Hideg deczemberi
nap volt. A zivatar sürü hópelyheket kergetett maga előtt, az emberek fáztak s
ilyen időben, ha csak szerét tehette, bár ki is otthon maradt a meleg szobában.
De hát nem mindenki részese annak a szerencsének, melynél fogva a tél zord
fagyától nem félve, biztos menhelyen érezheti magát övéi körében. Egy ily
szerencsétlen utas zörget a lelkész ajtaján egy mezővároskában. Szegényesen
volt öltözve és egészen idegen volt azon a vidéken. A halavány és sovány
kinézésű férfiú nem maga volt, nemcsak magának kért alamizsnát, hanem annak a
kis reszkető gyermeknek is, akit karján magával hordozott. Miután a házi
asszony az alamizsnát neki átnyújtotta, mintegy szemrehányólag azt kérdezte
tőle, hogy mért nem megy ebben a hidegben haza ezzel a kis gyermekkel s mért
nem hagyja otthon?
Nekem nincs
otthonom, mondá az idegen sötét tekintettel s oly hangon, mely elárulá nagy
szerencsétlenségét és távozásra irányozá lépteit.
Óh, várjon egy
kicsit, mondá az asszony, egyedül van ön ezzel a kis gyermekkel? – Nem,
válaszolá az idegen, van még nőm és még ezen kicsinyen kívül két gyermekem s e
kis gyermekek, folytatá tovább bizalmasan, még ma semmit sem ettek. Az éjet egy
szomszéd falu istállójában töltöttük s nagyon fáztunk,mert nem volt, amivel
betakarhattuk volna magunkat; három órája már, hogy jövünk gyalog ebbe a
városba, nőm gyenge és szenved, s mindnyájan kimerültek az éhségtől és a
hidegtől.
Nohát akkor én
adok egy kis meleget, mondá megnyugtatólag a házi asszony. Jöjjenek csak itt
nálam össze egy kis idő múlva.
Gyorsan hozzá
látott s rövid idő mulva készen volt a jó meleg kása a gyermekek tiszteletére,
jól megczukrozva és megfahéjazva. A szobát is befűtötték s mire a szegény
család megérkezett, már az asztal is meg volt teritve és minden rendben volt.
Maguk viselete a szegénységről és a jó nevelésről tanuskodott; az öt éves
Annuska szép asztali imát mondott, míg a legkisebbik, a kis Margit, a ki alig
volt másfél éves, leginkább elárulá gyermekiességét, mert alig várta, hogy kis
száját érintkezésbe hozhassa a jó illatu meleg étellel. S mily kedves benyomást
tett ez a kis családi kör mindazokra, a kik jelen voltak!
Miután
felmelegedtek és Isten áldásával megelégedtek, ekkor az atya elbeszélte
szenvedésének történtét. Elmondta, hol született s hogy atyja asztalosmester
volt, a ki egy létráról leesvén, lábát kitörte s a törött lábát, hogy élete
megmaradjon levágták s igy nagyon akadályozva volt a kenyérkeresésben. Ő maga a
könyvkötés mesterségét tanulta és 1866-ban megházasodott. Jól ment dolga egész
1880-ig. Az Isten megáldotta őket erővel, egészséggel és szorgalommal; egy
gyárban nyert alkalmazást, takarékosak voltak; minden hóban félretettek egy pár
forintot, ugy, hogy évek mulva megtakaritott pénzecskéjök 661 frtra emelkedett,
ezt a gyártulajdonosnak adták megőrzés és kamatozás végett. De mi történt. A
gyár tönkre ment, a gyáros megbukott és becsületes uton, keserves fáradsággal
szerzett keresménye is elveszett.
Ettől az időtől
foga – ugy mond – mi mindig szerencsétlenebbek lettünk; ekkor kezdődött a mi
nyomoruságunk és tart még most is. Nekem munka után kellett néznem, hogy
élhessünk; nőm, midőn két iker-gyermekemnek életet adott, - gyógyithatatlan idegbajba
esett, s mint ilyen a munkára képtelen, csak nagy bajjal és fájdalommal tud
menni, de gyermeket tartani nem képes.
Ily körülmények
között ismét munka nélkül maradtam s tartózkodási helyem nem volt sehol. S
midőn már a nyomor tetőpontját érte el családomban, fájó szivvel bár, de mégis
elhatároztuk, hogy megfosztjuk magunkat kis Margit leányunktól, oda adjuk
valakinek, hogy nevelje fel, gondoskodjék róla, hiszen ő az a szegény, a ki
köztünk legtöbbet szenved; mily jó volna a kis ártatlannak, ha valamely
gyermektelen neme szivü házastársnál otthont találna!
A lelkész
ajánlása folytán csakugyan találkozott egy ily jóindulatu házaspár, a ki Isten
nevében és az iránti szeretetből, a ki érettünk szegény gyermekké lett, házához
és szivébe fogadta a kis Margitot.
S az otthon
nélküli család tovább ment a keserves vándor-uton, elbúcsuzva a lelkésztől s
kedves családjától, a kik őket oly emberbaráti szivélyes fogadtatásban
részesitették.
A szegény
könyvkötő talán nem soká bujdosott, talán kapott munkát, hogy kenyeret
kereshessen két kis gyermekének, kik még vele maradtak, s hü beteg nejének, a
kivel már egész csordultig öntött üröm-poharát üritette ki a szenvedésnek! Vagy
talán a beteges anya nem is vándorol tovább, - hiszen már egy éves ez a
történet, - emberi számitás szerint nagyon lehetséges, hogy ő most már
csendesen pihen ott, a hol örök béke honol, a hol nem fáj semmi, a hol meg
szünt minden szenvedés.
Bizony elég
gyászos, szomoru karácsonja volt ennek a szerencsétlen családnak. S nincsenek-e
ma is ily szerencsétlenek? Oh dehogy nincsenek! Vannak bizony akárhányan,
csakhogy mi nem tudjuk, de nem is tudhatjuk, hogy a nagyvilágban hányan vannak
egyesek ugy mind családok, a kik még karácson szent ünnepén is kénytelenek
nélkülözni, otthon nélkül bujdosni, betegségben sinlődni s mások ajtajánál
várni a könyörület falat kenyerét. Azt azonban tudjuk, hogy minden országnak s
igy a mi Magyarhazánknak is vannak ily szegényei, özvegyei, árvái,
nyomorultjai. Ott van a budapesti prot. árvaházban elég sok árva, oh ti, kiknek
a maszületett Jézus, az emberke barátja – karácsonfát hozott, - gondoljatok
azokra s legyetek ti is barátai a szenvedő emberiségnek, juttassatok azoknak is
abból, a mivel Isten megáldott benneteket; gondoljátok meg azt, hogy minél
többen adnak annak a árvaháznak: annál többet menthet meg az erkölcsi bukásból
az életnek.
De megvannak
minden városnak és minden, még a legkisebb falunak is a maga szegényei, a
kiknek nincs mivel fűteni és szükölködnek élelem nélkül; gondoljatok ezekre ti,
kiknek van annyi Isten segitségével, hogy tisztességesen megélhettek,
gondoljatok ezekre annak a Jézusnak nevében, a ki szegénnyé lett mi érettünk
mindnyájunkért, hogy gazdagokká tegyen bennünket, mért ne lehetnétek tehát ti
is egy-két krajczárral szegényebbek az ő nevében, hiszen sokkal gazdagabbá
tesztek azzal mást, mint a mennyivel ti szegényebbek lesztek. Szeressétek
atyámfiai egymást ne szóval, hanem cselekedettel; mert csak igy lehet boldog
karácsonunk s tehetjük boldoggá mások karácsonát is; s csak ekkor énekelhetjük
igazi őszinteséggel azt a szép karácsoni éneket, mely a Jézusban való lelki
örömöt fejezi ki s mely igy szól:
„Boldog
öröm-nap derült ránk,
Vigadjon
szivünk, zengjen szánk,
Az
egész világ vigadjon,
istenünknek
hálát adjon!”
Forrás: Vasárnap – III. évf. 13-14.
sz. Felső-Bánya, 1881. decz. 25., jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése