkodik:

Ha szólnék szájjal s értenétek,

a halált jobban rettegnétek,

tudnátok, nincs igazabb házunk,

hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

Mert ő a Van, ő a Valóság –

börtön az örökkévalóság!...

„Ars poeticája” sem politikai, hanem metafizikai álláspontjából következik. A költő a teremtésnek nemcsak tanúja, hanem részese: az életet  teszi teljesebbé, a valóságot intenzívebbé, azáltal, hogy megtalálja nevét a dolgoknak, felfedezi a „tetszhalottként” rejtőző árnyalatokat, hivatása, hogy életre keltse azáltal, hogy nevükön szólítja őket. Így épít verset „folyókból, fákból, csillagokból, felhőkből”, de nemcsak folyókból és fákból, s nem is elsősorban csillagokból és felhőkből. Létének szociális valósága nem politikai programból, hanem e lírai realizmus követelményeként kerül költészete középpontjába. Nem „megtudjuk” az ő verseiből, hogy ifjú volt és nem volt munkája, hogy osztályosa a proletársors minden nyomorúságának, hanem ez verseinek építő anyaga, éltető levegője. Csak találomra hivatkozom éppen az „Ágyrajárók”-ra: pontos szociográfiai felvétel a nagyvárosi szegénység e legmélyebb rétegéről s egyben kísérteties megjelenítés, nemcsak színekben és formákban, de szagokban, sőt helyzetérzésben is.

Hová lesz eközben a költő avantgardista kezdeteinek, a válogatott versek között talán a kelleténél is kevesebb példával szereplő szabadverseknek merész szürrealizmusa? Nem tűnt el nyomtalanul, hanem a valóság többrétegűségét érzékeltetve, a lírai realizmus szolgálatába szegődött. Gyakran ezáltal kap éppen mélységet, plasztikát, atmoszférát a valóság, mely egyrétegű ábrázolásában legfeljebb képszerű volna. Már az imént említett „Ágyrajárók”-ban így játszik a „tisztább, szellősebb szegénység” évei után a legmélyebb nyomorba visszasüllyedő lírai Én alakjába a Hazatérő Király örök meséje, egy hasonlat által:

Hát visszatértem, lásd, anyácskám,

mély-mély nyomor… Rámhunyorog

szemed, a hályogos vakablak

és ismerős, régi szagok

futnak vödörből, mosdótálból,

miként örvendő, hű ebek,

kik megismertek… Meghatódva

ejtem mellemre fejemet.

Sőt mondhatni: a lírai realizmus aranypróbáját éppen azok a versek hívják ki, amelyek a valóság többrétegűségéről vallanak. „Mint farkas emlőin”: két gyerek hajtja haza a rétről a városszéli szegénység táplálóját, a kecskét, s a valóság mögött feltűnik a vízió, a farkas, amely emlőin a Városalapító két gyermeket ringatta, de csak azért, hogy a külvárosi látomásból a képzelet szétfoszlása nyomán az  új város, az új birodalom, az új társadalmi rend kívánsága maradjon vissza. „Ákombákom”: a tájkép és a tájképi háttérből kibontakozó figurák gyermekded valószerűtlenségét az alkonyati megvilágítás igazolja. „Részegek megdicsőülése”: a mámor röpíti a Hold köré a táncol angyallá lett szegényeket. Vagy mindegyiknél jellemzőbb a csodálatosan könnyű „Kis mese a nincs erdőről”: maga az érzékelhető irrealitás. „Nincsen fája, nincsen bokra – Mégis erdő és susog”: a puha lombok között alvó mogyorószín mókusok valósággal kézzel tapinthatók benne, de valóságának szép szomorúságra hangoló háttere az éppen, hogy – nincsen. Ez a „nincsen” persze csupán a lírikus rezignációja, de nem hiányzik minden belső összefüggés e között a rezignáció között, s aközött a káromkodásba fojtott lázadás között, amely a villasorok dús „van”-jáal szemben lesz úrrá a költő lelkén:

Miért, hogy ellenem készül itt minden,

aki liszttel és szénnel megrakom

a pincék gyomrát…

Pedig a „Bakon” sem forradalmi program, csupán hajszálig hű ábrázolása a kocsisnak, de már az ábrázolt harmadik személynek és a lírai Én-nek különös összeolvadásával. Forradalmibb hangot üt meg például a sok tekintetben rokon „Zuglói kutyák”.

Zelk Zoltán lírai realizmusa előtt az „elefántcsonttorony” még mint probléma sem merülhet fel. Hiszen ha az élet teljességénél is teljesebb életet jelent a költészet, kívül maradhat-e rajta az ember a maga teljes meghatározottságával? S teljes meghatározottságáról lehet-e beszélni szociális háttere nélkül s szembenézhet-e ezzel becsületesen – csak a művészi becsületre gondolok ezúttal -, ha büszke zárkózottságának gyémántpajzsáról visszapattannak az élmények, melyek az embert csúfolták meg benne és másokban? Ismétlem, nem  politikai program, de nem is pusztán életrajzi véletlenek tették József Attila halála után Zelk Zoltánt a városi proletársors legnagyobb magyar költőjévé, hanem éppen az alapvető költői tulajdonsága gyanánt megismert lírai realizmus. Megesik, hogy nem is a közvetlen élmény, hanem egy, a külváros szociális nyomorát leleplező rendőri hír indítja el a vers születését („Szilveszter a Fóti-úton) de természetes, hogy ukrajnai munkaszolgálatos élményei is e lírai realizmust táplálják. „Parancs” című verse szájról-szájra, kézről-kézre adja járta be az orosz mezőket; a hatalmas területen szétszórt munkaszolgálatosok úgy érezték, hogy saját sorsukkal szembesítette őket a költő s emberfeletti szenvedéseik költői megformálása a művészet katartikus kielégülését jelentette számukra. A felszabadulás után írt nagy verseinek is az határozza meg nemcsak művészi jellegét, hanem politikai jelentőségét is, hogy tájékozódásunkat tudatosítja az új naprendszerben, melyben még sok minden gomolyog tisztázatlanul, de máris természetes középpontja és fényforrása a Szabadság.

Azok kedvéért, akik eleve bizalmatlanok minden olyan költészettel szemben, melynek politikai jelentőség tulajdonítható, utalhatnék Zelk Zoltán egy egész sor olyan költeményére, melyektől távol áll minden politikai vonatozás. De csak „A kertben aludtam”, a „Biztató”, és az „Erzsébet halálára” címűeket említem. Nem mintha Zelk Zoltán költői tehetségének ilyen ügyetlen igazolásra volna szüksége, hanem mert ezek a versek a csakugyan a mai magyar líra legtökéletesebb remekei közé tartoznak.

Trencsényi-Waldapfel Imre

Forrás: Fényszóró 2. évf. 3. sz. (1946. január 15.)